A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
hogy valamelyikük az ijedtségtől szívrohamot kap. Thaynené nyugalmat erőltetett magára. — Ismeri azt az öreg nénit, aki megvette? — Nem ismerem ... bár néha bejár hozzánk. Egymás között csak nagyanyónak nevezzük, mert mindig olyan régimódi fekete ruhákban jár. Nem tudom, hogy hívják, azt sem, merre lakik. Furcsa kis asszonyka, fekete kesztyűt visel és soha le nem húzná a kezéről ... — Kesztyűt visel? Az jó . .. talán csak nem próbálja fel azt a nyakéket, hogyan állana neki... Reméljük, a rendőrség megtalálja .. . Az elárusítónő a szavába vágott. — Egy pillanat, kinézek az utcára, még nem mehetett messzire .. Alig öt perce lépett ki az üzletből. — Nézzen utána, kérem szépen, nagyon fontos az ügy! Egész örökkévalóságnak tetszett, amíg a kagylóban újra felcsendült az elárusítónő hangja. — Sajnos, már nem láttam sehol... Igaz, hogy azt sem tudnám megmondani, merre ment... Tehát most már csak a rendőrség segíthet, gondolta Thaynené. De bármennyire is igyekeztek a detektívek, az unokája számára nyakláncot vásárló öreg néni eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az öreg anyóka, Kuykendahlné asszony egy nagyon szerény penzióban, kicsiny, sötét szobácskábán lakott, ott főzögette nagy titokban szegényes ebédjét vagy vacsoráját. Szegény volt, mint a templom egere, gyakran még azt a néhány centet sem tudta összeszedni, ami az autóbuszra kellett volna, hogy meglátogathassa leányát, egy háromgyermekes özvegyaszszonyt, aki mint takarítónő dolgozott több háztartásban is, hogy úgy-ahogy eltarthassa a családját. Az öreg néni nagyon büszke voll az unokáira. A legidősebb, a Berta most tölti be tizennegyedik életévét és a nagymama minden áron meg akarja lepni valami ajándékkal, olyasmivel, amiben igazi öröme telne a kislánynak, lehet akármilyen csecsebecse vagy bolondság is, csak szép legyen. A szájától vonta el a garast, amíg egy hónap alatt összekuporgatoitt másfél dollárt és elindulhatott, hogy megvegye az ajándékot. Amikor a kirakatban megpillantotta a tündöklő, gyönyörű nyakéket, addig alkudozott és környörgött, amíg egy fél dollárt le nem engedtek az árából. Annyira örült, hogy meg sem várta, amíg az elárusítónő becsomagolja a nyakéket, inkább ő maga vette ki a kirakatból és sokáig gyönyörködött a színes kristályok ragyogásában, amelyek a kezén viselt fekete gyapjúkesztyű mellett még élénk eb ben tündököltek. Betette a nyakláncot egy papírzacskóba, becsavarta a zsebkendőjébe és becsúsztatta a kézitáskájába. Aztán kifizette a másfél dollárt, és mivel több pénze nem ma-, radt, csak sajnálkozva simogatta végig szemével a sok szép holmit, amelyek oly nagy örömet szerzhettek volna unokáinak .. Megfordult, elköszönt és kilépett az üzletből..-. Azon törte a fejét, hogy ezt a gyönyörű nyakláncot selyempapríba kellene csomagolni és szépen átkötni rózsaszín szalaggal — de már egy cent sem maradt a zsebében. Azzal vigasztalta hét magát, hogy a nyakék a fontos és nem a csomagolás. Időről Időre belekukkantott a papírzacskóba, hogy újra meg újra meggyőződjön róla, milyen szép is ez a nyaklánc és milyen öröme lesz benne a kis Bertának. A születésnap vasárnapra esett. Kuykendahlné ki sem mozdult a szobácskájábái, hiszen egy garasa sem volt se rádiója, se tévékészüléke. Még újságot sem vett magának, csak naphosszat otthon üldögélt és szunyókált ósdi karosszékében. Vasárnapig összeszedett néhány centet és estefelé elindult otthonról. A leánya sosem került haza este hat óra előtt, ezért nem Is kellett sietnie, nem akart túl korán beállítani hozzájuk. Mire odatipegett az autóbuszmegállóhoz, a busz éppen az orra előtt robogott el. Ez legalább húsz percnyi várakozást