A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-26 / 4. szám
Két nagy üzem füstje és korma büdösítl a levegőt, csinálja a ráadás piszkot, s erre sincsen külön személyzeti... Ha valami elromlik, hetekig kell könyörögnünk az illetékeseknek, hogy tegyék rendbei Azt már meg sem merem mondani, hogy hány mosdó, tükör, villanykörte, szíj és függöny tűnik el havonta a vasúti kocsikból. Mi kinek panaszkodjunk, kit kritizáljunk? A Slovnaítba nem mehet be senki, de mi nyitott üzem vagyunk... S közben állandóan két fronton kell harcolnunk, hogy a közvélemény kedvező legyen és a feladatainkat is teljesítenünk kell. Nekünk nemcsa/k gazdasági, hanem társadalmi feladataink is vannak ám! És ki törődik a mi alkalmazottainkkal? Két szolgálati lakás van itt és legalább húsz kellene, mert alkalmazottaink jelentős része Dunaszerdahely környékéről utazik be ide naponta! Mit szólhatunk itt? Lehajtott fejjel ülünk, mintha mi tettük volna tönkre az ülések műbőr huzatát, mi terveztük volna ezt a kívül szép, belül alkalmatlan épületet... Mielőtt elbúcsúznánk Dezső bácsitól, megtudjuk, hogy nemsokára nyugdíjba megy. Hogy a lányát két éve avatták vegyészmérnökké. — Az apám fékező volt, ezért lettem én is vasutas. Csákánnyal kezdtem és a saját pénzeimen tanultam ki... Az apámnak akkor már egy fillérjébe sem kerültem... És a fizetésem? Nézzék csak megl Nem egészen kétezer korona! De nekem elég ... Járkálunk a sínek között, fényképezünk, beszélgetünk az alkalmazottakkal, s közben alig jut időnk arra, hogy megváltsuk a menetjegyet. Megy a vonat, megy a vonat... Végre találtunk helyet a túlzsúfolt vonaton. Sok ilyenkor az utas és kényelemről szó sem lehet, örül, akinek jut egy-két tenyérnyi hely ezen a zötyögő, lassúsági világrekordot tartó vonaton. Holnap szabad szombat, mindenki sietne haza ... Egyesek alszanak, bizonyára nagyon korán szólalt meg a családi vekker ... Mások kártyáznak, vagy tréfával, beszélgetéssel ütik agyon az időt... S aki egyedül van, az bizonyára a hozzátartozóira gondol vagy terveket sző, álmodozik ... A dohányzó kocsiban vágni lehet a füstöt, az olvadoző mocskos hó plszokarabeszkeket rajzol a linóleumra. Aki unatkozik vagy nem kíváncsi a vigasztalanul szürke téli tájra, az gyönyörködhet bennük... Mert ebben a kocsiban nem utaznak csinos fiatalasszonyok és kerektérdű miniszoknyás lányok... De hát aki a füstöt többre becsüli... I Dunaszerdahelyen több mint egy órát kell várnunk a csatlakozásra. A váróterem itt is kicsi, de hát ma ez a divatl A vonatra várakozók többsége áll a hideg váróteremben, ahol kát kályha is van. Kint körülbelül tizenhét fokos hideg, s itt az egyik kályhán kártyáznak... Nyugodtan tehetik, mert ennek még csöve sincs, csak az amúgy is kis helyet foglalja, a másik kályhára pedig egy diák tette fel a táskáját... Hogy nem mondok igazat? Kérem, 1969. január 10-én ez volt a helyzet Itt a dunaszerdahely! állomás várótermében, a koradélutáhl órákbanl Végre tovább indulhatunk ... Ahogy Komáromhoz közeledünk, egyre kevesebb az utas, egyre több az üres hely. Most már a jegykezelőnek Is van Ideje, hogy elbeszélgethessen velünk. Mindjárt odahívja a kolléganőjét is, nehogy kételkedjünk a szavaiban. Először az utasokra panaszkodik, beszél a garázda fiatalokről és a részegekről, a potyautasokról és a vasúti tolvajokról.,. Beszél arról is, hogy a vasúti alkalmazott élete nem fenékig tejfel. Ünnep vagy nem ünnep, a közlekedés nem szünetelhet. A rendszertelen szolgálat, a rendszertelen élet bizony nem kíméli meg a szervezetet. Mit gondol, hány éves vagyok? Nem, ne is feleljen! Tudom, hogy hatvannak nézek ki, pedig csak negyvenhat vagyok! ... Most elment a kolléganőm. Látták, milyen fiatal? Nemrég jött, de nézzék majd meg tíz vagy akár öt év múlva! — A feleségem azon mérgelődik, hogy naponta két-három gombot kell felvarrnia a kabátomra... De hát látták, mennyi itt az utas, hogyan kell magam átpréselni köztük. Az egyenruha itt rövid Ideig tart. Ezt az illetékesek nagyon is jól tudják, de rajtunk1 spórolnak. Négyévenkint kapunk egy-egy nyári és téli ruhát és ötévenklnt télikabátot... Ezt csak második éve hordom, és nézzék, milyen! Látjuk, hogy kis kolléganője már nagyon szeretne beszélni, megkönyörülünk rajta. — A fizetésemmel elégedett vagyok, de tudják-e, mennyibe kerül egy ilyen ablak? Vagy egy ilyen hajlított üvegtábla? Ha valaki egy ilyet betör és én nem csípem fülön, akkor az én fizetésemből vonnak le pár száz vagy akár ezer koronát. Mert ez a hajlított üvegtábla ára!... Bizony ez elég gyakran előfordul! És mit csináljak? Nő létemre álljak le velük verekedni, vagy fussak utánuk? Még egy óra és Komáromban leszünk, addig az utasokkal beszélgetünk. Panaszkodnak arra, hogy naponta mennyit kell utazniuk. Sokan először busszal, azután vonaton... Kora hajnalban kelnek és este érnek haza... Panaszkodnak arra, hogy sokszor le sem-ülhetnek a fárasztó napi munka után... Hogy tavaly hányszor késtek a vonatok ... Hogy milyen rossz a közlekedés, sokszor nincs összhangban az autóbusz és a vonat menetrendje. Hallgatjuk őket és úgy érezzük, hogy mindegyiküknek igazat kell adnunk: az utasoknak és a vasutasoknak egyaránt!... De hát akkor kit hibáztathatunk? Kit kritizálhatunk? .,. Eszembe jut az új állomás, aminek a teteje átengedi a vizet, aminek a pincéjében fürödni lehet elég gyakran, aminek dupla üvegtáblái tisztítására legalább egy tucat alkalmazottat tarthatnának... S közben kérdés, hogy a letisztított üvegtábla újrarőgzltése tökéletes lenne-e... A vas ablakrámák egy részét már most tönkretette a Dlmitrovka füstje... S ha a húszezer ablakrögzltő csavarra gondolok, áldom a tervezők eszét. Rájuk haragudjunk jobban, vagy azokra a csibészekre, akik azokat a kényelmes üléseket tönkretették? Valahol megszólalt a riasztó csengő!... Valahol kigyulladt a jelzőlámpa .. A szemafor pirosat mutat! ... Valahol hiba van! S rajtunk •múlik, megtaláljuk-e a hiba forrását!... NAGY LÁSZLÓ ENDRE PRANDL SÁNDOR felvételei í i^zok-arnneszkek a vonat padlóján y
