A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-06 / 27. szám

>*■

Állati történet

Olyan furcsa eset esett meg a barátommal a minap, hogy az már nem emberi — következésképpen tehát állati.

Sztdfák, gyalázzák, lebecsmérlik, csaknem a fejét követelik.

— Errare humánum est — Tévedni emberi dolog — mondja a latin, s talán éppen az volt a barátom legnagyobb tévedése, hogy nem tévedett.

Bonyodalmas tragédiája azzal kezdődött, hogy egy szép napon alaposan kikészítették őt a vírusok, s jónéhány hétig magas lázban fetrengve nyomta a kanapét. Még az antibiotikumok is csak édeskeveset segítettek rajta, Mister Alkohol pedig egyenesen a romlására tört. Szavahihető szemtanúk szerint a whisky, a konyak és a rum egyre eszeveszettebb hancúrozásra serkentette a vírusokat legyöngült szervezetében, s számára nem maradt más hátra, csak a kamilla.

A szívós természet ereje azonban elöbb-utóbb kétvállra fektet mindenféle nyavalyát, végül tehát a barátom is lábbadozó állapotba került. Környezetváltozásra vágyott, s lassacskán újjáéledő testét egy kikirics-sárga villamossal kizakatoltatta az állatkert közelébe. Sót: be is ballagott a ZOO-ba a szerencsétlen. Szabályszerűen megvásárolta a szabályszerű belépőjegyet, felelőssége teljes tudatában a gomblyukába tűzte, majd megfontoltan manőverezve odasomfordált a ketrecek, a barlangok, az üregek és a kalitkák elé.

Élvezte a környezetváltozást. Akarva-akaratlanul magába szippantotta a farkastanya bűzét, a baglyok, a keselyűk kalitkáiból és a sakálok ketrecéből áradó dögletes levegőt. De mindezek ellenére önfeledten gyönyörködött az állatseregletben: a vérszomjas fenevadakban, a jámbor kérődzőkben, a madarakban és a többi állatban, vagy állatkában egyaránt. Megcsodálta a tigriseket, a farkasokat, a medvéket és majmokat, majd érző és gondolkodó ember módján levonta a látottakból a következtetéseket. Sőt meg is írta állatkerti benyomásait, s meg is jelentette írását a sajtóban. Ö ugyanis nemcsak nagy állatbarát, hanem egyúttal és elsősorban költő, író és újságíró is egyszemélyben. Többek között beleszőtte írásába, hogy szerinte a medve viszonylag sovány, a népszerű mackó a fejével folytonosan szitálva ínyenc falatokat kunyerál a látogatóktól, a majmok majmolnak és sztárok módjára megjátsszak magukat nézőik előtt, az egyik fenevad nem is annyira fene, mert unottan ásítozik, a másik meg szinte mosolyog,' a zebra pedig ugyancsak vidám pofát vágva habzsolja be az állatbarát ember tenyeréből a „letépni tilos" füvecskét. Megjegyezte még, hogy a teve vedlik, az elefánt pedig egyszerűen nincs, mert a hosszú ormánya nyilván nem férne be az állatkertbe.

Állati történetem legkínosabb fejezete az, hogy a szerencsétlen barátom írása miatt megsértődött az állatkert igazgatója, s a továbbiakban az aláírásával és a ZOO körpecsétjével szentesített levélben elégtételt, megtorlást követel az illetékesektől. Határozottan leszögezi, hogy a cikkíró nem rendelkezik megfelelő szakismeretekkel a kérdéses állati ügyben. Ellentmondást nem tűrő hangnemben kijelenti, hogy a ZOO mackóján nem lötyög a bunda, hanem épp ellenkezőleg: úgy illik rá, mintha csak ráöntötték volna. Közben azt is tudtára adja a naív halandóknak, hogy egyik-másik fenevad igenis fogyókúrát tart a nagytermészet ősi törvényei szerint, éppúgy, mint esetenként az őserdőben, ha vigyáznia kell karcsú-kecses vonalaira.

Kiérződik a szóban forgó levél sorai mögül, hogy az állatai jóhírére és becsületére kényes igazgató félreértette a sajtóban megjelent írás lényegét, habár a lezser bundájú medvével kapcsolatban véle— Gyerünk hozzám . . — kérte halkan az asszony és nem nézett a szemébe, oldalt nézett a földre, de Morvái felemelte a fejét és kényszerltette, hogy a szemébe nézzen. Nem kérdezte tőle, hol a férje, egymást szorítva siettek, nagyon siettek, s a lépcsők a sötétben nem özönlöttek el Morváit, az asszony kézen fogva vezette, forró volt a keze és suttogó a hangja, gyere gyorsan, kérte, nagyon kevés az Idő.,.

Lámpát nem gyújtottak, a vastag szőnyegen szerették egymást, és a szoba csupa lágy melegség volt, az ablakokon halványan beszűrődtek az utcai fények, mintha köd szitálna a bútorokra s ebben az ezüstködben aranyszobor az asszony meztelen teste a szőnyegen.

