A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
Élmény és ítélet Bárczi István a csehszlovákiai magyar líra meditáló törzséhez tartozik. Tónusa nem lelkendező, de nem is komor: költő, aki felelősen gondolkodik önmagáról és az emberiségről. Bérezi’nem a könnyed játékok és könnyű Jelzők, olcsó bódulatok vagy extrém-divatok költője. Lírája férfias, sohasem harsány, inkább a magakeresés, a szüntelen ^töprengés jellemzi, amely mentes minden tetszélgősen kirívó szeszélytől vagy modorosságtól. Válogatott verseinek Tükör előtt címen megjelent kötete három ciklusra tagozódik. Az elsőt (Az udvar négyszöge) a fiatalkor érzékenységének kavargó-lobogó lángjával színezi. A munka, az erkölcs, s a rendszer lélektanának szociológiai jelenlétét hangsúlyozza. JFejem felett oiscsillag, valaki onnan néz le millió fényévi távolságokra tőlem. Érzem csupán, mert az ész kevés, hogy értse: Ott is én vagyok, csak máskor, más időben. Kötete arról tanúskodik, hogy a legifjabb költőnemzedék nemcsak jelen van már irodalmi életünkben, de rögtön s egy csapásra teljes líraisággal jelentkezik. Az erkölcs és a világnézet, az élmény és az ítélet, az intellektus és az érzelem az a jó érzékkel időzített irányvonala, amely költészetünk fejlődéstörténetében határozottan előrelépést jelent, Bárczi versei szervesen illeszkednek az új, mozgásban levő, modem világképbe, de ugyanakkor emberközelből vallanak az ember világot formáló erejéről is. A Hieroglifák című vers víziója is így válik tudatossá: „Ne írj, a vers ne legyen szomorú / Ne bőgj, most lettél éppen nagykorú." Sok ars poetica jellegű verse van a kötetben, amelyek főleg a Szegénység ciklusban teljesednek ki. majd tudatosan bővülnek a Téboly című záró-ciklusájjan. Az élmény és az ítélet valóságábrázolására törekedve Bárczi csendes elmélkedései mögött felbukkan a tisztán lüktető éber tudatosság, amely előnyösen fokozza fel az olvasó gondolati feszültségét. E két ciklusban világos perspektívákban próbálja összefoglalni korának méreteit, s így költői világa nem marad meg csupán az otthon udvarának „négyszögénél" s ha igen, akkor társító és öszszekötő funkcióban löki előtérbe aforisztikus szakaszait. Amikor én születtem, az ember sárban csúszott, és kiköpte a vért. Temetés volt az udvaron és korom. Az ember kérte-szidta istenét. Hullahegy. Rom romon. S nyakába hullt egy világ szemét. Majd Memento és bánat című versét így zárja le: A hitet féltem, mit cseppenként oltott belénk a nyár, a józan észt, utakat, csillagot, az új verset, az erdő illatát, az embert féltem, mert ember vagyok, mert láttam az embert vad csaták véres színterén hitért zokogni, nekem ágyúszó rögtönzött dajkadalt, és bölcső helyett bunker ringatott. Egyre inkább lekötik kora jelenségei. Verseiből felsejlik a háború borzalma, tudatosodik bennük a történelem. A látvány, mint versalany oldódik be verset író szándékába, s megszületik benne a közlendő gondolat. Megszólal lelkiismerete. Felfokozódik az emberiség féltése, hogy egyéniségén keresztül váljék azután a kifejezés szótári ereje olyan reális problematikává, amely egyben verseinek értékét is megadja. Minél inkább tapad a gyakorlati élet valóságához, annál inkább érvényesül benne a mindennapi élet logikája, s ha átlag témát vet is fel, mégsem klissé-szokvány, hanem sajátos fogalmazásban egyénisített emberi sorsok okirata. S így azt is bizonyltja, hogy a vers megírásához nem elég csak egy ötlet vagy