A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-24 / 34. szám

A halált hozó nyaklánc A modern vegyészeti gyártmányok kiállításán nagy feltűnést keltett egy nyakék, amelyet egy vegyészeti kutatóintézet mérnöke, Joyce Leddeor­­by asszony mutatott be. „Halált hozó nyaklánc­nak nevezte el ezt a csillogó-ragyogó ékszert, mert egyes köveit különféle mérgező hatású kristályokból állította össze. Tagadhatatlanul gyönyörűek voltak: tündöklő zöld, sárga, piros és narancsszínű kövek sorakoztak egymás mel­lé. Szépségük mögött azonban a halál leskelö­­dött: cián vegyületekből, réz acetátumból és egyéb gyorsan ölő mérgek kristályaiból készül­tek. Joyce nagyon óvatosan bánt velük, amikor összeállította a nyakéket. Kesztyűs kézzel, csi­pesszel szedegette fel az egyes szemeket s úgy fűzte fel egy ezüstfonálra. Puszta kézzel a leg­csekélyebb érintés is egyenlő lett volna a ha­lállal, néhány perc, esetleg egy-két óra lefor­gása alatt. De az üvegszekrényben, a fekete bársonypárnácskán nyugvó kövek elragadóan festettek. A kiállítás utolsó napján váratlan esemény történt. Valakinek sikerült észrevétlenül fel­nyitnia az üvegszekrényt — és a nyaklánc el­tűnt ... Amikor Joyce megérkezett, hogy haza­vigye a kiállított nyakéket, csak a fekete bár­sonyalátét feküdt a vitrinben — üresen. Rémül­ten jelentette az ügyet Randeilnek, a kiállítás igazgatójának. — Hiszen az üvegszekrényen ott áll a cé­dula, amelyen pontosan feltüntettem, milyen vegyületekből készültek az egyes kristályok, s egyben hozzáfűztem egy nyomatékos figyel­meztetést is, nehogy a látogatók hozzányúl­janak ... — magyarázta Joyce remegve. Randall igazgató bosszúsan hallgatta. Az első perctől kezdve idegenkedett a gondolattól, hogy ilyen veszélyes tárgyat kiállítsanak, de Joyce egyik volt professzora végül mégiscsak rábe­szélte. — Csak egyet tehetünk szólt rövid töpren­gés után. — Tüstént értesítjük a rendőrséget. A sajtó, a rádió és a televízió útján figyel­meztetnünk kell a nagy nyilvánosságot Is, még­pedig minél előbb. Meg tudná mondani ponto­san, mikor látta a nyakéket utoljára? — Tegngp estefelé, néhány perccel öt óra után. Még a helyén feküdt... — A kiállítás pedig késő estig nyitva állt, úgyszintén ma is reggeltől kora délutánig ... Nekem túlsók a dolgom, meg nem is az én feladatom, hogy ellenőrizzem a kiállított tár­gyakat ... Joyce szörnyen .kétségbeesett. Rémületében a szeme is könnybe lábadt. A rendőrségen, a tolvajlások ügyosztályán szolgálatot teljesítő hadnagynak, akivel Ren­deli nyomban összeköttetésbe lépett, kissé so­káig tartott, amíg megértette, mily nagy ve­szély fenyeget. Nemigen ismerte ki magát a kémiában. Amikor végülis tisztán látta az ügyet, telefonálgatott az összes orvosoknak és kórhá­zaknak, alaposan vizsgálják ki és haladéktala­nul jelentsenek minden egyes mérgezési esetet. Minden hiába. Felkérték az együttműködésre a gyilkossá­­gokkkal foglalkozó ügyosztályt is, de a nyo­mozás egy lépéssel sem jutott előbbre. Annyi bizonyos, hogy a látogató, aki elvitte a nyakéket, nem olvasta el az üvegszekrényen lévő figyelmeztetést, nem járt moziba, ahol dia­­pozitíveken figyelmeztették a nagyközönséget a veszedelemre, és ha hallgatta is a rádiót vagy nézte is a televíziót, nem értette meg, miről is van szó. Nem is érthette meg, hiszen egy óvo­dás fiúcska volt a tettes, a kis Johnny Thayne; a mamájával jött el a kiállításra és kihasználta az alkalmat, amikor az anyja figyelmét lekö­tötte valami, fölemelte az üvegszekrény tetejét és gyűrött zsebkendőt szorongató, kesztyűs ke­zecskéjével megragadta a nyakéket s a kendővel együtt a zsebébe dugta. Amikor aztán a mamá­jával együtt hazament, otthon tüstént nagy já­tékba fogott és teljesen megfeledkezett a kiállí­tásról szerzett „zsákmányról“. Johnny már az óvodában ült, amikor másnap reggel csengettek a lakás ajtaján. Valami Jóté­konysági egylet alkalmazottja jött el megérdek­lődni, elkészítette-e már Thaynené asszony az egyletnek szánt, viseltes gyermekruhákat tar­talmazó csomagot, mint máskor. — Óh, igen, becsomagoltam — válaszolta Thaynené asszony. — Csak még egy pillanatig várjon, kérem, amikor tegnap este levetkőz­tettem a kis Johnnyt, akkor láttam, hogy az a nadrágocska is, ami rajta volt, már nagyon elnyűtt. Odaadom