A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-03 / 31. szám
Még egyszer a Kodály napokról A Hét 28. szamában, Vélemények a Kodálynapokrúl című beszélgetésünkben a Szíjjárto [enő karnagy neve alatt közölt szövegbe néhány olyan dolog került, amelyeket a gyorsíró rosszul értelmezett. Ez főleg a hajdani és a mostani pedagógiai intézet hallgatóira vonatkozott. hogy nem tanulják meg a kottaolvasást. Ez az állítás így abszurdum volna. Szíjjártó azt mondta, hogy nem tanulták, illetve nem tanulják meg a partitúra-olvasást, az obiigát hangszereken való játékuk tökéletlen nem eléggé jártasak a szolmizálásban, nem sajátítják el a dirigálás! technika alapjait és nem ismerkednek meg a kórusmüvek szép, művészi előadásával. Ilyen hiányokkal pedig nem lehet kórust jól vezetni . . Szíjjártó mondanivalójával kapcsolatban az a kitétel is korrigálásra szorul, mely szerint „néhány szakember úgy véli. jobban jár, ha szlovák vonalon próbál érvényesülni“ . A szerkesztőség az említett elírásokért Szíjjártó jené elnézéséi kéri, és szívese« ad helyet cikkének, amelyben bővebben kifejtbeti véleményéi kórusmnzgalmunk helyzetéről és a Kodály napokról. A csehszlovákiai magyar kórusmozgaíom felélesztése hivatalos közegeink által tudtommal 1953 decemberében kezdődött egy közművelődési ankéten, melyet a Csemadok Központi Bizottság rendezett. Az én hozzászólásom ezen az ankéten nagyon élénk visszhangot váltott ki és főleg az idősebb tanítók reagáltak nagyon pozitív módon a beszédemre. Ez idő tájt kezdett működni a Népes énekkara is, és kilencévi szünet után először hangzottak fel minálunk Kodály Zoltán és Bárdos Lajos a Capella művei. A Népes kórusának hatása nagy volt, bár eleinte ez a hatás csak passzív jellegű lehetett, hisz olyan műkedvelő magyar énekkar, amely a Népes műsorának akár a legegyszerűbb számait is átvehette volna, legalábbis eleinte, nem volt. A Népes feloszlatása idején kezdett többet hallatni magáról a rimaszombati magyar énekkar, Gabonás Tibor vezetésével, az egerszegi férfikar, Balkó István vezetésével, az érsekújvári énekkar, Krajcsík F. vezetésével. Későbben a rozsnyói és a nagymegyeri énekkarokról is hallottunk. Ezek az énekkarok mondhatnám úttörő munkát végeztek A Csemadok központ ekkor már hajlandó volt a kórusmozgalmat elősegíteni, csakhogy ez a segítőkészség nagyrészt holt tőke volt. Szántatlan, megdotgozatlan ugar volt az egykor virágzó Csehszlovákiai Magyar Dalos Szövetség működési területe, és az a paraszt is hiányzott, aki az elosztóközpontból származó magot elvette volna. Legrátermetebb, legaktívabb karvezetőink, akik 90 százalékban tanítók voltak, már nem voltak működési helyükön. Egyéni kezdeményezés az említett énekkarok működésén kívül úgyszólván nem mutatkozott. A Csemadok járási titkárai, habár nagyon fontos gazdaságpolitikai jellegű szervező munkát végeztek, a baromfiösszeírástól egészen a földművesszövetkezetek megalakításáig kellő felkészültség és sokszor időhiány miatt nem foglalkozhattak érdemlegesen a karéneklés propagálásával és szervezésével, hiszen ez egy nagyon Is speciális terület. Sok egykori falusi kulturális té-A Hét társadalompolitikai melléklete 31 Felelős szerkesztő: Mécs József nyező ezekben a mozgalmas időkben elveszítette politikai és társadalmi orientációját, és köztük meg a Csemadok funkcionáriusai között gyakran nagy volt a bizalmatlanság. A'hivatalos közegnek vagy az annak tartott embernek, különösen faluhelyen, sokszor nehéz volt elnyernie az emberek jelentős részének bizalmát. Ennek illusztrálására csak egyetlen esetet hozok itt tel a saját prakszisomból. 