A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-10 / 32. szám

Újszülött

fiamhoz írott

értekezés

anyanyelvűnk

egynéhány

sajátosságáról

Ügy mutatták tol egy nővér karján, fehérbe pólyáit piros pofácskádat, mint valami ritka, csodálatos virágot, melyet egy lehelet elhervaszthat. Üveg volt köztünk, mert attól féltek, hogy megfertőzlek. Hozzám már mindenféle piszok tapadt, ruhám posztójában is bacilusok tenyésznek; hangom is megronthat, tekintetem is. Lelkem, mint bogánccsal, tele van gizzel-gazzat, ami rám ragadt egy életen át... Emiatt óvnak tőlem a kedves nővérek és a sámán formájú nőorvosok; köszönjük meg nekik ezt a bölcs gondoskodást.

Majd, amikor parányi szervezeted megbirkózni kész a világ toxinjaival s a lét mikroszkopikus veszélyeivel — már egy egész hadsereg ereje növekszik bennedl —, majd ha kellő mennyiségű ellenmérget termelsz a világ elviselésére, akkor mi is megbarátkozunk.

Majd megtanulod a szavakat, a szép magyar szavakat, rendre.

Emlékszem, mikor én tanultam a szavakkal bánást, furcsa időket éltünk akkor. A magyar nyelv egyik-fnásik szava olyan csengést kapott, mint amikor egy hamis ötforintos odapendül a pénztárasztalhoz. Épp azok a szavak, melyek oly nagyon szerettek volna tetszeni nekem, s melyeket, ifjan, oly jól esett volna teletorokkal elkiabálni... De épp ezek voltak a kimondhatatlanok. Ügy látszott, mintha valamilyen illetlen zönge kísérné őket; az emberek feszengeni kezdtek, férenéztek, másról kezdtek beszélni, ha mégis elhangzott egyik-másikuk ... De most már vége ennek a beteg időnek. Már újra élnek ezek a szavak.

A nyelv ősigazsága érvényes megint. Nem lesz senki, aki szenvelgőnek, hatasvadászónak, frázis-eregetőnek nevez téged, ha kimondod: A nép. Ne félj kiejteni azt sem, hogy emberiség, s azt sem, hogy haza. Ne hidd el senkinek, hogy ezek — mindannyiszor hallottam mondani — „nagy szavak". Nem nagy szavak ezek, hanem szép szavak. Ezek a legszebb magyar szavak, még azoknál is szebbek, melyek neked most a legtet• szetősebbek — szebbek annál, hogy tej, hogy anya, hogy élet. Ezek a mi nyelvünk aranykincse. Mondd, ha szükségét érzed mondani: mondd ki, ha kedved támad mondani: „Én az emberiségért élek.“ Mondd ki ahányszor jól esik mondani Ne fél attól, hogy megkopnak, elvásnak ezek a szavak. Ezek a használatban tisztulnak és keményednek, mint / a iágy vas a kalapács ütéseitől.

Szépen tanulj meg magyarul beszélni.

Sose nevess ki senkit, amiért nem tud magyarul. Ne csúfolódj velük, senkit sem szabad csúfolni, aki híján van valaminek. Légy türelmes és belátó, gondolj arra, hogy a tiszta érzés és az igaz gondolat egyforma szépen szólal meg a világ minden nyelvén. Igaz, jobb volna, ha az emberiség egy közös nyelven beszélne: magyarul. Alkalmasint kevesebb baj lenne a földön, s több lenne az olvasója a magyar íróknak. De mint idővel látni fogod, a valóságban nem így áll a dolog, az emberek inkább németül és kínaiul beszélnek, mint magyarul, amin én — még ma is — meg szoktam lepődni.

Magyarul aránylag kevesen tudnak. Magyarul tudni: nagy kiváltság, s épp, mert ilyen nagy kiváltság, nevetséges is egy kicsit. A nagyon ritka és nagyon csodálatra méltó dolgok, sajnos, egy kissé esetlenek is.

A magyar nyelv: igézetes hangszer, melyen csak kevesen tudnak Játszani.

Egy igazság minden nyelven egyformán igaz. De abból, hogy magyarul mondjuk el, valamilyen varázs származik, egy kis ráadás, az utánozhatatlanság bűbája, egy csipetnyi sajátos, csak a mi fülünkhöz szóló meggyőző erő. Magyarul mindent el lehet mondani, bár ez nem különös érdem, mert más nyelveken is el lehet mondani mindent. Magyarul viszont sokkal vesződségesebb elmondani a dolgokat, s alkalmasint innen ered a varázs.

