A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
I' emn az irtványon a szénapajta tövében ültek vagy tizen, egymásnak vetett vál* lukkal a sötétben, mint valami fekete fal egybefolyva. Mögöttük a csűr vonalából meredeken a magasba futó széles hegyhát emelkedett — valahol a gerincen sírtak a fák, s a szél mintha magukat a hegyeket ringatta volna a sejtelmes augusztusi éjszakában, belekapkodott a szemükbe, orrukba, csapkodva járt körülöttük, hajukat és ruhájukat ráncigálta. A beszélgetés most elhallgatott — alattuk, lent megreccsent valami. Belefüleltek az áthatolhahatlan csendbe — mindnyájan szinte egyetlen, közös füllel. — Valami veréb fordult álmában a másik oldalára — mondta aztán az egyik gúnyosan; úgy ült, hogy a sötétben csak hátának roppant íve volt látható — ha felállt, a feje talán a csűr tetején is felülemelkedik. — Különben, ördög vigye — tette hozzá —, csak ide jöjjön, kipróbálunk rajta egy sorozatot. A többiek hallgatóznak még egyi ideig, aztán az előbbi, a széles hátú töri meg újra a csendet: — A mindenit, mégis szeretném tudni, mit akar a parancsnok. Elkezdik-e végre? .. . Mert ha nem, elkezdjük magunk. — Elkezdik, elkezdik! — szólalt meg a sor másik szélén egy új hang. Az emberből alig látszott valami, nyilván gödörben ült, csak a feje állt ki belőle meg a vállából egy darab. — Ki kell várni, neki mégiscsak jobban kell tudnia, hogy mikor kezdjük. — De az ördög bújjon belé! — dünnyögte az első, a tulajdon háta íve alól, fejét valahová mélyen, a térde közé dugva. — Meddig fogunk még itt» heverni? Egyszer, akárhogy is, el kell kezdeni. — És valami marhaságot csinálni — tette hozzá a gödörben ülő. Fojtott hangú, parázs vita kerekedett a kérdés körül: kezdeni? nem kezdeni? — enyhén össze is kaptak, vaktában zúdítva a sötétben egymás fejére az érveket. — No, hagyjuk már! — mondta végül az, aki a gödörben ült. — Majd dönt a parancs. Ha megkapjuk, elkezdjük, és vége. Stefan, nézd meg az órád — szólt aztán valakihez. — Már mehetnénk is a parancsnokságra. Mind elhallgattak és a megszólítottat figyelték, mennyit mond. Egyikük a sor közepén felkattintotta a zseblámpája gombját és a szomszédja karórájához nyomta. — Fél tizenkettő — felelte a kérdezett. — No, akkor gyerünk — mondta az előbbi a gödörből és elsőnek emelkedett fel; felugrottak valamennyien — az utolsó is felemelte háta hatalmas ívét a sor túlsó szélén, és leghátul maradva gerendaként nyúlt ki a csoport fölé. Szó nélkül, türelmetlenül szaporázva a lépést indultak most lefelé, nekivágva a sötétnek és mégis nappali biztonsággal haladva egészen a falu előtti erdőig; nemsokára eltűnt a menetelő csapat lánca, szemenként beleolvadt az erdő fekete tömegébe. Az ejdőben még fokozták lépteik iramát, s negyedóra múltán a lánc sötét körvonala ismét felbukkant a falu előtti erdő túlsó végén. Megálltak és pillanatokig az előttük elterülő völgy csöndjét hallgatták, aztán lefutottak a szélső ház elé. Ott az első — talán az, aki a gödörből kelt ki — megszólalt: — Itt várjatok, mi lemegyünk a parancsért! Ketten vagy hárman leváltak a csoportról. Hátulról valaki utánuk szólt: — Aztán valami okossal gyertek vissza! Azok ott elől nem válaszoltak, belevesztek a ház előtti sötétségbe. A csoport még egy ideig állt, a szemük kutatva meredt a távozók után, de azok nem voltak már sehol sem. Egymás után ültek le a nedves fűbe, arccal a falu felé fordulva, miközben szemmel tartottak minden árnyat, hogy azonnal észrevegyék a visszatérőket. Itt a sötétben, a falu