A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám

Janies Kálmán

Elmelet es volosag

Napjaink egyik új könyve, „Dynamika sociálnej struktúry v CSSR“, magyarul: A Csehszlovák Szocialista Köztársaság társadalmi struktúrájának dinamikája. Magyar vonatkozású érdekessége, hogy egyik fejezetében — a régebbi gyakorlattól eltérően — a szocialista társadalom szerkezetének változásait nem földrajzi térségben, hanem az egyes nemzetek ős nemzetiségek vonatkozásában vizsgálja. Az újszerű szociológiai kiértékelést az 1961. évi statisztikai vizsgálatok tették lehetővé, melyek az állampolgárok gazdasági tevékenységét a különböző nemzetiségekhez való tartozás alapján mérték fel. Előre kell azonban bocsátani, hogy bár a könyv az 1968-as év terméke, semmiben sem tükrözi az űn. Januári fejlődés irányzatát, mivel egy 1967. évi szociológiai konferencia anyagának az összefoglalása, amikor még az akkor elhangzott állásfoglalások nem láthatták előre az 1968-as év eseményeit. Több szerző tárgyalja a köztársaság társadalmának strukturális változásait, a nemzetiségekkel foglalkozó fejezet szerzője, Juraj Zvara a magyar kérdés legtárgyilagosabbnak tekintett kutatója, aki értékes felismeréseket rögzít, régebbi tabutémákat emel ki az agyonhallgatás ismeretlenségéből, nem titkolja a magyar kisebbség gazdasági másodrendűségét, ennek ellenére egyes végső következtetéseivel szemben ellenvéletményt kell bejelenteni. Erre azért is szükség van, mert a könyv 1967-es vitaanyagot ölel fel, lehet, hogy a szerzők is mozgalmas évünkben már módosították egyes állásfoglalásaikat, az olvasó viszont — új könyvről lévén szó — a demokratizálódási folyamat eredményének tekintheti.

Juraj Zvara elfogadhatatlan következtetéseire azért kell rámutatni, mert kedvező légkört teremt olyan követelések megvalósítására, melyek a nemzeti kisebbségek asszimilációs felszámolását célozzák, mind gazdasági átszervezés, mind kulturális intézkedések segítségével. Mindez ma már nem az erőszak jegyében zajlik le, hanem sok évtizedes távlatok megfontolásai alapján, ezért nem közömbös, hogy a magyar közvélemény felismeri-e időben a végzetes és tervszerű szétforgácsolást, vagy hosszú évek múltán csak a befejezett etnikai felszámolást fogja tudomásul venni.

A modern ipari társadalmakban a kapitalista termelési rendszer könnyebben és surlódásmentesebben oldhatja meg a nemzetiségi kérdéseket, mint a szocialista termelési rendszerű társadalom, mert a polgári társadalomban az egyes személyek elszigeteltebbek, így a kizsákmányolás ellenére is az egyéni polgárjogok biztosítják a kulturális és etnikai fennmaradást. A dolgozó csak egy személlyel, a munkaadóval^van kapcsolatban, alig tételezhető fel, hogy a' munkaadó asszimilációs igényekkel lépjen fel alkalmazottjával szemben. Viszont a szocialista társadalom emberi érdekközösségekben él, a nap minden órájában különféle szervekkel kerül érintkezésbe az állampolgár, gazdasági, szociális és kulturális intézményekről való függősége állandó. Mindez — akármilyen paradoxul hangzik, de ez az elmúlt húsz év tapasztalati igazsága — azt jelenti, hogy a társadalom akár hatalmi-politikai, akár kulturális vagy gazdasági eszközeit könnyebb felhasználni elnemzetlenítésre a szocialista társadalomban, mint a tőkés rendszerben. A mai kapitalista Európában indokolt kisebbségi panasz, nemzetiségi elnyomás miatt, gyakorlatilag nincs. És a szocializmus? A kérdésre Juraj Zvara így válaszol: „A szocializmus bebizonyította nem mindennapi és egyedülálló képességét a különböző nemzeteknek és etnikai egységeknek nagy államalakulatokba való integrálására ...“ A további kérdés azonban az, hogy a szocialista rendszerben a nemzetek közötti társadalmi integrálódásból mennyi a pozitívum és mennyi az a károsodás, amit a deformált hatalmi nyomás eltitkolt. Az elmúlt húsz év alatt nálunk is sok kérdésben az egység csak elméletben létezett, az adminisztratív elnémítás lehetetlenné tette a magyar népcsoport minden ügyének nyílt tárgyalását, így csak a hallgatásos beleegyezés teremtette meg az egység látszatát.

