A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-29 / 26. szám

lit ii’sz a szenniie&sel

Miután a „magától mos" kiváló tulajdonsággal reklámozott mosóporjajták egyike sem mosott magától, végre rászántam magam, hogy megjavíttatom a mosógépem.

A rosszmájnak szerint nemcsak a közéletben, hanem néha a magánéletben is elkerülhetetlen, hogy az ember hébe-hóba megjavíttassa a mosógépét. Akad ugyan néhány ismerősöm, aki mindenféle nagymosás és ktsmosás nélkül teregeti ki a szennyesét, ízlések és pofo nők azonban különbözők — mondom, én inkább úgy határoztam hogy megjavíttatom a mosógépem

Hogy miért szorult javításra ez az ördöngős masina, az jóformán szót sem érdemel. Talán azért, mert — hogy korszerű kifejezéssel éljek — meghibásodott, de az is lehetséges, hogy éppen azért, mert nem hibásodon, meg. Már eleve súlyos hibával született, fogyatékosságát egyenesen a teremtőjétől, a tervező mérnöktől örökölte. Szerény fantáziámmal valahogy úgy képzelem el e szomorú tényt, hogy az illető mérnök valamikor szecskavágókat tervezett, amikor azonban a szecska kiment a divatból, egyszerre áttért a mosógép tervezésére. Természetesen ebben a felelősségteljes munkakörben is felhasználta előző, szecskavágós tapasztalatait. A mosógép spirális porcelán orsójának élei életlenek voltak ugyan, akárcsak valamikor a szecskavágó kaszája ennek ellenére azonban az egész alkotmányt úgy szerkesztette meg a mester, hogy a fizika szent törvényei szerint a vektorok és eredők támadáspontján a szecskavágó kaszájához hasonlóan tört. zúzott morzsolt, őrölt, szecskázott. Bemelegítésképpen először a gom bokát szaggatta el az ágyneműről és a fehérneműről, majd elkapott egy-egy inget, alsónadrágot, s belefúrta magát a kombinék közé. Veszettül forogva vijjogott mint a sziréna, s letépte a, csipkét, a fodrot, a vállpántokat, s végül a mosandók további részeit tépdeste cafatokra. És hogy a „gép segíti az embert“ jelszónak maradéktalanul érvényt szerezzen, a felszecskázott damasztot, puplint, gyolcsot és vásznat meg is őrölte. Ha esetenként valamilyen makacsabb anyag hói készített alsónemű került a hatáskörébe, amely úgy, ahogy mosás után is megőrizte eredeti formáját, arról nyugodtan kijelent hetem, — akár a bolond a lavór ban mosdatott macskáról — hogy a mosást kibírta, de a csavarást nem.

Már psak az uolt a nagy kérdés hogy kivel, illetve kikkel javítás sak, fusizóval-e, avagy a Fővárosi Közszolgáltatási Üzemek illetékes szakembereire bízzam a gyilkos masinát. A barátaim szerint mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. Például a fusizó hívásra házhoz főn, de az esetleges kontármunka miatt nem lehet nála reklamálni — ezzel szemben a Közszolgáltatási Üzemek illetékes szakemberei manapság már hívásra sem jönnek házhoz, reklamálni azonban igenis lehet náluk, csak

persze rá se hederitnek a benyújtott panaszra.

Olyan ötletem is támadt, hogy megjavítom magam. Bátraké a Szerencsei Élvezhetem majd a verítékes munka gyönyörét s a javíttatásra szükséges pénzösszeg is a zsebemben marad. Mindenképpen ez lesz a legolcsóbb megoldás mert ha eléggé öntudatos vagyok, önmagámtól még csak borravalót sem fogadhatok el. A gépekhez ugyan mit sem értek: még a kávéőrlőhöz sem, sőt a legegyszerűbb gépekhez az egy és a kétkarú emelőhöz sem. Le kell azon ban szögeznem, hogy a politech nikához van bennem bizonyos haj lám, öröklött adottság. Egyszer például a fiam számára barkácsoltam össze házi kézimunka gyanánt egy madárodút, s attól eltekintve, hogy a gyerekek az iskolában madár helyeit ólomkatonát állítottak a bejárónyílásába, mert állítólag őrbódé formája volt — várakozáson felül nagyszerűen sikerült.

