A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
A régi partizinszáilás. A kép jobb oldalán Jegorov kapitány Bőlyai és CSTK felvételéi Dosko Llda és barátnője Néha Feketebalogon is felveszik a lányok a népviseletet agyonlőtték. A nőket és a gyermekeket áthajtották a másik völgybe és Jergovón bezárták őket egy faházba, melyet leöntöttek benzinnel, majd felgyújtottak. Ezen a napon hatvan cigány férfi, nő és gyerek halt meg ezen a helyen. — Ügy mondják, hogy ott, azon a helyen lőtték le őket — mutatja Doäka Llda. Dús, kövér fű, elszáradt repce, vadmályva, margaréta, szarkaláb tarkáll a fák tövéoen. A szívre szorongások ülnek. Ne gondolj a múltra, ne gondolj a halálra, mondja önmagának az ember, mert érzi, hogy nagyon szereti az életet. Llda mosolygós cigánylány. Csak a bőre színe bizonyltja mivoltát, ruházata, magatartása olyan, mint bármelyik városi lányé. Fekete szeme erőltetett komolysággal néz reánk, mintha a játszópajtás ártatlan kacagása csillogna benne és tiltakoznék az ünnepélyesség ellen. — Nem éltem én akkor... de a mieink megmutatták a helyet, hogy senki közülünk el ne felejtse... Mert, tudja, úgy volt az Iskolában Is, hogy a tanítók mindig csak a szlovákok hősiességéről beszéltek. Elfeledkeztek a cigányokról... Nem vitatkozom vele. Inkább érvekkel és tényekkel próbálom meggyőzni. Kié ez a kétemeletes ház? Nem a nagybácsidé? Hol dolgozik édesapád? Nem az erdészetnél? Valóban meghaladja fizetése a kétezret? Te ugyan Podbrezovára jársz dolgozni, és havonta bankba teszel ötszáz koronát? A harmadikos öcséd mérnök akar lenni? — No, látod, kislány...! Megértett. Barna kerek arcát rózsapír öntötte el. Nagy fekete szemének tekintete oldalra siklott. Hosszú, árnyékos szempillája, megrezzent. Megvető arcfintorral nagyot sóhajtott: Mégis indiánoknak neveznek bennünket a faluban ...! Krám — A vendéglő asztala roskadozik a sok-sok korsó sör alatt. Vlado leveszi kis kerek sapkáját, leteszi a szikre. Megköszöni a meghívást és ráül a sapkára. Kemény keze biztosan tartja a féldects poharat. Akárcsak a többiek, ő is vodkát iszik a sör mellé. — Csak akkor beszélgetünk mi a Felkelésről, ha valamilyen idegen vetődik hozzánk. Van nekünk sok egyéb gondunk is. Fizetés, norma, ezek az új árak ... Hajajl Végignéz a többieken. Azok rábólintanak. Lehürpinti a vodkát és nyújtja a pohárkiját a szőke Marka felé: Még egyszer mindenkinek! Másik kezével elkapja a söröskorsó fülét és jókat nyel az aranysárgán csillogó sörből. — Azt a Giertllt kérdik? Ján Giertli. Persze hogy rokonunk. 'Már régóta nem él a faluban. Pozsonyba ment. Ott megtalálhatják. Tudja, ha valaki egy kicsit több pénzt akar keresni, egy kicsit jobban akar élni, hát próbára megy. Ha sikerül, nem jön vissza ... — Úgy van, ahogy mondja. Január volt. Kétméteres hó. Midenütt. Egyszer csak becsoszogott tíz német a faluba. Elkapták az őrt. Igen, Igen, Magyar a vezetékneve. Szóval elkapták a németek. Ez a Janó olyan nyolc-kilencéves gyerek volt akkor. Usgyi a nagy hóban Medvedovóbal Jöttek Is a mieink. Három németet lelőttek. A többit elküldték Szagyilenkőhoz a parancsnokságra. Így volt. A negyedik kör után mintha csípné szemét a füst, megsebzett ujjúval dörzsölgetni kezdi. Elmondja még, hogy a keskenyvágényú vasútnál dolgozik, és tegnapelőtt, amikor talpfákat raktak le, egy gyors mozdulatnál odacsípte az ujját. Amikor megállunk a vendéglő ajtajában a legfelső lépcsőfokról széttekint, huncutul kacsint és nevet: — Milyen tiszta, illatos a levegői KyCer — A nyírfaleveieik fonákjukat mutogatják, mint az alsőszoknyák a csipkéjüket. Forró nappalok utáni hűvös éjszakák pergetik ilyen betyárosan a nyírfák leveleit. Jankó bácsi hasonlata nagyon jó: a legények is így forgatják ki éjszakánként a csipkés alsószoknyákat. Rögös földúton botladozunk. Egyre csak felfelé. Hegymászáshoz szokatlan lábaink úgy