A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
menye szerint senki sem gondolt semmiféle állatkerti szarkára, amely elorozta volna az említett pária elől az elemózsiát. Barátomnak nyilván csak az volt a benyomása, hogy az állatkert tiszteletreméltó lakói talán mégsem érzik magukat olyan otthonosan helybeli vasrácsaik mögött, mint rokonaik valahol messze az erdőrengetegben, illetve a szavannákon, vagy a sztyeppéken. És egyetlen szóval sem állította senki hogy az egypúpú tevének csak azért van egyetlen púpja, mert az ikerpúp kinevelésére szükséges takarmányt elspórolták volna előle. De az sem került szóba, hogy a zebra talán azért illetlenkedik pizsamában, mert a ZOO illetékes vezetői nem vásároltak számára frakkot, vagy szmokingot. Ne is firtassuk tovább a kérdést, legalábbis addig, amíg zoológiából meg nem szerezzük a diplomát kutyaszorítóba került barátommal együtt. Utána majd meglátogatjuk a helybeli állatkert búskomor és vidám, bundás és bundátlan vadjait, s bocsánatot kérünk tőlük az esetleges sértésekért. Addig azonban azt iavasoljuk a ZOO illetékeseinek, hogy „Az állatokat ingerelni és etetni tilos“ táblács kok mellé írassák ki ezt is: „Az állatokat kritizálni szigorúan tilos!“ Tanácsoljuk továbbá, hogy ne csak az újságírókat próbálják perbefogni, hanem a sláger szerzőket is. Egyikük például azt kürtölte bele a nagyvilágba, hogy „Engem csak a majom érdekel“, a másik pedig azt, hogy „Apu, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába“ — hát tessék, le le hét ezt nyelni csak úgy egyszerűen, - minden további megtorlás nélkül? Végül kíváncsi volnék még arra is, hogy az igazgató úr miképpen képzeli el írogató barátom végzetét: golyót, kötelet, avagy lassan ölő mérget szánna-e neki? Vagy inkább osonjon be rögtön a vádlott az állatkertbe állattani diploma nélkül, s valahogy dugja be elátkozott fejét az élet Unt oroszlán torkába? R Talán még ez volna a legjobb megoldás: hátha megúszná az illető ezt az állati történetet — élve! kovács gAspAr Török Elemér távol és közel Jó lelkiismerettel és fegyvertelen indulok újra Ticcéd partjára Bodrogköz távol és közel érzem magam jegenyéid alatt ahol emlékeim fészkeinek lábam nyomát elborítják a hulló levelek ahogy lépdelek feléd szülőház Kovács Gábor életrajz Nem kergették ki lángpallossal A paradiesnmkertből őt, S a mennyek kapuját se vágták Dördülve be orra előtt. Válaszhalotl az üdvözülés S az örök kárhozat között. Am habozott és fontolgatott, Mígnem itt — e világra jött. Ilyen bárgyú dajkamesekkel Áltatták szakállas aggok, S lelkendező szapora szóval Szapulták álszent álpapok. Mert alig pelyhedzett az álla S nékik máris nem hihetett. E földön élt, remélt, csalódott, Merített dalhoz ihletet. Küszködött, szeretett, szenvedett, Ártatlan s ártalmatlan volt. Es néhanapján boldog is, ha Könnyes szemekbe fényt csiholt. — De mit? ... — kérdezte habozva Morvái. Zavart volt, groteszk helyzet, a főszerkesztő lényegében arra biztatja, hogy Igazi újságíró munkát végezzen, véleményt mondjon káros jelenségekről, s neki semmi kedve bírálni, írni sincs kedve, fél óra múlva találkozik Zsuzsával, beszélgetnek és talán újra együtt töltik az éjszakát. Mit akar tőle ez a jól táplált, barátságos arcú, középkorú férfi? — Mezőgazdasági témába kellene öltöztetni a bírálatot. Te borjú, nézte ö ingerülten a főszerkesztőt. Mi az, hogy mezőgazdasági témába kellene öltöztetni a bírálatot, magyarul sem tudsz? — Igen, mezőgazdasági témába. Határozottan. — Mezőgazdaságiba? — Talán valamelyik járási földművelésügyi szakosztálynak kellene nekimenni... — Nekímenni? — Ügy van, nekimennil Megfontoltan, de határozottan. Kipécéznl őket, hogy demagógok. — Demagógok? — nézett meghökkenve Morvái. A főszerkesztő harcikedve szokatlan jelenség. — Sok demagóg él ma a világban. — Ezek a legérdekesebb és legveszélyesebb emberek. A legkártékonyabbak. Tudod, mennyi kenyérgabonát hozunk be miattuk? Tönkretették a szövetkezeteket, erőszakkal kényszerítették beléjük a népet... — Mintha én nem tudnám, hogyan kényszerítettk be a szövetkezetbe az apámat... — gondolta Morvái. — Elvtárs, ezt ma már nem nézhetjük el szótlanul! Morvái megígérte, hogy a legrövidebb időn belül nekimegy egy járási földművelésügyi ősztálynak. A főszerkesztő barátságosan elbúcsúzott tőle, vállon veregette, és biztatta, hogy csak merészen, mint a szabadtartásos istállók esetében. A főszerkesztő szobájából egyenesen az utcára mant, fütyörészett és nem