A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
ümmv illír M-a-r-a-t-o-n. iimtfz kilométer. Kezdett mindjobban elfáradni, a szeme előtt vörös karikák táncoltak, a gyepes árok átölelve a poros országutat reménytelenül siklott a végtelenbe. Atkozott egy ing! Minden ötszáz méternél begyömöszölte a trikót a rövid sportnadrágba. Nem tudta, hogy miért izgatja anynyira, idáig is rengeteget jutott, de az ing soha az eszébe sem jutott. Most azonban úgy érezte, hogy muszáj rá gondolnia, másra nem lehet, minden versenyen talált valamit, ami lekötötte a gondolatait, verseny közben nem szabad a győzelemre gondolni, hanem mindig másra —, ez a győzelem falé vezető út alapjeltétele. Sohasem volt teljes tudatában sikerének, mintha mással történt volna núnden. Már megint kicsúszottI Anélkül, hogy változtatott volna az ütemen, lassan megeresztette a gumit. Ha most leesne a nadrágom, röhögött, másnap minden újság tele volna szenzációs fényképemmel. S a nők hogy vásárolnák, hajaj! Nagyon szellemesnek találta ezt a gondolatot. Legalább harminc újságíró fényképezte egyszerre. Hihetetlen kitartás és erőnlét, csodálkoztak, huszonkét kilométer után vidáman nevet. Meglátják uraim, mondta a legnagyobb szakértő, ma még fantasztikus világcsúcsot láthatunk! Marhák, gondolta és dühösen köpött egyet. Nekik kéne futniok énhely ettem. Elmosolyodott, még volt annyi fantáziája, hogy elképzeljen harminc vágtató újságírót, amint feneküket püföli a hátracsúszott fényképezőgép. Hirtelen rosszul lett, fájdalmasan belenyilallt az oldalába. Nem szabad, most már ki kell tartanom, hörögte, úgy érezte, menten kiszakad a tüdeje. Megint kicsúszott az ing, mégiscsak fel kéne adnom, tönkreteszem magamat ekkora hajszában, nem vagyok már a legfiatalabb — igen, feladom. Felnézett,, nem is gondolta, hogy ennyire megközelítette az előtte haladó vöröskeresztes kocsit. A fotóriporterek és az orvos között felismerte Vili bácsit, az edzőt. Rajta, ne hagyd el magad fiam, kiabálta Vili bácsi, idáig nagyszerű időt futottál, csak kitartás, meglátod, úgy érsz majd célba, hogy még por sem lesz utánad. Vigyázz a légzésre és az ütemre! Ne felejtsd a légzést és a célt! A cél, hát akkor csak azért is! De van-e egyáltalán cél? A cél az utóbbi időben állandóan csalódást hozott a számára. De bezzeg valamikor, ez a három betű volt az öröm és siker, a boldogság, ezért a három betűért érdemes volt élni. Most, most már csak a reményt jelenti számára, hogy hátha egyszer ... — majdnem felkiáltott fájdalmában. Mintha lépteinek minden dobbanására összeszorította volna valami az agyát. Az út kövének nyomását nem a talpán, hanem az agyában érezte. Régen ez nem volt. Tizenkilenc éves korában nyert először díjat, de akkor még ott állt a célnál Zsuzsa és mosolygott. Hogy mosolygott! Mikor elszakította a szalagot, a nyakába ugrott örömében. Zsuzsa, aki nélkül nem tudott élni, Zsuzsa volt az első nagy szerelme. Egy falun futottak keresztül. Az egész falu kivonult az út szélére, hogy fogadja őket. Egy szőke lány majdnem súrolta öt testével, alyan közelről tapsolt. Meglepően hasonlított Zsuzsára. Ugyanolyan világoskék pulóver volt rajta, mint Zsuzsán ott a tóparton. Emlékszik, hogy nem akarta öt az anyja egy idegen fiúval elengedni a kétnapos kirándulásra, de Zsuzsa megszökött otthonról. Egész nap fürödtek és napoztak. Zsuzsának1 csodálatosan szép barna teste volt. Hosszú, izmosán telt combjáról szikrázva verődött vissza a napfény. Szerette volna megsimogatni. WtfMkiUb a kisujjavul, de csak feküdt tovább ökölbeszorított kézzel. Majd sört ittak, papír pohárból. Zsuzsa orrát bedugta a habba, s ahogy kacagott, két kis sárga patakként folyt le a sör a szája szélén a mellére. Gyere a vízbe, hívta őt, kedvesen jélrehajtva a fejét, majd vidáman kacagva uszszemaszatolta poros talpával a testét, hogy legyen oka a fürdésre. Este alaposan bevacsorpztak. Hanyatt feküdt, és lomha jókedvvel bámulta a mindjobban besötétedő tájat. Zsuzsa melléfeküdt, könyökére támaszkodva figyelte az arcát. Szeretsz? — kérdezte. Uhum, zabálnivaló kis csaj vagy. Zsuzsa föléje hajolt. Egészen közelről látta a lány szemefehérjét behálózó finom ereket, arcbőrének apró pólusait. Mélyet lélegzett, szerette volna teljesen magába szívni a lány testének illatát. Hunyd be a szemed, suttogta. Behunyta. Majd érezte, amint szájára tapadnak a nedves ajkak. Sokáig feküdtek így. Ami ezután történt, arra csak halványan emlékszik, csak sefti, akkor este lettek igazán egymáséi. Hátranézett, nem látott maga mögött senkit. A távolban fel-felbukkant előtte az apróra zsugorodott vöröskeresztes