azt is . .. Sietségében, hogy ne várakoztassa sokáig a küldöncöt, meg sem nézte a zsebek tartalmát. A jótékonysági egylet gyűjtőállomásán, mielőtt a ruhákat a tisztítóba küldték volna, kiürítették az összes zsebeket. A kis Johnny nadrágja zse­béből egy darabka gumi, két műanyag-dugó, egy darabka spárga, egy kilyukasztott rézpénz meg egy piszkos zsebkendő hullott ki, amibe valami kemény tárgy volt becsomagolva. Mint a jótékonysági egyletekben díjazás nél­kül önként dolgozó egyének általában a gyűjtő­állomáson a ruhákat tisztításra előkészítő férfi is egy nyugdíjas rokkant volt. Amputált jobb­keze helyén egy alumíniumból és plasztik anyagból készült műkezet viselt. Ezzel rázta ki a zsebkendőből a csillogó-villogó nyakéket. — Nézd csak! — szólt oda a kollégájának. — Mit gondolsz, nem holmi drága ékszer ez, ami véletlenül került a zsebkendőbe? Talán vissza kellene juttatnunk a tulajdonosának ... — Hívd fel telefonon azt, akitől a nadrágot kaptuk és kérdezd meg tőle — tanácsolta a másik. — Várj, megnézem a jegyzéket! — Nem, nálunk nem hiányzik semmiféle nyak­lánc — válaszolta Thaynené asszony. — Ha va­lami ilyesfélét találtak volna a Johnny nad­­rágocskájában, biztosan valami olcsó üveghol­mi lehet, bizonyára találta valahol vagy va­lamelyik pajtásától csaklizta ki. Borzasztóan szeret csereberélgetni. Ha úgy tetszik, adják el, vagy egyszerűen dobják a szemétbe! így tehát a nyakék a gyűjtőállomáshoz tar­tozó ócskásüzlet elárusítónőjéhez került. — Jaj, de gyönyörű nyaklánc! — kiáltott fel. — Kitesszük a kirakatba és legalább két dollárt kérek érte. Csak tegye oda, kedves Barrow bácsi valami jól látható helyre... Az öreg Barrow a mfikezével szépen elhe­lyezte a nyakéket egypár olcsó fülbevaló meg egy hamis gyöngyökből készült melltű közé. Déltájban két kis cselédlány állt meg a ki­rakat előtt, csupa kíváncsiságból, hátha talál nak valami olcsó és szép holmit. — Nézd csak, Arlene, milyen szép nyaklánc \ és csak két dollárba kerül! — kiáltott fel az egyik. — Megbolondultál, Sndra? Hiszen a bizsu­boltban egy dollárért sokkal szebbett és újat kapsz! Azt mondtad, hogy valami felöltőt sze­retnél. Gyere, benézünk valami ruhaüzletbe! De Sandrának nagyon megtetszett a nyak­lánc. — Gyerünk be, legalább felpróbálom ...! — . szólt és már-már megkérte az elárusítónőt, ' nyissa fel a kirakatot. — De utálatos vagy! — szidta Arlene. — Hiszen tudod, hogy sietnünk kell, percre ki van számítva az időnkl Sandra nagy sajnálkozva elfordult a nyak­éktől és engedett barátnője unszolásának, aki a karjánál fogva vonszolta el onnan. A kis Johnny Thayne hazajött az óvodából és berontott a konyhába, ahol az anyja éppen az ebédet készítette. — Borzasztó éhes vagyok, anyuci, adj va­lamit enni! — Mindjárt, kicsikém, csak mosd meg a ke­zecskédet! — Tudod, anyu, egy új kislány jött az isko­lánkba, és olyan szép vörös haja van... Sally­­nak hívják. Anyuci, mit szólsz hozzá, odaadom néki azt a nyakláncot, amit tegnap.. . talál­tam. Hová tetted? — Az már nincs meg, fiacskám . . . Biztosan a nadrágod zsebében volt, amit ma reggel oda­adtam a szegény gyermekeknek. Már telefonál­tak is onnan, de azt mondtam, hogy nekünk nincs és nem is volt semmiféle nyakláncunk, és ... Hirtelen elhallgatott és a szája elé kapta a kezét. Eszébe jutott, amit tegnap a televízió esti hírei között hallott. Csak most eszmélt rá, miről is van szó tulajdonképpen ... Rohant a telefonhoz. — Halló, a „Jószív-egylet“?^ Itt Thaynené. Kérem, beszélhetnék azzal az úrral, aki ma reggel felhívott a fiacskám nadrágjában talált nyakék ügyében? Nagyon kérem, hívják azon­nal a telefonhoz, roppant sürgős! Behívták az elárusítónőt. — Egy nyakék? Igen, tudom már, miről be­szél, asszonyom! Alig öt perccel ezelőtt adtam el másfél dollárért. — Már eladta? Borzasztó... — Igen, egy öreg nénike vette meg. Az uno­kájának akarja adni születésnapi ajándékul, — legalábbis azt mondta. Talán olyasvalami volt, ami tévedésből került hozzánk? — Ide hallgasson... — Thaynené már-már el akarta mesélni, micsoda nyakékről van sző, de aztán észbekapott. Minek rémítgesse az em­bereket ... Az egyletben csupa öreg nyugdíjas dolgozott és komolyan tartani lehetett attól, Köoözsi .István felvétele 12

Next

/
Thumbnails
Contents