gondolt az előbbi beszélgetésre. A járási földművelésügyi osztály kipécézése a távoli jövő elkövetkezendő feladatai közé sorakozott, a jelen valóság szempontjából lényegtelenné vált; Morvái Zsuzsához indult. A teljes igazság feltárásához tartozik annak közlése, hogy három napig Morvái félálomban élt, nem volt egészen észnél. Elámítottá és megdöbbentette, hogy az asszony azon az éjszakán magához hívta,'de azóta nem merte felkeresni, mert nem tudta, hogyan nézne rá, mit mondana neki, félt, hogy hozzárohan, és ölelgetni kezdi, aztán attól félt, hogy alázatos és gyáva lesz. S amikor most bekopogott a zeneosztályra és belépett, szorongva gondolta, hogy bárcsak ne lenne ott Zsuzsa, de ott volt, szerencsére jelen volt a szőke hölgy is, és megmentette a viszontlátás pillanatának méltóságát. Bizalmas beszélgetésről szó sem lehetett, igyekezett úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna, és nem is sejtette, hogy esetlenül és erőltetetten viselkedik, azt hitte, természetes biztonsággal játssza a közömböst. S az asszony ezt azonnal észrevette, épp oly magabiztos és gunyoros volt, mint azelőtt és Morvái semmi fölényt sem érzett vele szemben. Amikor a szőke nő az állványok mögött keresett valami szimfóniát, Zsuzsa Morváihoz lépett és mosolyogva átkarolta a vállát. — Szegény Morvái... azt hiszi, álmodta az egészet... A hangja puhán csúfolódó, mintha sajnálkozna rajta, hogy ilyen gyámoltalan. Hogyan magyarázza meg neki, hogy csodát élt át, iríelyben ő részesítette, megmutatta neki, hogy nagy lehetőségek is lehetnek az életében és teljesülhetnek, ha nagyon akarja, s ez a felismerés áhítattal és alázattal tölti el? S a gyámoltalanság ellenpárja valami suta dac volt; férfi vagyok, öleltem, csókoltam, örömet szereztünk egymásnak, szerettük egymást, egyenrangúak vagyunk, sőt az erősebb én vagyok, a másé volt és megszereztem, megtörtem akaratát és gúnyoros mosolyát remegő gyengédséggé változtattam ... Halkan kérte az asszonyt, hogy találkozzanak, természetesnek tűnt fel előtte, hogy újra szeressék egymást, hogy egymáshoz való viszonyuk gyönyörű és gazdag legyen. S az asszony csak mosolyogva rázta a fejét, és határozottan válaszolta, hogy most nem lehet, majd egyszer, valamikor, és közben olyan kiismerhetetlenül nézett rá, hogy Morvái megvonta a vállát — egyebet nem tehetett —, és igyekezett közömbös maradni, mintha számára sem volna sürgős és fontos a találkozás. Majd egyszer, ha véletlenül összefutnak, és nem lesz egyéb elfoglaltságuk, akkor majd újra szeretik egymást. S közben a lelkében kétségbeesés volt, és érzékel vágyón nyúltak az asszony felé, sóvárgott az ezüstösen szitáló, meleg köd után, mely azon az éjszakán befedte őket. Hasonló érzés volt, mint amikor tízéves korában romantikus képzelődéssel vágyott egy vadászpuska után, és egészén életszerűen elképzelte, hogy meg is kapja, s közben azt is érezte, hogy sosem kapja meg, de ezt a másik érzést nem ismerte el, nem hagyta érvényesülni... De hát nem vagyunk már tízéves kisfiúk... Elment. Dél volt, a városra erősen tűzött a nap, a járda aszfaltteste puhán belapult az ember talpa alatt, s a női cipők hegyes sarka körszelet alakú lyukakat fúrt bele. Az utcán megállt a levegő, és egyre forrósodott. A Sztálin tér padjain egy csapat oláhcigány telepedett meg, egy piros képű, kalapos férfi literes pálinkás üveget tartott a kezében, és kínálgatta vele a többieket. A tarka szoknyás asszonyok sorban ültek a padokon, és a maszatos gyerekek a járdán szaladgáltak. Bizarr kép volt. A férfiak kalapban és kabátban ittak, és élénk taglejtésekkel, kiabálva beszélgettek, pirosbarna arcuk zsírosán fénylett a pálinka és a napsugarak tüzében. Egy rendőr gyanakodva nézte őket a távolból. Morvái lassan sétált a Manderla előtt, a Duna-híd felé igyekezett. Átment a hídon és a túlsó parti „Lldón“ megtelepedett egy ritka lombú fűzfabokor gyér árnyékában. Fürdőit és napozott egész délután, messzire beúszott egészen a Duna közepébe, s amikor Budapest vagy Bécs felől hajó jött, élvezte a hullámokat, melyek fel-feldobtá.k és ma8uk közé ejtették, mint egy viharral küzdő, süllyedő és emelkedő repülőgép az utasait. Hét órakor hazaindult a Ligeten át, és Zsuzsáról gondolkodott. Nem értette a viselkedését. Mit akart tőle, ha már nem szereti? Magát sem értette. Miért nem követelte makacsabbul az újabb találkozást az együtt töltött éjszaka jogán? Egyáltalán semmit sem értett az egészből. Folytatjuk Nagy József rajza