kocsi. Most már teljesen könnyűnek érezte magát, tudomást sem vett arról hogy fut. A lábait önműködően rakta egymás mellé, a kilométerkövek észrevétlenül suhantak el mellette. Oj világcsúcsot állítok fel, gondolta, most már tudatosan gyorsította lépteit. Érezte hogy még nagyobb teljesítményre is képes lenne. Tartogatnom kell az erőmet a sprintre. Bekanyarodott a Kassa felé vezető útra. A kanyarban frissítőkkel tele r A körhintaként torgó kérdésekbe belefáradt ae agya, figyelme eltompult, fáradtnak és gyengének érezte magát, s a nyomozó ugyanolyan közömbösen tette fel kicsinyes kérdéseit, klőérzékét is elvesztette Morvái. Hány óra lehet? Éjfél már elmúlhatott, talán nemsokára virrad a város felett. — Tud valamit a szervezkedésről? — kérdezte a nyomozó. — Nem tudok. — A jövőben meglátogatom néhányszor, s ha megtud róla valamit, szól majd... — A nyomozó természetes hangon beszélt mintha ez a mondat is a kihallgatás szerves része lenne. Morvái álomszerű öntudatlanságból, légüres térből válaszolt és idegenként hallgatta önmagét. — Huszonkét éves vagyok, és úgy hiszem, józanul gondolkodom. Bármilyen szervezkedést feleslegesnek és károsnak tartanék. Ha találkozom ilyen elgondolással, minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam személyes fellépésemmel, de információkat senkinek sem adok. — Nem? — A nyomozó csalódottan nézett rá. — Ez az utolsó szava? A főszerkesztője aat mondta magáról... — Elhallgatott, mert ráébredt, hogy olyat mondott, amit nem kellett, volna, s Így Morvái soha nem tudta meg, mit mondott róla a főszerkesztő a nyomozónak. Rövid jegyzőkönyvet írattak vele alá: a szervezkedésről nem tud, irredehta dalokat nem énekelt, az Árpád apánk nem irredenta dal... Átfutotta és aláírta. — Mehetünk... hazaviszem kocsin. Miattunk ne csatangoljon éjszaka az utcán. Anyagi kára nem származik abból, ahogy magunkkal hoztuk? — Nem vacsoráztam, és érvénytelenné vált a vacsorajegyem — felelte mogorván. Hazudott, mert nem volt vacsorajegye a menzára. Kíváncsi volt, mit mond erre a nyomozó. A nyomozó elővett egy tíz koronást és feléje nyújtotta. Morvái meghökkenve bámulta. Júdás harminc aranya szímbólikusan, gyűrött tízkoronás képében —, és nem nyúlt a pénzért, de a nyomozó a zsebébe dugta. A Skoda-Sedan hatvanassal robogott az utóén. Morvái furcsa megelégedettséget kétes büszkeséget érzett, hogy a hatalom érdeklődött iránta, megkísértette, s ő becsületesen viselkedett. A nyomozó ajánlata most teljes jelntőségében és értelmében állt előtte: besúgásra kérték fel, megeflelő lelki előkészítés után, s a főszerkesztője tudott a dologról. Nincsenek jelentéktelen dolgok az életben, ez a kihallgatás sem volt jelentéktelen, és a kérdések sem voltak kicsinyesek, nincsenek kicsinyes kérdések és válaszok. Mély alagutat látott az éjszakában, kétoldalt gyenge fények világítanak, s az alagút végén ott van a megsemmisülés. Külön dimenzió ez, nem érzet félelmet az alagúttal szemben, bár tudta, hogy az előbb benne járt, komolyan megérintette a veszély szele, de megmenekült. Az autó elrobogott a város felé. Morva! megvárta, amíg eltűnik az utcasarkon. A Nagyaszszony pongyolában állt az ajtóban. Várta. — Visszaengedték, szerkesztő úr? Nincs veszély? Morvái majdnem felbődült kétségbeesésében. Istenem, ez az öregasszony nem sokáig bírja ép ésszel, de előbb őt őrjíti meg. — Nincs veszély, asszonyom, feküdjön! — Rólam vallatták... ugye, rólam? — Ne aggódjon, asszonyom, ez az én magánügyem. Rólam és a barátaimról volt szó. Jelentéktelen beszélgetés. — Mit akarhatnak vele? — suttogta kétség beesetten az öregaszony. Eddig legalább a rend őrség nem csinálta nyilvánosan a hajszál — Szerkesztő úr, legyen hozzám őszinte, nagj a veszély? — Önről nem volt szó, asszonyom... feküdjön le és aludjon nyugodtanl Érti, asszonyom? Semmi veszély nem fenyegeti. — Igen... — nézett riadtan Széplakyné, igen, semmi veszély ... Morvái látta, hogy nem hisz neki. Elköszönt és átment a télikerten. A lakásában sötét volt. Ha itthon az anyagbeszerző, beleüvöltök a fülébe, gondolta idegesen. Nem volt otthon, ágya szétdobálva s a széke karfájára akasztva egy szennyes alsónadrág. Morvái bevágta az ágy alá, és keresett egy skatulya gyufát. Kiment az árnyékszékre, gyufát gyújtott, és az ülőke felett körülményesen elégette a nyomozótól kapott tízkoronást. Apró finom hamu szállt lassan a koromsötét, feneketlen mélységbe, és elenyészett. Aztán mint aki megőrült, nekiment a nyomorék körtefának, ki akarta tépni a földből, csavargatta és lihegve ócsárolta: Te görcs, hát miért élsz ezen a világon, ha gyümölcsöt nem teremsz?! VEGE
