A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-26 / 4. szám

vigasztalódni. Rozita úgy kiröpül, mint egy soklépcsös rakéta. A lány elcsukló hangon jelelt a kérdésre. — Két percem van, professzor úr. Ez elég hosszú idő. Lehet, hogy a feladatot nem oldom meg, de én szeretném látni Bereniké fürtjeit. — Kérem — élénkült fel a professzor. Ö sem vári valami spkat ettől a lánytól. Kinyújtotta kezét és bekapcsolta a nagy képernyőt. A határtalan világűrben megjelent a Bereni­ké fürtjei csillagkép. A professzor, hogy elvi­selhetőbbé tegye a két perces várakozási időt, gépiesen ismételte: — Onnét a fény háromszázmillió év alatt jut el Földünkre. El tudja ezt képzelni? Az automata a viliódzó csillagköd határán van. Köztünk és közte kozmikus porfelhők. Két perc múlva megszakad az összeköttetésünk. Az auto­mata előtt az ismeretlen világok ragyogó fénye, és a mi galaxiánk elmerül a sötétségben. Két perc... És most új kifejezést vett észre a leány arcán. Szemei tüzeltek, és a szája szélét nyalo­gatta izgalmában. Az arca égett, orrcimpái resz­kettek. — Menjen, repüljön tovább! — kiáltotta. — Ha az ember foglya is marad az atomfelhő éjszakájának, legalább a gép, az alkotása jus­son el a végtelenbe! Csak repüljön tovább, re­püljön ... A professzor felállt és a szemében könny csillogott. — Köszönöm — mondta a lánynak —, már az volt az érzésem, hogy öt évig adtam elő csupa-csupa érzéketlen gépezetnek és elektró­­nikus számológépnek. — Ök ezt nem tudják megérteni — zoko­gott fel a lány. — Egyszer talán majd mindnyájan megértik. Akkor is, ha addig még sok idő telik el. Mesz­­sze van az az idő, talán messzebb, mint a Bereniké fürtjei. A professzor mosolygott és kikapcsolta a képernyőt. Azután pedig vörös tintával egy nagy egyest irt be a lány indexébe, a feltűn­tetett tantárgyakon, az asztrofizikán, a mate­matikán, a kozmobiológián és a kibernetikán keresztül... Fordította: — nie — esetben hatalmas ugrással kellett volna elru­gaszkodnia, máskülönben nem ugorhatott vol­na át az úttest fölött. Csakhogy az Empire State Building tetején a párkányzat csak né­hány centiméter szélességű, s egyáltalán nem lehet tőle erősen elrugaszkodni... Ebben a pillanatban Jim mondani szeretett volna valamit, rá akart cáfolni főnöke sza­vaira, s ez nagyon meglátszott az arcán. Hiszen még csak zöldfülű volt. De a felügyelő nem engedte szóhoz jutni: — Tudom, mit akarsz mondani. Ugorhatott a terasz kőkorlátjáról is... Csakhogy az még keskenyebb, mint a tetőn körbefutó párkány­zat. Nem, nem, fiacskám! Ez az öngyilkos sem tehetett mást, mint megboldogult elődei — át­mászott a korláton és aztán elengedte magát. A felügyelő most félbeszakította a beszédet, nagyot szippantott a pipájából, csak aztán né­zett újra Jimre. Azt szinte összezúzta főnöke ellentmondást nem tűrő logikája. — Tehát ez gyilkosság, Jim, kimondottan gyilkosság . .. Következtessünk csak a gyilkos személyére... Hogyan is nézhet ki az a lator? — De hiszen ez teljesen lehetetlen!... Sen­ki nem láthatta! — kételkedett újra Jim. — És én mégis megmondom neked, milyen az a gyilkos. A tetőpárkány magassága száz­negyven centi. Hogy valaki ezen keresztül olyan nagy távolságra eldobhasson egy másik embert, milyennek kell lennie?... Na, kis pupákom? Termetes és erős embernek, akinek a magassága legalább százhetvenöt centi. Te­hát nem is gyanúsíthatunk alacsonyabb embert vagy olyat, aki elég magas ugyan, de nem elég erős. Az őrülteket is kihagyhatjuk a szá­mításból, mert nem kaptunk Jelentést, hogy valamelyik megszökött volna az intézetből. Az öngyilkos környezetét kell alaposan kivizs­gálnunk. Azt mondtad, hogy alacsony termetű — tehát nem valószínű, hogy féltékenységből követték el a gyilkosságot: két ennyire kü­lönböző férfi nagyon ritkán szeret bele ugyan­olyan típusú nőbe. Tehát a gyilkosság oka csakis pénz lehet vagy bosszúi... Igen, a kettő közül az egyik. versei Gordonka búg és hegedű Ügy fáj valami legbelül, gordonka búg és hegedű, trombita harsog — nincs remény! pásztorsíp súgja — sírj, ne félj... a könny lemossa sóhajod, vágyad