fölött olyan volt most a légkör, hogy vibráló remegését szinte a saját testükön érezték, egyikük sem akarta megtörni a csendet ebben a feszült várakozásban: mit hoz a különítmény vezetője a parancsnokságról. Végül is az szólalt meg, aki a sor végén ült, széles ívben meggörnyedve; fejét most is a térde közé horgasztotta, de így is elérte akármelyikük magasságát: — Ha nem hoznak rendes parancsot, kiadjuk mi magunk és megvan. Örökké nem fogunk itt hiába gubbasztani. Egyszer el kell kezdeni. Rövid hallgatás után felelt valaki: — Ne butulj. Ami a parancsban lesz, azt fogod csinálnil Aztán megint csend lett. Hallani lehetett a lélegzetvételüket, amint lestek lefelé a völgybe, mindnyájan ugyanazt a kérdést fontolgatva: Meghozzák? Nem hozzák? De hiszen, a mindenségit, ha nem hozzák ...! Talán fél óra múlva megszólalt elöl valaki fojtott hangon: — Jönnek! Alulról három elmosódott nagy folt közeledett és iassankint növekedve szilárdabb körvonalat öltött, míg végül kivehetővé vált a három alak. Odaértek a különítményhez, s az első rávágott tenyerével puskája vagy géppisztolya agyára. Csak nagy nehezen sikerült uralkodnia a hangján, miközben odaszólt nekik: — Megyünk! A háttérben ívbe görnyedő hórihorgas emberpózna hirtelen a magasba szökkent, mintha a húr, mely eddig tártotta, most elpattant volna: A feje messze a többiek fölé magasodott, s az ember önfeledten rikoltott: — Héééj! — de ezt a felszabadult kurjantást a torkában vágta ketté a hír hozója: — Fogd be a szádat, te!... Hogy az a .., Az embergerenda lehúzódott a többiek vonalába és hangtalanul eltűnt köztük. Az előbbi, nyilván a parancsnok, folytatta: — A parancs így szól: N-ben, az állomás melletti szállodában hat német tábori csendőr van. A vasútállomás szakaszát ellenőrzik. A parancs szerint el kel őket fogni vagy megsemmisíteni. Az együttes mélységes megelégedését jelentő mormogás volt a válasz; nyomban rá felhangzott a vezényszó: ' _ — Vi-gyázz! A sötétben megcsörrentek a fegyverek és a fekete embergomolyagok titokzatos sötét lovagokká egyenesedtek ki. A parancsnok eléjük lépett és fölemelt kézzel vezényelt: — Oszlopban mögöttem, sorakozó! — Az-tán várt, míg elhalt a fegyverzörgés és a lábak tompa dobogása, majd kimondta a végszót: — Indulj! A különítmény hangtalanul lépkedett a szőnyegpázsiton, tízfejű sárkányként siklott lefelé a lejtőn, vargabetűvel megkerülte a falut, és mögötte, vezetője parancsára megállt egy tehergépkocsi mellett. Egy szempillantás alatt fenn termettek rajta, és nekiiramodtak a zsongó éjszakában az előttük kitárulkoző sötét térség neszein át oda, a tett elébe, a városka vasútállomása irányában. A síkságon egybeolvadtak az éjszaka árnyaival — vitte őket a szél, a szárnyaló vágyakozás a végső, most már halálosan komoly, az egész nemzet nevében való leszámolás felé. A város előtt a parancsnok szava megállította a gépkocsit. Könnyedén, mint a kísértetek siklottak le róla az alakok, a csoport kettévált és óvatosan benyomult az elsötétített utcába. Meghajlott árnyékok osontak a gyalogjárón lépésről lépésre beljebb a mozdulatlan, fekete csöndbe, gyakorlott szemmel tapogatva körül a falak kiszögelléseit, a kapukat meg ajtóhajlatokat, s akadály nélkül eljutottak az állomásig, amely mellett a szálloda áll. Két meggörnyedt árnyékalak surrant az úton kétfelől, fegyverével az állomás felé fordulva, ketten a fal mellett a szálló bejáratához lopakodtak. Két oldalt megálltak a kapu előtt. Pillanatnyi csönd következett, füleltek, aztán egy