Ha nem is vonhatjuk kétségbe Juraj Zvaráa nak a helyes út megtalálására irányuló törek“ vesét, úgy látjuk, hogy a helyzet végső kiértékelésében nacionalista környezet hatása alatt áll, ezért nem meri meglátni a látszateredmények mögött az álcázott diszkrimináció kimutathatőságát, idegenkedik attól, hogy a gazdasági eredmények hátterében megtalálja a perifériára szorítás tervszerű kísérleteit, a papírformák mögött a nemzeti léthez való jog megcsorbítását.

Egy statisztikai táblázatok közül 1961-ből (A Demográfie 1968. évi 2. száma is közzétette), melyből azt a következtetést vonja le, hogy nálunk az egyes etnikai csoportok gazdasági tevékenységei között állandó markáns különbség van. Ennek okát a szerző részben a nyelvi elszigeteltségben, részben a helyi földrajzi adottságokban keresi, és miközben a nyelvi kérdésben teljesen helytelen következtetésre jut, nem vállalkozik az egyes gazdasági tevékenységek részletes magyarázatára.

Juraj Zvara táblázata szerint a magyar lakosság 40 %-a földművelésből él, a szlovákoknak 25 %-a, a cseheknek csak 15,7 %-a, Nem mutat rá azonban, hogy lényegében a magyar etnikumon belül állandó lappangó munkanélküliség van, mert a mezőgazdasági termelést a lakosság 30 %-tf is el tudná látni. Különösen feltűnő magyar vonatkozásban a nők kiszorulása a munkavállalásból, mert a munkaképes magyar nők 34 %-a van csak munkaviszonyban, szemben a cseh nők 64 %-os és a szlovák nők 51 %-os alkalmazottságával.

A táblázat szerint az államigazgatásban a magyarok száma csak fele a szlovákokénak, ebben a kérdésben viszont el kell ismernünk, hogy a többség nyelvének ismerete nélkül nem is érhetünk el magasabb arányszámot.

Más a helyzet azonban azokon a munkaterületeken, ahol néhányszáz szavas mindennapi szókincs segítségével is érvényesülni lehet, mint pl. kereskedelem, közlekedés, közélelmezés. Sajnos a helyzet itt sem sokkal jobb, a magyarok alkalmazottságának arányszáma csak kétharmada a csehekének és szlovákokénak, vagyis a magyar jellegű etnikai területen is háttérbe szorulnak.

Külön fejezetet jelent az ún. szolgáltatások kérdése. A szolgáltatásokban való részesedés a cseheknél 6 %, a szlovákoknál 5,3 %, a magyaroknál viszont csak 3 %. Juraj Zvara nem magyarázza meg, hogy mit kell érteni szolgáltatások alatt, viszont megtaláljuk a Demográfie már említett számában, eszerint a szolgáltatások körébe tartozik: az egészségügy, a társadalmi gondozás, a tudományos és kutatómunka, a népoktatás, az ismeretterjesztés és a testnevelés. A statisztika szerint a magyar nemzetiségű lakosság igényeit a szolgáltatásokban nem csak magyar munkavállalók elégítik ki, amit mint a többségi nemzet értelmiségtermelésének túlméretezettségét tudomásul vehetünk, viszont nem lehet közömbösséggel nem meglátni azokat a jelenségeket, melyek azt bizonyítják, hogy egyesek nem jutottak el az internacionalizmus humanizmusáig, a különleges társadalmi működés olyan követelményeinek a teljesítéséig, mint a környező nép nyelvének — nevezzük helyi többségnek — legalább részleges elsajátítása, ehelyett szinte hódítóként élik elszigetelt világukat. Különösen szomorú és kínos ez a jelenség a magyar jellegű területek egészségügyi ellátásánál, de nem menthető a szociális gondozás és igazságszolgáltatás terén sem. Teljesen abszurd helyzet az, ha egy orvos, akinek magyar nemzetiségű lakosság gyógyítása a kötelessége, nem vesz magának annyi fáradságot, hogy a közvetlen érintkezésnek legalább a konyhanyelvét megtanulja. Nem általánosíthatunk, de ez ma társadalmi tünet és nem veszélytelen Jelenség, amit a magyar kisebbség egészségügyi statisztikája eléggé bizonyít.