jelentett, de az anyóka türelmes-volt, megszokta, hogy mindenütt várakoznia kell. Nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak, az egyik kezében az ajándékot rejtő kézitáskát, másikban az előre kiszámolt autóbusz-viteldíjat szorongatta. Fájtak a lábai. Ebben a szegénynegyedben az utcai világítás is nagyon szegényes volt, csak két-három árva villanykörte birkózott a félhomálylyal. Az utca teljesen néptelen, olykor-olykor egy-egy magányos autó suhant el a megálló előtt, aztán beleveszett a sötétségbe. Az anyóka felsóhajtott. Kissé az idegeire ment ez a komor, barátságtalan környezet, ezért szinte megörült, amikor két toprongyos suhancot pillantott meg, akik a megálló felé igyekeztek. Nem valami bizalomgerjesztőén festettek, de hát ugyan ki bántana egy szegény, töpörödött anyókát? A két huligán hirtelen mellette termett, egyik elölről, a másik hátulról erősen megmarkolta a karját és kitépték kezéből a táskát. Kiáltani akart, de egy durva tenyér tapadt a szájára. Ugyanakkor a másik suhanc úgy hátbavágta, hogy leroskadt a kövezetre. Mire felocsúdott meglepetéséből, a két csirkexogó már messze járt. Lassan fel akart tápászkodni, előbb felállt, aztán megpróbált felállni, de a jobblába valahogy felmondta a szolgálatot... Éles fájdalom nyilallott a derekába. Végre arra jött néhány járókelő, felsegítették és az anyóka fél óra múlva már a kórházban találta magát. Sam Seehan és Wallie Burnett sokáig eszeveszetten rohantak a sötétségben. Aztán megálltak és hallgatóztak, nem üldözi-e őket valaki, de teremtett lélek sem volt a közelben. Egy utcai lámpa fényénél számba vették, mit is szereztek az anyókától. Kiforgatták az elnyűtt kézitáskát, de csak egy kulcs csomót, egy tiszta zsebkendőt, egy doboz fejfájás elleni jjort meg egy papírzacskót találtak benne. Azonkívül némi aprópénzt — mindössze negyven centet. — A fene egye meg! — szitkozódott Wallie. — Mondtam neked, hogy ez valami nyomorult koldusasszony...! — Még karórája sem volt — bólintott rá Sam csalódottan. — Nézzük meg, ml van ebben a papírzacskóban! — Biztosan a vacsoráját csomagolta bele... — szólt Wallie és kibontotta a zacskót, bele* nézett. Sam is belekukkantott. — Az ördögbe is, minek egy vén szipirtyónak ilyen gyönyörű nyaklánc? Biztosan lopta valahol... — röhögött és elégedetten dörzsölgette a kezeit. — Mozogj, elmegyünk hozzátok! — parancsolta Wallie. — Az anyád még nem lesz otthon, ugye? — A nyaikők fele az enyém! — alkudozott máris Sam. — Természetesen — hagyta rá Wallie. — Ha a kövek valódiak, eladjuk és megosztozunk a pénzen. — Gondolod, hogy valódiak? — Mit tudom én? A nyaklánc nem látszik olcsó árunak. Majd rendes világításnál alaposabban megnézzük. Tudok egy helyet, ahol jó áron megveszik tőlünk. Hazatértek. Sam édesanyja egy hivatalban dolgozott mint takarítónő és rendszerint csak késő este járt haza. Sam belülről elreteszelte az ajtót, leengedte az ablakredőnyöket és felgyújtotta a villanyt. Amíg megfordult, Wallie már elő is húzta a nyakéket a. zacskóból és a két végénél tartva vizsgátgatta a kristályokat az erős lámpa fényénél. — Száz dollárba fogadok, hogy igazi drágakövek! Nézd, milyen füzük vanf — Add ide, hadd nézzem meg én is! — kiáltott rá Sam türelmetlenül és kirántotta a nyakláncot Wallie kezéből. A vékony ezüstdrót, amire Joyce Ledderby a kristályokat felfűzte, elszakadt és a kövek szertegurultak a padlón, mint megannyi ragyogó csillag. — Nézd, mit csináltál, te marhal — üvöltött fel Wallie és öklével belevágott Sam arcába. Aztán a két suhanc térden állva szedegette össze a fényes kövecskéket a papírzacskóba. Wallie ökölcsapása nyomán Samnek sajgóit a balszome, de ezzel sem törődött, csak megdörzsölte piszkos