A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
tik, annyira felizgatta, hogy kis híján magáról megfeledkezve azonnal tenni akart valamit ellene — mi lesz, ha úgy megy el, ahogy az imént a kemence előtt állt, nem visz maga-; val semmit, legföljebb azt a szörnyű valamit, amit a kemencébe dugott? Mi lesz akkor? Mihez kezd ott, ahová megy? Mit fog enni, mit vesz magára, ha átázik a ruhája? Nemsokára kezdődnek az esős idők, beköszönt a fagy. Zimankó és havazás. Tudja, milyen ilyenkor az erdőn. Tudja, mivel kell ellátni a férfiembert, ha ilyenkor fáért megy. Nem, ez nem történhetik meg, ezt az egyet nem szabad engednie. S hirtelen, mintegy sugallatra, rádöbben a maga helyére mindabban, ami körülötte készül. Nem szabad félnie semmitől, csupa ismerős dolog ez, olyan, amivel kiskora óta foglalatoskodik: kenyeret sütni, inget mosni és vasalni, tarisznyába készíteni mindent, amire férfiembernek az erdőn szüksége van. Csodálatos módon megnyugodott. Már nem bánja, hogy így helyes-e, így kell-e lenni. Csak arra gondol, hogy ha valami történik, és a fia is részt vesz benne, ez ne következzék be nélküle vagy ellenére. Hisz tulajdonképpen arról van sző, hogy ellássa a fiát, aki az erdőbe-megy. Ellássa mindennel, amire szüksége lesz, ha majd beköszönt a zegernyés, esős idő. Nyugodtan fekszik már az ágyon, a fáradsága eltűnt. Józanul, világos értelemmel vesz számba mindent, mint már annyiszor a múltban, ha csapás érte a gazdaságot, ha meg kellett menteni, ami a termésből megmaradt, vagy újból elölről kezdeni mindent az üszkös, romos telken. Tudja, hol a fiú esőálló, téli ködmöne, tudja, hol a szűrnadrágja, az új bakancsa (jól be kell zsírozni), hol a kucsmája. Mindjárt reggel mindent előkeres, kikészíti a ládára a kamrában. Naphosszat bőven lesz ideje gondoskodni a többiről is. Gyufáról semmiképpen sem szabad megfeledkeznie. (Mihez kezdene a fiú tűz nélkül?) És zsírt is kell magával vinnie, sok zsírt. Hej, mennyi zsírt fogyaszt a férfiember télen az erdőn! Az melegíti bévülről, ha erdei munka közben a kalibában betemeti őket a hó. Szépen előkészít mindent, berakja a tarisznyába. De a fiúnak egy szót sem szól róla, látni akarja a meglepetését, az örömét: hogyan meregeti majd rá a szemét, hogyan mosolyodlk el — mosoly virul ki mindkettőjük arcán, és aztán elnevetik magukat: miért is rejtegették egymás előtt a gondjaikat, pedig minden sokkal könnyebb és egyszerűbb lehetett volna, ha a fiú kezdettől fogva nem titkolódzik. ^ Csak azt a percet kell kilesnie, amikor el'4 szánja magát. Ha majd hirtelen felkel, szemébe néz, aztán lesüti tekintetét és úgy mondja: „Most már mennem kell, isten megáldja.“ Valahogy így mondja majd. így vesz majd búcsút. Akár a madár, ami ősszel útra kel délnek, a nap nyomában: két-három napig kering az ismert táj fölött, alkonyatkor összeverődik a magaszőrü más madarakkal, nyugtatan, nem találja a helyét, valami még visszatartja, de egy minden másnál erősebb szó, a nap és az élet hívó szava végül legyőz benne minden egyebet: egy reggel magasabbra száll, mint szokott, kering egyet a hely fölött, ahol egész nyáron fészkelt, aztán engedve egy ismeretlen, kifürkészhetetlenül hatalmas erőnek szárnyalni kezd egyenest délnek. Valahogy így történik majd. Már érzi ezt az erőt, hogyne érezné, hisz az anyjal Érteni nem akarja és nem is kell. Mihelyt rádöbbent, mit kell tenni, mielőtt a fia elmenne — abban a pillanatban fejet hajtott az ismeretlen erő előtt... Különben sem újdonság számára mindez. Mást sem tett soha, csak fejet hajtott olyan erők előtt, amelyeket ésszel fel nem ért, de amelyekből élet sarjadt, élet halt el bennük. Ez is egy ilyen erő. A távoli dörgés, amely most ismét megszólal, nem riasztja többé. Nem is idegen. Ellenkezőleg: mintha titkos szálak fűznék hozzá. Megtalálja a helyét. Azt a helyet, amelyről maga is hozzájárulhat ahhoz, ami ott történik, ahol reng a föld: holnap reggel tarisznyát készít, belecsomagol mindent, amire a férfiembernek az erdőn szüksége van ... Két kezét megbékélten kinyújtja a csíkos dunna hátán, úgy alszik el. Félálmában még elmosolyodik: azt az örömet el nem engedi. De jólesik majd, ha előbb ő mosolyog a fiára, aztán a fia vissza rál Ha indulás előtt azt mondja majd neki: „Ne felejtsd el magaddal vinni á tarisznyádat: minden benne van, amire az erdőn szükséged lesz.“ De jólesik majd, ha a fia a karjába kapja s ő elvész az ölelésében. . . Ha orcájával érinti a haját és lopva megsimo• ■ gátja az arcát... Fordította: TÓTH TIBOR Z. Mináőová felvétele DENES GYÖRGY VERSEI: A Sajó partján Hányszor hevertem árnyas partodon, öreg folyóm, mélázva alkonyon, még ifjú szívvel ringatva bánatot, mint szilvafáid virágzó águkat. Jó volna együtt Jó volna együtt lenni veletek, hűvös szobákban elcsevegni lassan, feloldódni a párázó szavakban, nézni csészére hajló kezetek. Hegyek, hegyek Hegyek, hegyek, de régen láttatok, szomorú lett az arcom s idegen, nézzetek rám, hadd higgyem, vártatok, ne fogadjatok olyan hidegen. Rétek ölén Rétek ölén, a tűző nap alatt, szénát takarnák lányok, asszonyok, lábuk körül fullánkos láng lobog, s a lángfolyóba lépnek hallgatag. Felszáll a füst Felszáll a füst, felszáll a lélek is, az ember lelke nem maradhat árva, csillagködök ringatnak téged is egy megálmodott, gyönyörű halálba. A közelítő öregség A perceket riadtan összeseprem, csalom magam, hogy én nem öregszem, csak akkor döbbenek meg, hogyha látom egy régi harcban szétdúlt ifjúságom. íme, nyár van Csatakos télben vártam a tavaszi s a nyári erdők langy leheletét, íme, nyár van, de nem hozott vigaszt. Hová rejtette sóvárgott egét?.