expresszív hangulatfoszlány. A probléma felvetése a lényeges. A felvetett kérdés emberlesítése, lélektani elmélyítése, szociológiai keresztmetszete a fontos. Verseinek alapvonása a hasonlat és a metafora allegorizálása. Gyakori társa a magány. De ezen felül az állandóan visszatérő „malterszagú" gyermekkorából sok minden kínozza és gyötri. Fáj benne a világ. Simogatásra vágyik, de egyre jobban zaklatja őt az öklendeztető pálinkaszag, a halál és a szerelem párhuzama, az ember, az asszony, a szülő, az anya ... Bárczi István kötete irodalmi életünk csendes meglepetése. Ha elmélyülünk e fiatal pedagógus-költő képeiben, ha megfelelő hangulatban tudjuk átengedni magunkat egy-egy strófa bensőséges zengésének, és felismerjük:, hogy a kötet olykor Idilli szordinőt mögött milyen szerény, de annál szilárdabb emberi hősiesség húzódik meg, akkor a csehszlovákiai magyar irodalomkritika fokozatán magasan értékelhetjük a kötetet. Verseit versként kell elbírálni még akkor Is, ha egyes költeményeinek társadalom-filozófiai tematikája többféle asszociációt kelt. Divatok, áramlatok indítanak ugyan érdekes, de legtöbbször csak közepes értékű költőket, akik nem is annyira sajátos egyéniségük, vagy jellegzetes lírai látószögük erejével lendülnek előbbre, hanem inkább a modernkedő és „korszerűnek" mondott elvonatkoztatások „súlyával" próbálják kikönyökölni helyüket valahol az irodalomban. Persze, hatások mindenkinél kimutathatók. De ez nem jelenti azt, hogy ne fedezzük fel Bárcziban a sajátost, az eredetit, az egyénit s nem utolsó sorban azt az erőforrást, amely verseit maradéktalanul irodalmi értékűvé teszi. * SUCHY M. EMID llilllllllllllllllllllllllllillllllllllllllilllillili Élű emlékek, hagyomány, hamisig Megindult már a pihenés-szórakozás-fürdözés után vágyódó emberek áradata a Balaton felé. A rögtönzött, spontán létrejött autókolöniák felett helikopter köröz és rádió-adóvevővel ellátott motoros rendörök igyekeznek rendet teremteni ebben az útmenti zűrzavarban. A északi oldal pilanatnyilag még gyérebb egy kissé a megszokott évi átlagnál, de a füredi Tagore-fasor már sétálókkal tele, a vakítóan fehér vitorlák merészen hasítják a most szelíd, sárgászöld színben fátszö Balaton tükrét. Es bizony, akik szombaton, július 5-én, a minden pompával berendezett Marina-száliú avatására Füredre jöttek, nem sajnálva a fáradságot, azok ma, a vasárnap reggeli órákban már kellemes, napos időben köszönthették a füredi révnél álló szigonyos balatoni Poseidont. Az esős, borús időt, mintha elfújták volna, az 19B9-es fürdőévad nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is megkezdődött. De ha a szombatnak megvolt a varázsa: a Marina-szálló megnyitása, ágy a vasárnapnak is megvan a maga vonzóereje: a Pantheonban a délelőtti órákban leplezik ie Pavol Országh-Hviezdosiavnak, a szlovák irodalom legnagyobb alakjának emléktábláját. Balatonfürednek — nyugodtan mondhatjuk — ennek a jellegzetes fürdővárosnak egyik nevezetességévé vált a SZOT szanatórium árkádsorában lévő, s mindinkább bővülő Pantheon. A hazai és külföldi neves emberek sorába most odakerült — Csehszlovákiából másodiknak — P. O. Hviezdoslav is azok közé, kiket valamilyen kapcsolat fűzött a városkához, illetve annak kitűnő gyógyfürdőjéhez. (Az első volt j. Hasek). Füredet a nagyközönség csak úgy ismeri, mint az északi oldal legnagyobb s legszebb üdülő-központját. A fiirdővendégek megcsodálják a Tagora-sétányt, s örömmel