tenyerével. Wallie pedig, az egyik sárga kövecskét izzadt ujjai között forgatva, elégedettem megnyalta a szája szélét. — Ajiafej, ez aztán drága áru! Most már egyenesbe jövünk, gazdagok vagyunk! Sam már el Is feledkezett az ökölcsapásról és ujjongva rábólintott. — Szavamra, végre Jobb idők virradnak ránk... Vége ennek az örökös nyomorúságnak .. .1 Nem Is sejtette, mennyire igaza volt... Megoldás -ütvén százalékra Nagy volt az érsekújoári magyar újságolvasók megrökönyödése, mikor egy szép napon — úgy márciusban — lapjukat, az Érsekújvárt Újságot hiába keresték a standokon, az előfizetők pedig megszokott lapjuk helyett más lapot kaptak. Először azt hitték, hogy tévedésből — ami egyébként többször ts előfordult — az újvári szlovák újságot kézbesítették ki nekik, mivel a fejlécen az ismert embléma NN (Novozámocké no vinyj szerepelt. Aztán látták, ott van az is: magyar kiadás. Miért volt erre szükség? Ki kívánta? Az előfizetők, az olvasók nem. Ezt bizonyította az is, hogy a szerkesztőség tömegesen kapta a tiltakozó leveleket, aláírásokat. Az előfizetők egymás után mondták le a megrendelést, a példányszámonkénti vásárlók nem vásároltak. — Mi történt tulajdonképpen? — ér deklődtem a járási lap szerkesztőségében. A főszerkesztő, Tibor Kaleckp felvilágosított, hogy a fejlécváltozást a lap kiadója, a jnb követelte, mivel a járási újság magyar nyelvű kiadásának több előfizetője volt, mint a szlováknak, a sorozatos lemondások a szerkesztőségnek természetesen gondot okoztak. Az újság az olvasók számára készül, a magyar újság pedig elsősorban a magyar j olvasók számára, így kívánságuk semmiképpen sem lehet közömbös. A probléma megoldásához segítségül ! kérték a párt ideológiai osztályának, valamint a Szlovák Tudományos Akadémia nyelvészeti intézetének véleményét. Az akadémián tudomásom szerint nincs hungarisztikai osztály, így magyar nyel vi kérdésekben nem foglalhatnak ál- > lást. A párt ideológiai osztálya nem tartja kívánatosnak, hogy a lap kiadójára, > ez esetben az újvári jnb-re bármely oldalról is befolyást gyakoroljanak. Mivel az egyoldalú befolyásolás már, sajnos, meg- ; történt, ezt helyre kellett hozni. Kettévágták hát a gordiust csomót. Az újság ismét magyar címet kapott és utóbbi számai már Heti. Hírlapunk címen jelennek meg. -A szerkesztőségben szóba hoztam a szövegben használt helységnevek kérdését ts. Miért kell Dvorníkyt írni magyar szövegben, mikor annak magyarul Udvard a neve, Hurbanovot Őgyalla helyett? Ha magyarul beszélünk, magyarul írunk, a helységneveket ts magyarul kell használnunk. Ez semmiféle ügynek nem árt és nem változtat azon, hogy ezek a községek Csehszlovákiában vannak. Mi is Csehszlovákiában vagyunk. Itt élünk és mivel szabad használni anyanyelvűnket szóban és írásban, akkor ez természetszerűen települési helyeink neveire is vonatkozik. A központi lapokban, mint amilyen a párt napilapja, az Oj Szó, vagy a Hét, a Szabad Földműves, az Oj Ifjúság stb. ezt a következetességet természetesnek tart- \ ják, és senkinek sincs kifogása ellene. Éppen azért az érsekújvári járást lapnak is foga van a nyelvi következetességhez. Még egy égető problémája van a lapnak. Nincs magyar szerkesztője. A magyar szöveg sokszor nagyon bántó magyartalanságait ezért nem is róhatfuk fel ezúttal. Ném tudom, hol a hiba, miért nem akad egy rátermett fiatal, akt jelentkezne a jól dotált szerkesztői állás j betöltésére. A szerkesztőség egyébként nagy megértést tanúsított az előbbiekben vázolt problémáknak magyar olvasóikat kielégítő megoldása tránt. Remélhetőleg, hogy ez a megértés a lap továbbt számaiban majd gyakorlatilag is megmutatkozik, mert a jelenlegi megoldás csák — ötven százalékos. ORDÖDY KATALIN