Juraj Zvara tanulmányában elítéli az etnocentrizmusf, főleg amíg a kisebbségi nemzet védi nyelvi és kulturális pozícióit, de a fenti közismert jelenség felett még senki nem mondott ítéletet, még kevésbé hallottunk önbírálatot. Pedig éppen a felsőbb rendűségi tudat szuper-etnocentrizmusa az, aminek árnyékában aligha születhet integráció, és ami magyar részről az elmúlt két évtizedben a másodrangúvá való leértékelés fülledt csendjében a szlovákokkal szembeni ellenszenv legfőbb táplálója volt. Ezt is meg kell már egyszer mondani.

Zvara — a kérdést bár ez ott kísért a sorok között — messzire elkerüli, csak a kétnyelvűségről beszél nagy általánosságban, aminek értelmét az utcai feliratok kétnyelvűségében látja, de feledi, hogy a kétnyelvűségre ott van szükség elsősorban, ahol ember áll szemben emberrel. Az utcai cégtáblák s a helységnévtáblák kérdése már másodrendű adminisztratív intézkedés, a vezérelv a tényleges integrálódás elindítása, ami kizárólag a teljes egyenjogúságból nőhet ki.

Zvara, bár cikke elején elítéli a nemzeti fetisizmust, mégis a szociális struktúra fejlődését nem látja másképp megoldhatónak, mint az iskolai oktatás olyan értelmű átszervezésével, mely szerinte túlteszi magát a „nemzetiségi“ túlértékelésének az anakronizmusán, mint mondja: „A tény, hogy nálunk az egész iskolai nevelés az ún. kisebbségi iskolákban a kisebbség nyelvén történik, vajon ... nem fékezi-e ez a kisebbség szociális struktúrájában a gyorsabb változásokat, nem nehezíti-e meg a minősítés tökéletesítését, és sikeres tanulmányokat a főiskolákon?“ (112. o.) Zvara nyílt kérdése azonos a Matica slovenská novemberi állásfoglalásával, mely a magyar iskolákban a honismereti tárgyaknak szlovák nyelven való tanítását sürgeti. Gyakorlatilag ez természetesen a magyar értelmiség felszámolásának a kezdetét jelentené. Egyébként az iskolák kétnyel vűsítése, mint az erőszakos asszimiláció eszköze, nem új kezdeményezés, a két háború között alkalmazta a magyar kisebbséggel szemben a román és a jugoszláv királyság, de magáévá tette a Horthy-rendszer is a szlovák kisebbséggel szemben (A, B és C iskola).

Hasznosnak kell tekinteni Juraj Zvara javaslatát, hogy a nemzetiségi viszonyok jelenlegi állapotát tudományos vizsgálattal kell felmérni, kiértékelni a szubjektivizmusokat, és talán legpozitívabb mondata az, melyben a kölcsönös értesültség megjavítását tartja szükségesnek. Ha Zvara nem is úgy gondolta, tegyük a hangsúlyt a „kölcsönösre“, mert eddig a közeledést egyesek csak a kisebbségek részéről sürgették, de mit tudott meg a magyar kultúráról a szlovák iskolák fiatalsága mostanáig? Erről talán jobb nem beszélni. Aki részletesen szeretne tájékozódni, olvassa el a szlovák iskolák történelmi és egyéb tananyagát. A szépirodalom lefordított termékei még nem biztosítékai a közeledésnek, ha az ötvenes évek tömegnevelésének negatív hatásait nem küszöbölik ki, hiszen a háború utáni magyarellenes otthondúlást az iskolakönyvek még ma is a jogos nemzeti önvédelem szabályszerű eljárásnak minősítik.

A tapasztalat arra tanít, hogy a látszat-integráció veszedelmes illúzió és öncsalás, a valóság a társadalom kultúrájának statisztikai fejlődésében vagy hanyatlásában van lefektetve. Számunkra az elmúlt húsz év statisztikája nem kedvező, és aki a magyar kérdéssel foglalkozik az nyíltan kell hogy levonja ennek a következményeit. Befejezésül eigy mondat Szabó Imre: Az emberi jogok mai értelme c. könyvéből: „Az emberi jogok kérdése nem jogi kérdés, hanem társadalmi kérdés,, ha pedig ez így van, akkor az emberi jogok érvényesülését nem a jogszabályok, hanem tényleg a statisztikai adatok, a számok mércéjén lehet leolvasni.“

A Hét társadalompolitikai melléklete 1

felelős szerkesztő: Mécs József