A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-26 / 4. szám
Bereniké íürljei JOZEF TALLO VOJTtCM NSMECSK A professzor már három órája vizsgáztatott, Ideges volt és állandóan ugyanazt a kérdést tette fel: — Élje bele magát a kővetkező helyzetbe: Az automata jelenti, hogy naprendszerünk határához, a Bereniké fürtjei csillagképhez közeledik. Az a kérdés, menjen-e tovább, ami annyit jelent, hogy elveszíti tájékozódó képességét és a visszatérés lehetőségét, vagy térjen vissza az összegyűjtött anyaggal. Határoznunk kell. Az idő kevés Két perc múlva megszűnik a további adás lehetősége, az utolsó adá- > sé, amely csak háromszáz millió év múlva jut el a címzetthez. Ön mondja kt a döntő szót. Az első vizsgázó ideje lejárt, túl sokáig gondolkodott a válaszon. A második is így Járt. Később azonban némileg csökkent a veszély, mert a vizsga megismétlésére ítélt egyetemi hallgatók kimentek a vizsgáztató helyiségből és a várakozóknak elmondták, milyen kérdést adott fel nekik a professzor. Tehát a többieknek szerencséjük volt, mert maradt idejük a fontolgatásra. A harmadik vizsgázó, egy vörös Hajú, szeplős fiatalember, dadogott izgalmában. Először az egyik, majd a másik lehetőség mellett döntött. A professzor kidobta. — Csak semmi megalkuvást A kérdés, remélem, elég világos. Repüljön tovább az automata vagy térjen vissza a földre? — Térjen vissza, ez természetes — mondta a nagyon öntudatos kinézésű, szemüveges fiú, ezért küldtük ki, hogy gazdag anyaggal térjen vissza, professzor úr. — Várjon csak, fiatalember — a professzor megállt az ablaknál —, az automata azt a feladatot kapta: szerezzen be minél több adatot a Bereniké fürtjei körzetében. De ha most átrepül a szomszédos naprendszerbe, többé nem térhet vissza, összegyűjti ugyan az anyagot, de nem juttathatja el hozzánk. S éppen erről van szó. így tettem fel a kérdést. — Hát akkor nem tudom — vont vállat az öntudatos egyetemi hallgató, s közben az járt az eszében, micsoda ostoba probléma elé állították. Tulajdonképpen annyira mindegy, hogy átrepül vagy nem a szomszédos naprendszerbe, se így, se úgy nincs értelme a dolognak, hiszen ez csak elméleti kérdés. Sértődötten felállt és magában nem valami hízelgőén nyilatkozott a professzorról. A fiatalember ugyanis arra alapozta ezt, hogy eddig mindenki dicsérte a logikájáért, s büszke volt a hírnevére. Ugyanígy jártak még ketten. Az utolsó vizsgázó egy nagyon karcsú kislány volt. Törékeny ujjai között a zsebkendőjét morzsol gáttá. Félt és egész teste remegett, amikor bejött a terembe. — Na, ennek is kampec — mondták nagyképűen a többiek és mentek a közeli presszóba Kettő meg kettő HENRI RIGAL (Detektívtörténaé’ az öt Este nyolc óra volt és Tom Mondry felügyelő elrakodott az íróasztaláról. Fáradtnak érezte magát és Jóleső érzéssel gondolt az ágyra. S ekkor rohant be hozzá lélekszakadva Jim Safa. — ... stét, felügyelő úr — mondta lihegve —, szóval még egy! A felügyelő kérdően fürkészte a fiatalember arcát. — Azt akarom mondani — folytatta Jim —, hogy még egy szerencsétlen vetette le magát az Empire State Buildingről. Már nem is tudom, hogy hányadik ember szemeli ki ezt a helyet arra, hogy öngyilkosságot kövessen el... Hányadik is ebben az évben? — Érdekes, hogy mindegyik éppen ezt a felhőkarcolót választja — gondolkodott hangosan a felügyelő, s aztán mindjárt meg is magyarázta, hogy miért: — Bizonyára azért, mert háromszáz méter magas... A szokásos eset. Jim, megírtad már róla a Jelentést? Hát akkor a holnapi viszontlátásra. Egyébként semmi érdekes, ugye? — Semmi, főnök, semmi. Fiatal, alacsonyabb termetű, sovány férfi az illető. Az utca másik oldalán lévő Járda szélére zuhant. Erre a felügyelő fáradt mozdulattal visszaült az íróasztala mögé, hazamenés helyett. Jimre szögezte szemrehányó tekintetét és roszszallóan megcsóválta a fejét: — Hát igazán semmi, különös! Ülj csak le* Gyilkosság történtl Jim Safa úgy bámult a főnökére, mint borjú az új kapura: — Micsoda? Hiszen nagyon jól tudja, főnök, hogy az öngyilkosoknak valahogy a szívükhöz nőtt az.Empire State Building. Erről már éppen olyan statisztikai kimutatások vannak mint az autószerencsétlenségekről. S a statisztikák szerint már előre kiszámíthatjuk hány áldozata lesz a következő weekendnek és azt is, hogy jövőre hányán követnek el öngyilkosságot az Empire State Buildingről ... Már hogy lehetne ez gyilkosság? Tom mélyet szívott a pipáján és aztán a felfelé szálló füstöt bámulta olyan képpel, mintha csak ez a kavargó füst érdekelné. Csak nagysokára szólalt meg: — Látod, milyen zöldfülű vagy, Jim? Gondolkodás nélkül véleményt mondasz! Tudod-e, hogy nagyon jó néha az agyat kissé megtornáztatni és hangosan gondolkodni... Próbáljuk csak meg... Először is, előfordult-e már az ilyen öngyilkosságoknál, hogy az öngyilkos az utca túlsó oldalára zuhant? Tudtommal, még nem. Tegyük fel, hogy ennél az utolsó öngyilkosságnál közrejátszott az erős szél. Ez ugyan bizonyos mértékben befolyásolhatná a zuhanó test pályáját, de csakis a felhőkarcoló homlokzati részével párhuzamosan, mert az épület felfogja a szelet. A zuhanó test olyan súlyos, hogy csakis függőleges lehet a zuhanás iránya... Jim szinte vallásos áhítattal hallgatta főnöke magyarázatát, az pedig logikája következetességének önelégültségével bodor füstfelhőbe burkolődzott, majd így folytatta: — Tegyük fel, hogy az az ember a másik járdára akart zuhanni,... csakhogy, kérdem » 9 én, milyen oka lehetett erre?,.. Ebben az **