A mi mondatszerkesztésünk kötetlenebb, a mi szórendünk szabadabb másoknál: minden mindenféleképpen értelmes, de mégiscsak egyféleképpen helyes. Arra kell törekedned, hogy megértsed ezt a szabályokba nem foglalható, örök rögtönzéssel szült törvényt. Arra kell törekedned, hogy minden mondatod, a százféle változat közül abban az egyetlenben, végérvényesben kristályosodjék ki, melyből már semmiféle erőszakkal ki nem forgatható.

Válaszd meg mestereidet.

A holtaktól tanulj: Csokonaitól, Aranytól, Petőfitől és József Attilától. Az élőktől is tanúlj, a szíve szerint beszélő néptől, melynek nyelvtana óránként és falvakként és kilométerenként változik, mint az eleven víz. Tanulj jó ösztönödtől, de könyvekből is tanulj, mert csak az szeghet meg egy szabályt, aki ismeri. Idegen anyanyelvektől is tanulj, ha jól tudják nyelvüket. Semmivel sem bizonyíthatom, de érzem, hogy Arany magyarul is tanult Shakespeare-től.

Homérosztól, Goethétől és Tolsztojtól is van magyarul tanulni való; te is tégy így, harácsolj össze minden szépséget a világból, és fűzd a mi nyelvünk gyöngysorára. A világ lesz e lopással gazdagbb.

A természettől tanulj. A hullám ritmusát, a szél dudorászását lesd, hozzád ők is magyarul beszélnek. Figyeld meg, miképpen, szabályos időközökben a tetőcsurgóről a víz, s utánozd egyhangúságát; hallgass oda, ha a vihar kicsavar egy fát, és utánozd indulatát. Anyádtól tanulj, mert tegnap még egy voltál vele, és félig egy maradsz vele még jó darab ideig; amit csak lehet, tanuld meg tőle, mert ő az egyetlen, akitől fájdalom és fáradság nélkül adatott tanulnod.

Mindig mondd ki bátran, amit magadban gondolsz. A világ — olykor —■ nem tiszteli a bátrakat, de mindig megveti a gyávát. Bátornak tehát érdemes lenni. A mondás szerint is övék a szerencse — s ha a szerencse nem is mindig, az esély mindig az övék. A bátrak hordják tarsolyukban a marsallbotot; a gyáváknak nincs esélyük, nincs botjuk, nincs tarsolyuk, övék csak annak a rókának az irhája, melyet megnyúznának, ha meg tudnák fogni. De sosem fogják meg.

Mi egy új világot hagyunk tireátok, s ami új, az mindig csak felibe kész, akár egy új ház, melyen évhosszat akad pótolni való. Jó lenne már a harcok végére jutni, s rátok a mi munkánk zsíros fölét hagyni örökül: vetett ágyat, teli kamrát, játéknak tetsző munkát és örök békességet. Csakhogy nem biztos, hogy ez így sikerül. S ha hívják majd a bátrakat, mondd: Itt vagyok.

De a bátorság ,ha csak magában jár, nem mindig jóra szolgál. Vannak közöttünk is gyávák, vannak ellenünk is bátrak; a zsarnok pribékje is vásárra viszi a bőrét, mégis hős.

Németül, franciául s latinul lehet szabályosan beszélni, ha betartod a nyelv törvényeit. Magyarul csak bátran lehet beszélni. Ha egy mondatodon nem érződik a kifejezés merészsége, az a mondat már nincs is magyarul. Pedig nekünk is van szigorú nyelvtanunk, mely rögtön fülét kezdi hegyezni, mihelyt magyarul szólal meg valaki. De vele egyenrangú mester a hangsúly meg a nyomaték; ők arra ügyelnek, hogy minden mondatban szóhoz jusson a beszélő szíve, indulatai, ítéletei, érzelmei.

Óhajtanám, hogy így tanulj meg beszélni, a szabályok szerint, da indulataid és érzelmeid után. Akik latolgatnak két- és négyfelé pislogva vigyáznak, nem akad-e valamelyik szabály köteleibe szavuk, addig ügyeskednek, míg a hurok meg nem szorul, s bele nem fojtja a mondatba a lelket. Ne kövesd példájukat. Igyekezz úgy beszélni, hogy minden kifejezéseden érződjék a lehelet melege. Mindig mondd ki azt, amit magadban gondolsz, azon melegében, egyenesen.

Magyarul sokféleképpen lehet beszélni, de csak bátran beszélni érdemes.

S élni is úgy. ,