A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-26 / 4. szám
Albert Camus a j á n d ^ k Toto és Marcel apja gyakorlatias ember volt. „A gyerekeknek csak hasznos, nevelő játékot szabad ajándékozni“ — mondogatta. Éppen ezért Toto és Marcel húsvét előtt paplrdobozt kapott ajándékba, a dobozon aranybetűs felirat: „Gyermeknyomda“. A dobozban volt minden, ami egy valódi újság kinyomtatásához szükséges — még egy kis nyomda-asztal is. A húsvéti ebédre Toto és Marcel szülei ezúttal is meghívták César bácsit, ürsule nénit és Gaston bácsit, apuka unokaöccsét. Az egész család az ünnepi asztalnál ült, csak Toto és Marcel hiányzott. — A fiúk bizonyára kitűnő párizsi újságírók lesznek, egész nap a nyomdájukkal vannak elfoglalva — mondta az anyuka. — Semmi sem köti le úgy a gyerekeket, mint a hasznos játék — bizonygatta az apuka. E pillanatban belépett a szobába Toto és Marcel. Egész nyalábbal hozták frissen nyomtatott, még festékszagot árasztó újságjaikat. A rikkancsok hanghordozását utánozva, a fiúk kiabáltak: — Megjelent a „Századunk gyermekei“ Ünnepi különkiadás! Szenzációs leleplezésekkel! — Ez meg micsoda? — kérdezte apuka. — Árusítjuk az újságokat, amelyeket nyomtattunk. A jelenlevők mind belemélyedtek az olvasásba. Az első oldalon ez a vezércikk volt: ELÉGI A gyermekek türelmének is van határa. Immár két éve nem hiszünk a húsvéti nyuszik meséjében. Mire ez a komédia, amely méltatlan a modern gyermekekhez, a tudomány és haladás századának fiaihoz? Megelégeltük, hogy ostoba mesékkel tömjék a fejünket! A szülők aggódva pillantottak egymásra. César bácsi ekkor lihegve felkiáltott: — Ez pimasz rágaloml S ujjával egy cikkecskére mutatott: ÉLETTÖRTÉNET César nagybácsinkat mintegy húsz évvel ezelőtt erkölcsi bűncselekmény miatt elítélték. Erről a napokban mesélt apu. Azt mondta anyunak: „Ideje lenne már, hogy ez a vén vagány abbahagyja örökös erkölcsi prédikációit“. ürsule néni vad üvöltéssel ugrott fel az asztal mellől. — Szörnyűség! Micsoda aljassági Töröllek benneteket az örökségből! íme, ezt olvasta ürsule néni: NEKROLOG Apu kijelentette, hogy áldomást rendez azon a napon, amikor eltemetik ürsule nénit. A boldogtalan apa letörten suttogta: — Semmit sem szabad mondani a gyerekek előtt. Szavait rémült kiáltás szakította félbe. Ezúttal az anyuka kelt ki magából, öklét rázva férje orra előtt, hangosan olvasta a „Századunk gyermeke“ alábbi szenzációját: BOTRÁNY A LÁTHATÁRON Háztartási alkalmazottunk nyilván másállapotos. Ki a tettes? Apu vagy a szomszédos fűszerüzlet segédje? Folytatjuk a nyomozást. További részleteket a következő számunkban közlünk. — Csirkefogó! — kiáltotta anyuka. ... Mindenki kiabált. Apuka reményvesztetten igyekezett bekapcsolódni a zengő kórusba. Szeme hirtelen megakadt a „Századunk gyermeke“ következő cikkén: A VÉTKES ANYA Mihelyt apu elmegy hazulról, tüstént itt van Gaston bácsink! Anyu csókolózik vele az előszobában... Részleteket a következő számunkban közlünk. Amikor apuka trombitahangon közölte ezt a szenzációs leleplezést, anyuka mindenesetre elájult, Gaston bácsi pedig a menekülést választotta, miközben lerántotta az abroszt a terítékkel együtt... Apuka, César bácsi, ürsule néni tovább ordítozott, s egyszer csak slkoltva berontott a háztartási alkalmazott: — Madame! Monsieur! A ház előtt nagy tömeg ... Egymás kezéből kapkodják ki az újságokat, amiket Toto és Marcel az erkélyről széjjeldobált... Fordította: Kóródi József Palotai Boris: Zöld dió Palotai Boris, kétszeres József Attila díjas írónő, irodalmi munkásságát a két világháború között csehszlovákiai magyar lapokban kezdte. Majd a Nyugat novellapályázatán Instruktor kisasszony című munkájával díjat nyert. Legújabb regénye, a Zöld diő korunk egyik nagy emberi problémájával, a felbomlott házasságok érzelmi következményeivel foglalkozik, középpontjába egy szeretetre éhes, tehetséges kamaszlányt állítva. E finom megfigyelésekkel teli kamaszlányrajzban, a költészetnek és az eleven humornak, a lázadásnak, és a tiszta hitnek, töretlenségnek és a naponkénti kudarcoknak összetett varázsát, az ifjúság bájának és eredetiségének maradéktalan sugárzását teremti meg. Ára,— 14. Mikszáth Kálmán: Két koldusdiák Krucsay uram halálra botoztatja egyik jobbágyát. Két kisfiú marad a szerencsétlen után. Dobos néni, a jélelkű hentesasszony felkarolja a két árvát, s neveli őket, míg