— Nagyon jó veled ... — súgta Morvái, és az asszony újra kérte, hogy ne mondja többet, ennyi elég, úgyis érzik mindketten, hogy tökéletesen szeretik egymást, az érzelmekről, a vágy beteljesedéséről őszintén és egyszerűen kell beszélni, mert a nagy szavak, a jelzők és a patétikus hasonlatok könnyen megfosztják szépségétől és erejétől, mely abban nyilvánul meg, hogy két emberi test őszintén és elemien közeledik egymás felé és egyesül. Így tanította Zsuzsa szeretni Morváit, s ő érezte, ez a testi és lelki harmónia teljessége, s a gondolat egy pillanatra aggodalommal töltötte el, mert nem hitt a tökéletességben, csak abban hitt, hogy lehetnek majdnem tökéletes helyzetek és hangulatok.

S amikor odakinn szürkülni kezdett az ég és a villanyfények megtompultak, Morvái megértette, hogy miért suttogta neki idejövet Zsuzsa: gyere gyorsan, nagyon kevés az idő... Mindez csak ezen az éjszakán tartott, ennyi idejük volt, s az asszony most figyelmeztette, hogy el kell mennie.

— Szeretném egy pillanatra meggyújtani a lámpát — kérte Morvái —, egy villanásnyi időre látni akarlak a fényben ruhátlanul, hogy látott emlékem is legyen rólad. Tudom, hogy nagyon szép vagy, és igy is magamnak akarom a szépségedet.

Az asszony gondolkodott, aztán megengedte, hogy felgyújtsa a villanyt. Büszkén kiegyenesedett előtte és a szemébe nézett, bámuló szemébe nézett komolyan, és nem szégyellte magát .. A fény körülfolyta alakját és apró csókokkal csókolgatta, mint az előbb Morvái... Elragadtatva nézte-a mellét, hosszú lábát, gyönyörű fejét, bámulta, mint egy tökéletes szobrot, és halkan azt mondta: most már soha nem felejtelek ell Az asszony hozzálépett és átkarolta. Ne felejts el, soha ne felejts el, mert csak akkor volt értelme annak, amit tettem, ha örökre beléd írtam magam kitörölhetetlenül, és csókolta és szorította közben... most már így élsz majd, hogy én is ott vagyok az idegeidben, az érzékeidben, ott élek benned, és nem tudsz ellenem védekezni...

VI.

Kedvesem!

Leveleddel nagy örömet szereztél, hiszek neked. Találkozásunk egész ideje alatt éreztem, hogy kapcsolatunk nemcsak egy alkalom adta lehetőségre épül, ennél mélyebb gyökerei vannak, valahol a lelkűnkben, a közös gondolatainkban, melyek igazzá és őszintévé teszik. Én egyszerű lány vagyok, de leveledből is ennek

a megérzésemnek igazolását olvastam ki, és megnyugodtam. Örülök, hogy távollétemben is jelentek neked valamit. A dolgaim most úgy alakultak, hogíy jó lenne, ha mellettem lennél, és tanácsot kérhetnék tőled. Tudom, nagyon elfoglalnak a hivatalos dolgaid, s ezért nem hívlak, bízom benne, hogy úgyis eljössz, ha megteheted. Állandóan várlak, ha teheted, gyere, nagyon várlak.

Ilona

Elgondolkozva nézegette Török Ilona levelét, a sorok most idegennek és valószerűtlennek tűntek fel, mintha egy távoli földrészről érkeztek volna, s a lány, aki küldte őket, számára ismeretlen. Válaszolnia is felesleges, ez az ismeretség nem az ő ügye, játszik egy ember leikével érdektelenül. S az a felismerés rossz érzéssel töltötte el, mert tudta, hogy egy fiatal, tiszta lánynak a leikével játszik, aki egyedül indult a világba, és találkozásuk óta bízik benne. Ott szerepel a vágyaiban, a terveiben, a Jövőjéről való elképzeléseiben, érdemtelenül. önmagába néző, őszinte pillanata volt ez, amikor tudat alatt talán a szülei szava

hatott rá: vigyázz magadra és becsüld meg magad! S közben azt is érezte, hogy mindez elmúlik, s ha elmúlnak ezek a gondolatai, a következő gondolatok ezek ellentétei lesznek és ír majd a lánynak, el is megy hozzá. Erkölcsi érzékünk és a vágyunk ellentéteinek áldozatai vagyunk, kettős lények, gyenge akaratúak és felemások... Egyelőre mégsem írt, elhatározta, hogy csak akkor ír majd, amikor magának is szüksége lesz rá, hogy levelet írjon Török Ilonának.

A levelet íróasztala fiókjába tette és olvasni kezdte a reggeli lapokat. A titkárnő szólt be hozzá, hogy a főszerkesztő kéreti.

— Elvtársam... — a főszerkesztő frissen borotváltan, elegáns hófehér sziloningben, csupa energia és tettrekészség — a sorsdöntő huszadik kongresszus felszabadította nálunk az igazságos bírálat erőit. Miért nem kritizálsz? A szabadtartásos istállók bírálata óta bízom benned.

Morvái nem tudott válaszolni a kérdésre, néma maradt.

— Tudod — a főszerkesztő egyenesen a szemébe nézett s tekintete ártatlan és becsületes volt telve jóindulattal —, néha az az érzésem, hogy nem vagyunk elég kezdeményezők. Elkerüljük a fontos társadalmi kérdéseket és nem foglalunk el felelős álláspontot velük szemben. A szocialista társadalmat képtelenség felépíteni őszinte bírálat és önbírálat nélkül. Nem gondolod?

— De igen... bírálni kell... — Mit akarhat az öreg?

— Egy éles cikk kellene, amely könyörtele»nül kipécéz valamit. Éles, de megfontolt ős Igazságos. KI kellene pécézni valamit