könyvelik el, hogy a híres emberek által elültetett fácskák szépen növekednek. Megnézik a jókai-múzeumot, rácsodálkoznak az Annabella-szálló légiesen könnyed stílusára, megveszik a part mentén álló ajándék-boltok egyikében a hazaiak számára a kecskekörmöket és képeslapokat, esetleg elmennek egy jú halászvacsorára a Baricska-csárdába — s ez minden. Dehát legyünk őszinték: ki dicsekedne azzal, hogy ő a Balatonhoz gyógykezelésre jön, s nem pedig azért, bogy a partmenti pázsiton napozó szebbnél-szebb fürdőrnha-modellek ingyen bemutatójában gyönyörködjék! Pedig Balatonfürednek nemcsak ez az éltető ereje. Borain és a vitorlásokat gyártó hajógyáron túl egyre jobban emlegetik nevét már külföldön is nagy gyógyhatású termál-vizéről és modern berendezésű szívkőrházáról. Ezért volt itt annak idején Hviezdoslav is, kinek most állítottak itt emléket a balatonfürediek, a Kelet-szlovákiai Knb-vel karöltve. A nemrégiben lezajlott podolini Krúdy-ünnepségnek második szakasza ez tulajdonképpen, hisz a két emléktáblát csere alapon adományozták egymásnak. Az ünnepségek egyben jó alkalmak arra is, hogy a két szomszédnép közelebb kerüljön egymáshoz, s a megszakadt baráti kapcsolatokat újból felvegyék. Olyan utakat keresünk, ahol nincsenek egymásnak feszülő indulatok, sZe met-szem ért politika — mondotta Dr. Zákonyi Ferenc, az emléktáblacsere eszmei szerzője. — Ha valóban közeledni akarunk egymáshoz, akkor nem azt kell keresnünk, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket. A veszprémi Lyra szimfonikus zenekar hangjaira összegyűlt fürdővendégek, s meghívottak előtt zajlott le az emléktábla leleplezése, hol Horváth Sándor, Csehszlovákia kultúrattaséja és az adományozó Keletszlovákiai Knb nevében Fábián Ján, a Lublói Jnb alelnöke tartottak megemlékező ünnepi beszédet. Többek között ezeket mondotta: „Olyan embernek állítunk itt emléket, aki a két nép közötti kölcsönös megértést és barátságot szolgálta egész életével." És ez nem frázis, hanem igazi valóság. Mind az irodalomban, mind pedig személyes életében azon igyekezett, hogy saját nemzetét felemelje, s a másét tisztelje. Nem úgy képzelte el népének boldogulását, hogy az a szomszédok lebecsülésén alapuljon. Miután létrejött a Csehszlovák Köztársaság, ő maga volt az, aki a nemzetiségek ügye mellett síkraszállt — mint ezt a Kassai Napló munkatársának, röviddel halála előtt, mondotta. Irodalmi munkásságában nagy szerepet vállalt a magyar irodalom szlovák tolmácsolásában, s volt ideje széleskörű elfoglaltsága mellett még arra is, hogy reagáljon a 20. századi magyar irodalom nagy mesterének: Adynak a gondolataira is. Példaképe viszont haláláig Petőfi és Arany maradt. Irodalmi jelszavát is tőlük vette: „Együtt a néppel!“ S ma, a költő halála után, majd ütvén évvel az a nép állít neki emléktáblát, amelyet annyiszor megénekelt verseiben. S hogy a két nép közötti barátság terén végzett munkássága is kiteljesüljön, emléktábláját a magyar származású Bartusz György alkotta meg művészi megfogalmazásban. A délelőtti bensőséges ünnepélyt Bodor Gyula színművész Hviezdoslav-versek magasszintű tolmácsolásával tette még emelkedettebbé. Csak az elismerés hangján szólhatunk azokról, akik e nemes munkára vállalkoztak, s az ünnepély rendezését oly magas színvonalra emelték, amely méltó volt a költő, a két nép közötti évszázados kapcsolat s a közös múlt hagyományainak szocialista jelenünkbe való beépítésére. GYÜRE LAJOS