1955-ben, mint a Csemadok Központi Bizottságának zenei referense népzenekutatást végeztem a zoboraljai falvakban. Az egyik faluba (Bedre) való kiutazást a személyautó gazdaságos kihasználása miatt egybehangoltuk a Csemadok nyitrai kerületi titkársága egyik dolgozójának, Kántor elvtársnak ’kiutazásával, akinek ugyancsak Béden akadt dolga. Megálltunk a falu közepén, és én a személykocsink közelében egy parasztbázban próbáltam szerencsét. Mivel a háziakkal mint nótafákkal nem boldogultam, elbúcsúztam tőlük, otthagyván egyes személyi dolgaimat azzal, hogy majd este eljövök értük. Dolgom végeztével elmentem holmijaimért. Átmeneti lakásadóim megvendégeltek frissen fejt tejjel, kenyérrel, búesúzáskor azonban megkérdezték: nem származik-e majd bajuk abból, hogy mi (náluk csak egyedül jártam) ott voltunk, és kérték, legyünk tekintettel nagyonis szerény kisgazda voltukra. Hiába -magyaráztam, hogy én valóban csak népdalt jöttem gyűjteni Bedre ... Kulturális szerveink iránti különféle formájú és intenzitású bizalmatlansággal, amelynek okairól is értesülni szoktam, találkoztam még például igen gyakran Nyitrán, Komáromban, Érsekújvárott, Pozsonyban és másutt. Ezek a körülmények, valamint a szakemberek hiánya lehetetlenné tette, hogy a tízéves kényszerszünet után érdemlegesebb módon lehetett volna rákapcsolni a nagymúltú csehszlovákiai magyar kórusmozgalomra s így az egykori Csehszlovákiai Magyar Dalosszövetségbe tömörült körülbelül ötven, nagyrészt magas színvonalú énekkarral szemben, ez időben csupán a fent említett néhány kórus működött — ahogy tudott. És mi a helyzet ma? Hány karvezetőnk van, aki kórusával be tudná tanítani Kodály Husztcímű kórusmüvét (és hol vannak hozzá az énekesek!], amelyet az 1936. évi érsekújvári dalosünnepen az ötszáz férfi énekesből álló „Kis összkar“ adott elő, méghozzá tökéletes előadásban?! Ez a tény mindennél világosab„ ban beszél és óv bennünket az önelégültségtől, mely szerint: ott tartunk, ahol még soha! És én nem tehetem, hogy ne reagáljak itt Janda Iván egyik kijelentésére, mellyel kétségbe von ja az áltálán felhozott hiányosságok létezését, s ha azt mondja hogy: „Hiszen soha nem volt még nálunk annyi gyermek- és felnőtt kórus együtt, mint a galántai fesztiválon“, meg kell azt cáfolnom, mert az 1961. évi zselizi fesztivál nagy összkara, amely szintén gyermekekből és felnőttekből állott és amelyet úgyszintén én vezényeltem (akárcsak a galántai nagy összkart), körülbelül háromszáz énekessel (ven dégkórus nélkül) nagyobb volt, az összkar műsora pedig nehezebb! De ne feledjük, hogy nem csak a sokaságot kell tekintenünk, ha fesztiválról van szó. Ha fentebb Kodály Husztjának művészi előadásáról beszéltem, úgy most hadd idézzem Kodálynak éppen a galántai fesztiválon nagy összkarként elhangzott kórusműve Berzsenyitől származó szövegének egy részét: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat“. Nem vitás, hogy Berzsenyit itt a lélek szó alatt nemcsak lelkesedést, hanem szellemet, tudást, teljesítőképességet