És kérdem én: mi történhet, ha véletlenül nem sikerül egy mosógép megjavítása? Egye meg a rozsda, hisz úgyis rossz volt — s ha a szakembereknek nem szégyen egy csupa jószándékkal elfuserált javítás, akkor nekem se szégyen. Legfeljebb kiszerelem belőle a spirálorsót, hisz anélkül is lehet majd benne mosni, mint a már klasszikussá vált teknőben. Persze csak kézzel, motor nélkül, de legalább nem ráz.

A porcelánorsói azonban semmiféle erővel és erőszakkal sem sikerült lecsavarnom a tengelyéről.

A Fővárosi Közszolgáltatási Üzemek mosógépjavítójának fóátvevője, föanyagmozgatója s egyben főalkusza nem mutatott valami nagy hajlandóságot arra, hogy ők igenis szívesen közszolgáltatnak.

— Ugyebár kérem, mosni kell, de sajnos, nincs mivel — rimánkodtam neki lesújtottan, mire ő nagysokára nagykegyesen átvette a megjavítandót. Ki is próbálta személyesen. Gyűszűnyi homokot markolt fel a javítóműhely sarkában, véletlenül beejtette az orsótengely és a csapágyak közé, majd bekapcsolta a motort.

— Ügy csikorog, zakatol az egész vacakság, mint egy elevátor — jelentette ki megfellebbezhetetlenül, s hozzáfűzte, hogy ki kell belezni az egészet.

Mondtam, hogy csak belezzék jól ki, megérdemli.

A mosógépek kiskereskedelmi árához viszonyítva szédületes öszszegben állapította meg az irányárat, ami szerinte a végelszámoláskor még magasabb is lehet, de alacsonyabb semmi esetre.

Jólnevelt férfihoz illőn a főmester markába csúsztattam egy huszonötöst, mint a teljes bizalom jelét, s ö erre fel megígérte, hogy három hét múlva üzemképes állapotban kapom vissza a masinát. Természetesen csak rám való tekintettel sietnek vele ennyire. Megnyugtatott az illetékes, hogy nem lesz ellene kifogásom, s ha akaróm, még kolibrikat és paradicsommadarakat is festet ap oldalára, hogy az asszonyoknak maid

— Reggel nagyon nyugtáján voltam, rosszul aludtam az éjszaka, és fájt a fejem. Butaságokat beszéltem.

— Nem lényeges, asszonyom, már elfelejtettem.

— Egész nap gondolkoztam, hogy talán félreértett. Nagyon fontos számomra, hogy ne értsen élre. Esztelen öregasszony vagyok, sok bizonytalanság ért, és néha olyan furcsán érzem magam. Ilyenkor, ágy rémlik félrebeszélek.

Morva! Inget húzott és a nyakkendőjét kötötte.

— Felejtse el, asszonyom. Én megértem önt.

Saéplakyné gyanakodva figyelte, ahogy öltözöm.

— Maga megért? Nem furcsa magának, hogy reggel rosszindulattal és besúgással vádoltam a lakótársát?

— Lényegtelennek tartom, asszonyom.

— Ne is törődjön velem ... megöregedtem, nem tudok uralkodni magamon. Az ilyen vénasszony csak képzelődni tud és az életben idegennek érzi magát. Nehéz megszoknom, hogy így élek, és így kerültem ide...

Morvái idegesen vette fel a kabátját és megigazította a nyakkendőjét.

— Bocsásson meg, asszonyom... rohanok. Kérem, ne haragudjon, és ne aggódjon feleslegesen.