csak maga is tönkre nem megy. A két fiú ekkor elindul szerencsét próbálni. Miután egy válaszútnál elválnak, sorsuk is különféleképpen alakul. Lacié a tarkább: sok pénzféléhez jut, el is Indul bátyját megkeresni, de Pesten elakad, mert beleszeret egy pesti lányba. Rákóczi táborában találkoznak össze a sorsok, s a fejedelem színe előtt minden elrendeződik. Ára,—20. Jókai Mór: Mire megvénülünk A regény a végzet sújtott ÁronfEy család két legifjabb alakjáról szól. A család férfitagjai több nemzedéken át öngyilkossággal végezték életüket, s ez a sors fenyegeti Áronffy Lorándot is, a reformkori országgyűlési ifjak egyik vezetőjét. Betyárkaland, szerelem, banditatámadás színezi izgalmassá ezt a vérbeli romantikus regényt, legfőbb szépsége azonban az a bensőséges, finom líra, amely az egész könyv légkörét feledhetetlenné teszi, s a mélyhegedűk búgásával zeng tovább az olvasóban. Ára,— 20. Mindig első olvasmányaim az Elet és Irodalom azon cikkei, melyek az íróknál tett látogatások nyomán, az író vallomása alapján íródtak. A mi szegényes könyvpropagandánk ugyancsak sínyli a hasonló megnyilatkozásokat, s gondolom, a Hét szolgálata e téren igen eredményes lehet. Eddigi könyveim alapján az egyszerűség jelzőjével illettek kritikusaim. Eszembe jut Jankovich Ferenc „A magam emberségéből“ c. önéletrajzi regénye, melyet mostanában olvasok, ott találtam ezt a megállapítást: „Ne higgyük hogy a költészetben oly egyszerű egyszerűnek lenni.“ Erdélyi józsef az Elet és Irodalom múlt évi 25. számában hasonlóképpen vall: „Nem értem, hogy miért kell a mindmáig utol nem ért, legnagyobb művészek által kikalapált formákat darabokra törni és eldobálni.“ Tudom, ma kevesen vallják ezt, nekem azonban jólesik, hogy vannak szorosabban vett rokonaim a magyar költészet élő nagyjai között. Vannak, akiktől tovább is tanulhatok. Mert tanulni még akkor is kell, ha valaki már túllépte a hatvanöt. Mindezt talán a magam megnyugtatására mondom el? Lehet. Szükséges azonban, hogy az íróféle ember biztos legyen a dolgában. Sokszor azt is megkérdezik: miért írom verseim kezdő sorait nagybetűkkel? Könnyű a válasz: ezt Ady Endrétől tanultam, akit igen-igen nagy költőnek tartok. Ez azonban nem zárja ki, hogy a szabad versek művelői közt nem teszek különbséget. Az érthető költőt művei mindig igazolják, míg az érthetetlenségre törőkét elsilányítják szertelenségeik. Tudatosan művelem tehát a hagyományos formát. Művészetre törekvés volt és marad a célom. Magyarországon éppen elegen ápolják ezt a formát, új tartalommal telítve a költészet gyöngyszemeit termelik még ma is. Tehát a tartalom a fontos. Bárányt Ferencet láttam és hallottam a napokban a budapesti televízióban új versét szavalni. Érthetőbben, szebben írni, nagyobbat alkotni nincs is vágyam, mint az ő verse volt. Válogatott verseim új kötetével meg is lennék elégedve — ha csakugyan válogatás volna. A leadott kétszáz vers közül azonban csupán százkettő jelent meg, olyan versek maradtak ki, amelyek szikrányival sem kevesebbek, s nem értéktelenebbek a közölteknél. Szomorú dolog, hogy nem költők végzik a válogatást. Csak költő ítélhet költészetről, s mondhatja ki igen, vagy nem. (Persze, ha nem elfogult.) Az is elszomorít, hogy rengeteg a sajtóhiba, s hogy két versemből egy-egy sor teljesen hiányzik. Vigasztal viszont, hogy Ipolyságon 40, Zselízen 73, Léván pedig 150 könyvem fogyott el a megjelenés hetében. Azzal is nyugtathatom talán magamat, hogy nem Is kell olyan nagy propaganda ahhoz, hogy a kiadott 650 példány elfogyjon. Uj verseim nincsenek. Az elmúlt év teljesen a Zalabai EFSZ-ben végzett munkámhoz kötött. Hiába jelent meg eddig hét verseskötetem: a versírás nem jelent megélhetést, nem biztosít kenyeret. Ezt már akkor is tudtam, amikor kétkezi munkát vállaltam, s asztalos, majd mezőgazdasági dolgozó lettem. Itt sokkal többet kaptam, mint kenyeret. Emberséget tanultam az egyszerű emberek közt, és kiapadhatatlan forrásra találtam, mely táplálója daltermő lelkemnek. Itt és így tudok velük érezni, s amikor dalt mondok, helyettük csordul az versbe, az ő panaszuk, az ő örömük cseng ki verssoraimból. Ezért mondtam már negyven éve: „Veletek vagyok viharverten, sors-vállalón, hitben töretlen ...“ S mondom ma is: „Férfikoromnak legszebb szerelme, Tedd a barázdát termékenyebbé. Kalász, úgy borul] őszülő fejemre, Egy kicsit mintha megérdemelné.“