is ért. Kell ide még több magyarázat? Úgy vélem, itt a végső ideje annak, hogy hagyjuk el az öntetszelgé9t, a vállveregetéssel járó, ritkán őszinte, dicséreteket, legalábbis szakkörökben és hivatalos vagy nyilvános helyeken és beszéljünk végre a tárgyról tárgyilagosan. Akinek kijár a dicséret, mint például a fesztivál összes szereplőinek, valamint e szép akció szervezőinek, megvalósítóinak, azoknak igenis mondjunk köszönetét és dicsérjük meg őket méltó módon és őszintén, mert tudásuk legjavát adták. Tanúbizonyságot adtak arról, hogy készek és hajlandók harcolni a csehszlovákiai magyar kórusmozgalom újra felvirágoztatásáért. De mi, akiket a magyar nyilvánosság e mozgalom élenjáróinak tart, nem elégedhetünk meg a mostani állapottal és önmagunkkal sem, hiszen él még sok résztvevője az 1936 évi fesztiválnak*és ha eddig nem is hallatták szavukat, tudom, figyelemmel kísérik, mi történik e téren, s így a mi tevékenységünket, nyilatkozatainkat is nyilvántartják és értékelik. (Nem nagy tapintatlanság-e részünkrql például az, hogy a még élő egynéhány karvezetőjét a .Csehszlovákiai Magyar Dalosszövetségnek nem hívtuk meg sem a zselizi, sem a galántai dalosünepre?), Az alábbiakban megpróbálom bebizonyítani azt az állításomat, hogy az énekkarok túlságba menő, néha mindenáron való szerepeltetése a szabadtéren nagyon hátrányos, sőt káros, és ez a körülmény alapvetően kihat e mozgalomra. Az énekkar szabadtéri produkcióját egy elenyésző arányú kivételtől eltekintve mesterségesen, azaz elektroakusztikai berendezés segítségével tel kell erősíteni. (Egy ilyen kivétel a galántai színpad, amire a Hét szerkesztőségben fel is hívtam hallgatóim figyelmét, s amely véleményemet, úgy látom, Schlicher kollégám is magáévá tette.J Nézzük most már, milyen hátránnyal jár az ilyen környezetben való éneklés még abban az esetben is, hogy ha megvannak az optimális elektroakusztikai feltételek. a) A szükséges számú mikrofont csak a legritkább esetben állítja be szakember, aminek a következménye a kórus egyes részeinek hangzásbeli kiemelése, más részek rovására, ami a karvezetö által sokszor több hónapos munkával elért dinamikai egyensúlyt felborítja. b) A legjobb akusztikai berendezés sem adja vissza a kórus hangzását minden rezgésfrekvenciájában. így egyes rezgések néha teljesén hiányoznak, vagy pedig a valóságtól elütő dinamikai arányokban vanak jelen. Ez az oka például annak, hogy ilyenkor megváltozik a kórus hangszíne (természetesen sohasem az előnyére), melyet tudvalevőleg a fennhangok határoznak meg. (A fennhangok az alaphanggal együtt zengő részben igen magas frekvenciájú hangok.) c) Az énekesek szabadtéren nem hallják vagy nem eléggé hallják egymást, aminek következtében a kórus gyakran disztonál és ritmikailag szétesik. (Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a zselizi kultúrházban kétszer egymás után kiválóan sikerült összkari szám a gombaszögi szabadtéri színpadon teljesen kiesett a vezénylésem alól, intonációs és ritmikai káoszba fulladva, pedig azoknak az énekeseknek egy része énekelte, akik felléptek Zselizen is.) dj A szabadtéri környezet szétoszlatja, szétforgácsolja a figyelmet és lehetetlenné teszi a koncentrációt, amely nélkül nem jöhet létre I Folytatás a 14. oldalon) Paulíckouá: Furulya