kéz kinyúlt és lenyomta a csengő gombját. Odabenn kemény dobbanással valahonnan lelépett valaki, odacammogott az ajtóhoz, s kisvártatva fénysáv hullott az ajtónyílásból az utca kövezetére. Ekkor hangtalanul két árnyék vetette rá magát a portásra. <se<feH»l í*>gyverí nyomva az oldalába. — Hol vannak a németek? — sziszegte valtski a sötétből a világosságba, a portás hunyorgó szeme közé. Annak a térde is megroggyant a meglepetéstől és ijedtében, s csak miután a két pyskacső megcsiklandozta, sikerült szóra bfrnir — A nnné-né-németek? Nem-nem tudom ... — Németek! Csendőrök! Egy-kettő! — Né-németek az eee-emeleten ... há-hármas, négyes szoba ... — Melyek az ő ablakaik az utcáról? — Há-h-á ... négy bal felől... — Mind benn vannak? — Mi-mi-mind ... — Jól van! Tűnj el! — parancsolta a hang a stötéből, és a portás szántikálva, rogyadozó térdekkel eliramodott, zsinóregyenest az utcára eső fénynyalábot követve; úgy tartotta fogva a fény, mint a lidérc, csak a sáv végén ugrott hirtelen félre és eltűnt. A két árnyék hátraszólt valahova; szempillantás alatt itt voltak a többiek — csendben néhány parancs hangzott el, s az alakok az utca túlsó oldalán körülállták az épületet, csak ketten-hárman maradtak a bejárat mellett. Elnyúlt, csonka árnyak húztak el a fal mentén a portás által megjelölt ablakok körül. A hármas és négyes ablakkal átellenben egy hőrihorgas, sötét felkiáltójel tapadt a falhoz, és most egyszerre felhangzott onnan a kérdés: — Lehet? -És nyomban rá a válasz: — Tűz! — Géppisztolyok ugattak fel, a harmadik és negyedik ablak üvegtábláinak száraz csörömpölése hallatszott s a falba hatoló lövedékek tompa becsapódása. Belülről riadt hangzavar tolult az utcára,”amelyből itt a fal aljában is tisztán kivehető volt, sokszorosan ismételve: Was ist? Was ist? Was ist? A fal mellett a túloldalon hirtelen hátrafeszült a hosszú felkiáltójel, s egy másodpercre rá fenn az ablakban fülrepesztő gránátrobbanás remegtette meg a levegőt; a hangzavar odabenn eltávolodott valahová az épület belsejébe, ott elenyészett, hogy kisvártatva szaggatott kiáltásokkal vegyest a kapualjban kapjon újra erőre, míg egy géppisztoly sortüze el nem nyomta — s nyomban rá a belülről rekedten felugató válasz. A golyók riadt kígyókként sziszegve siklottak az aszfalton — körös-körül, a házakban ijedt fények villantak fel, az ablakok hol megvilágosodtak, hol elsötétültek, s a levegő megtelt bizonytalan zörejek foszlányaival, mialatt a szálló bejáratánál változatlan dühvei harsogva feleselt két ellentétes irányú géppisztoly, elhintve az aszfalton fütyülő, hoszszú sortűzkígyóit, és csak a másodpercnyi szünetekben engedve szóhoz jutni a felébredt, környező házak zűrzavaros lármáját. A túloldalon a falról most levállt a felkiáltójel és nagyot bődülve átlódult ide a bejárathoz; megvillant a fénysugárban, és elképesztő gyorsasággal kézigránátot hajított a lépcsőházba. Belülről a felcsapódó füstön át sikoltás és átkozódás hallatszott — látni azonban nem lehetett semmit, csupán gomolygó füstcafatokat. Kis időre elhallgatott a lövöldözés, s mialatt a kintiek a kormot törülgették a szemükből, hirtelen csak annyit éreztek, hogy a gomolygó füstben árnyékként elsuhan köztük valaki a kijárat felől. — Szökik! Szökik! — rikoltotta egyikük, és a hosszú felkiáltójel ugyanabban a pillanatban rövid, berregő sortüzet küldött a futó ember irányába. Elöl néhányszor megvillant a mene- 12 ■llllllllilllllllllllllllllllllllllll ..illllllllll...in Ján Bodenek: Az első támadás