— Egyre megkérem még... — most újra látta az önuralom hiányát jelző vibrálást az öregasszony szemén. — A reggeli beszélgetésünkről ne szóljon senkinek! Nagyon kérem ... különösen neki ne ... — s az anyagbeszerző ágyára mutatott. — S most siessen, le ne késsen valamiről, ami nagyon fontos lehet a számára.

Elrohant és negyed óra múlva a Körössiék lakása előtt állt. A telefonkönyvből kereste ki már régebben a elmét. Nagy szürke épület a ház. A magas rozsdabarna vaskapu mögött árkádos átjárót látott, meg szemetesvödröket. Az udvaron gyerekek játszottak, és néha felnőttek jöttek ki a kapun. Morvái a szemben lévő házsor egyik saroképülete mögé állt, hogy szemmel tarthassa az utcát, és türelmesen várakozott. ,

A piros Felicia hat órakor állt meg a ház előtt. Az asszony kiszállt, hátra sem nézett,

úgy futott be a rozsdabarna kapun, s a kocsi azonnal továbbrobogott.

Morvái keserű szívvel topog az utcasarkon, és az óráját nézegeti. Jó lenne, ha jönne valami ismerőse, és elhívná magával, szívesen menne, megkönnyebülten lélegezne fel és könynyű szívvel odázná el a bizonyosság megszerzését, de nem jön ismerőse és magától elmenni képtelen. Fél hétkor elindul a boltozatos átjáró felé — önmaga számára is idegen —, bemegy a kapun, lassú léptekkel elsétál a szemetesvödrök mellett, a gyerekek kiabálnak az udavorn, s ő megindul a lépcsőn felfelé. A lépcsőfokok szertelenül özönlenek szembe vele, mint a tenger hullámai a partról a vízbe igyekvővel szembe, nehezen gyűri le őket, néha úgy érzi maguk alá temetik. Tűzoltók szedik ki laposra kalapált hulláját a romok alól. De nézzünk az eljövendők elébe! Ha Kőrössi nyit ajtót, így szól: A házkezelöségről jöttem, itt van csőrepedés? Hülyeség, hol a szerszámostáska, hol a félkilós franciakulcs, szerelő szaktárs? Bocsánat, a villanyórát ellenőrzőm, hogy jól jár-e, sürgősen ellenőriznem kell a város összes villanyóráját... És aztán, aztán mit csinál, megbámulja azzal a bánatos szemével,

a forgó villanyórát, mint egy kisborjú a mészáros kését, és hebegve visszavonul? S a lépcsők egyre özönlöttek, kanyarogtak és kitágultak, majd összeszűkültek, ahogy a harmonika vál-. tozik, ha játszanak rajta. Az ember beleszédül. Vagyis ha Kőrössi nyit ajtót, ő elkiáltja magát, hogy „ollót, kést köszörülni“, vagy: „üveges, üveges“, aztán lerohan a lépcsőkön, vagy leugrik az üres ... azt majd még meglátjuk ... és azon is gondolkodik még, hogy mit kiált, ha Kőrössi nyit ajtót. Talán nem is kiált, hanem halk, tárgyilagos hangon mondja: „jeges, jeges“, az már bizonyos, hogy utána elrohan.

S már az ajtó előtt áll, tömör barna deszkaajtó, pimasz névtábla vigyorog róla a szeme közé: Kőrössi Géza közgazdász. S a névtábla mellett csengő. Ujja a barna gombon. Kinek a keze az ott a csengőgombon, mipsoda vadszamár csenget be éppen akkor, amikor ő itt áll az ajtó előtt, még azt hiszik, ő csengetett, tehát „ollót, kést köszörülni“, a csengő kétségbeesetten visít, mint egy kisnyúl, melyet a hátsó lábánál fogva felemeltek és készülnek tarkőn ütni. Odabenn gyerekhangok, padlónyikorgás, és az ajtót Zsuzsa nyitja ki. A szeme nagy, zöld és ijedt. 12