bizonytalankodnak egymás mellé, mintha tojásokon járnánk. Pedig csak azt a helyet keressük, melyről a Felkelés krónikása, Jílemnickí irt. Valami furcsa lelkesedés hajt bennünket. Tudjuk, hisz megmondták előre a faluban, hogy semmit sem találunk ott, Jílemnicky is megírta, hogy a németek felgyújtották KöváCék házát... Nyári zápor, gyorsan tovaröppenő, sűrű, kövér esőcseppeket hullató zápor szakítja meg utunkat. A szél dudál. Táncraperdülnek a fák, hajtogatják fiatal derekukat. A patak, miint megvadult sárga vipera, sziszegve emeli fel hullámtarajos fejét. Kínos lassúsággal telnek a percek. A zápor elvonulása után azonban könnyebb a hegymászás. Itt vagyunk. Szétnézünk. Szűk a horizont, szeszélyes felhők ülnek rajta. Olyanok a környező hegyek, mintha tenger volna a túlsó oldalukon. Az ember kémleli a gerincet, nem látja-e a vitorlák csúcsát. — Ha a németek ezen a tetőn túlmentek — magyaráz Janó bá —, géppuskák ugattak ráiuk. A klenócl hegyekből hatvan tagú miliclst-a csoport jött erre. hogy fedezze azoknak az elvonulását, akik élelmét vittek a partizánoknak, vagy éopen hamis Iratok és ctullruhák beszerzése után a saját életüket mentették. Ott, azon a magaslaton túl telelt a 2. s?ámú ejtőernyős brigád. És itt 3 Kyöeren keresztül jutott fel hozzájuk az élelem. Révet eg tekintettel nézünk szét a tájon. És bohókás tréfálkozással kérdezzük egymástól a régen hallott szólást: Germán nyet? Tenyerünket úgy emeltük szánkhoz, mintha hahózni készülnénk és már kiáltozzuk is: Germán ilyet? Az alattunk elterülő völgyből tompán zúg vlszsza: nyet! nyeti Medzibrod — Feketetoalog környékéről ebbe a városka jellegű faluba jutottunk, mert azoknak a nyomát kerestük, akik a Felkelés legfontosabb szakaszán, a partizánok élelmezése, ellátása munkaterületén dolgoztak azokban az időkben. Dicső dolog harcolni és űzött vadként fegyverrel a kézben küzdeni az ellenséggel. Am semmivel sem kisebb azoknak az embereknek a bátorsága akik élelmezték a Felkelés „láthatatlan" hadseregét. A jegorov brigád élelmezését három bátor ember szervezte meg. Iván Sersen szovjet alhadnagy, Ján Droppa szlovák partizán és a medzibrodi Slosiarík család. A két partizán számtalanszor. Jóvátette a németeket. Álnév és hamis igazolvány segítségével a német parancsnokságtól kölcsönöztek lovakat és szekereket, hogy a „közélelmezés" biztosítósa céljából a medzibrodi malomba szállítsák a gabonát. Azt a gabonát, melyből a partizánok nak sütötték a kenyeret. A S’osiarik családnál gyűjtötték öss-ze -a húst. Sersen és Droppa gondoskodtak az elszállításról. 1SM4. december 27-én a németek elfogták a két partizánt, amikor éppen Slosiarikéknál „vételeztek“. A fasiszták különleges csoportja, mely Jugoszlávia hegyei között már tapasztalatokat szerzett a partizánok leleplezésében, rajtuk ütött. Letartóztatták őket. Droppa egy szerűen megette a nála lévő okmányokat. A vallatásnál pedig semmiféle bizonyítékot, hír' nem tudtak tőlük kicsikarni a fasiszták. Dü hűkben felgyújtották Slosiarík házát. Majd ki t napos kínzás után mindhármukat felakasztó, iák. „Ma mi vagyunk itt, holnap ti következtek;'' Ezt kiáltotta Droppa, mielőtt a bitóra fe! húzták. Nevüket emléktábla őrzi. Emléküket pedig sok-sok ember, hisz a medzibrod iák közül bárki megmutatja, hogy melyik úton jártak ki a faluból a szekerek, mér lyek kenyeret szállítottak a partizánoknak a két élelmezési tiszt hűséges, ma már névtelen- emberei. Azok, akiknek nevét megőrizték önma gukban ők, akik meghaltak. Nem lehet felejteni. És nem is akarunk. A partizánfalvak esténként csendesek. Eltűntek a faházak, igaz. Az új kőházakban azonban nincs végleges nyugalom. Új tervek és gondok főnek, új remények születnek. És így van ez jól. A végleges nyugalom, halál, A partlzáinfalvak pedig élni akarnak, hisz legjobb fiaik is azért haltak meg, hogy éljen az élet. HAJDÚ andrAs