mögötte felragyog, szenvedj, bánkódj, ha van miért, frissen kibuggyant csókokért! Gyöngytyúk nélkül Beteg az én akaratom, víz nélküli, korhadt malom, nincs öröme, ami hajtja, álmom törik körbe rajta, Minek is áll ilyen malom, gyöngytyúk nélkül az udvaron — bánatot űrölnek azon .. Lámpám olaja, vízzel lett keverve, az út elbújt, a vihar nem csitúl. Sötét Tehetetlenség, itt ülök gyáván, lábaid előtt. Tetteim világos ablakát bezártad. Béklyóim kötelét, marokra fogva tartod. Le-fel keringsz kárörvendőn velem, szédületesen, s majd a fénynél sem lelem utam. A felügyelő egy pillanatra elhallgatott, de aztán újra beszélni kezdett: — Ezek után tehát a férfi, aki után nyomoz­nod kell, legalább 175 cm magas, nagyon erős, elég fiatal ahhoz, hogy képes lehessen ekkora erőkifejtésre, igen bátor, heves természetű és rendkívül önző... Alaposan nézz körül a meggyilkolt lakásán, azon a helyen, ahol dol­gozott és mindenhol, ahová rendszeresen eljá­­rogatott... Azt hiszem, ezzel eléggé megköny­­nyítettem a munkádat, bár sárgacsőrű és zöld­fülű vagy még nagyon... — most a felügyelő elhallgatott, de Jim látta a tekintetéből, hogy mélységesen lenézi őt, a kezdőt. De a főnök már búcsúzott is: — Én most hazamegyek. Ha szükség lenne rám, csak csengess fel... Vigyél magaddal annyi embert, ahányat csak akarsz. Jimnek annyi ideje sem maradt, hogy mond­jon valamit, csak bólintott. A felügyelő keze már a kilincsen volt, de aztán megfordult és a következőket mondta: — Azért csak ne gyötörd magad. Még fiatal vagy és tapasztalatlan. Hidd el, Jim, hogy amit mondtam, az egészen magától értetődő. Amint látod, nekem már elég nagy tapasztalatom van ilyen és hasonló dolgokban. Ez az a bizonyos logika! Csak a tényekre támaszkodom, fiacs­kám, csak a tényekre. Én nem ábrándozom. A gyilkosnak kitűnő ötlete támadt: az Empire State Buiding épületéről annyian követnek el öngyilkosságot, hogy senki sem gondol majd gyilkosságra ebben az esetben sem, és a gaz­tettét büntetlenül megússza ... Csakhogy túl­ságosan erős volt és dühös, az áldozatát mesz­­sze átdobta a korláton... Mindig jusson az eszedbe, Jim, hogy kettő meg kettő az négy, s ebbe az egyszerű összeadásba mindig min­den belefér... Amikor másnap reggel a felügyelő végig­ment a hosszú folyosón, már látta, hogy iro­dájának ajtaja előtt több ember várakozik. Ott volt Jim, az arca ragyogott, két egyenruhás rendőr, erős kézzel tartva egy látszólag igen felháborodott fiatalembert, akiről a felügyelő azonnal látta, hogy elvégzett néhány kulturista tanfolyamot. Az egész csapat beözönlött a fel­ügyelő irodájába. Jim nem is várta meg, hogy a feljebbvalója kérdezze, nagy büszkén jelen­tett: — Elcsíptük. Ez a meggyilkolt barátja és tegnap is ott járt az Empire State Building tetején. Eddig ugyan mindent tagad, de ha ön segíteni fog, nemsokára beismerő vallomást tesz. A felügyelő gúnyosan mosolygott, majd meg­jegyezte: — Ez az eset annyira világos, hogy rám nincs is szükség. Maga az egész ügyet elin­tézi, Jim. Nekem sok más elintézni valóm van most. Erre aztán mindenki elhagyta a felügyelő irodáját. Tom Mondry leült íróasztalához, hogy átnézze napi postáját. Felnyitotta az első le­velet és olvasni kezdte: Tisztelt felügyelő úr! Először is elnézését kérem az általam oko­zott kellemetlenségekért, de nem volt más vá­lasztásom. A feleségem három hónappal ezelőtt elhagyott, majd a munkámból ts elbocsátottak. Nem tudom biztosítani a megélhetésemet és — hogy teljesen őszinte legyek — el is ment a kedvem már az élettől. Tehát véget vetek ennek a cirkusznak azonnal, mihelyt ezt a le­velet bedobtam a postaládába. Először az Empire State Buidtngre esett a vá­lasztásom, de azután meggondoltam magam. Igaz, hogy általában innen vetik le magukat azok, akik öngyilkosságra szánták el magu­kat, de én nagyon jól tudom, mennyi turista van mindig a tetején. Éppen ezért úgy döntöt­tem, hogy a vele szemben levő épület tetejéről vetem le magam — igaz, hogy ez jóval alacso­nyabb, de a célnak így is megfele1 Maradok tisztelettel jack M. Hulver

Next

/
Thumbnails
Contents