A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-19 / 3. szám
Batta Egy kalap ürügyén A téren éppen füst-farkú gép-csordák loholtak végig; egy úr kalapját elröpítette diszkoszvetőként a lég-tenyerű szél, a céda! György versei A téren éppen réz-kalitkában papagájt cipeltek végig Máig sem áll be a szája: Képzeljék! A jelenet nem termelt meleget! Komorak maradtak, ridegek! Semmiség? Mikor tanulsz meg mosolyogni lőporfüstös. Az ár annakidején, tornaórákon a szerekre madárként szállott, ott fönt viszont oxidálta az iszony, s vissza többnyire fejjel csapódott, mint a szigony. A téren éppen fickók, aggok, szüzek siettek végig, ridegek, hidegek akár a cseppkövek. (Szánalmas század!) Az űr a kalap után eredt, lihegett, cikázott, izzadság sós permetében ázott, izzott, fázott, s mert a tornaórákon annakidején' akként mozgott, akár a fóka, volt az egészben móka. rák keresztjére feszített emberiség? Tábornok úr! Idomítsa a rózsafákat! Vezényeljen a pezsgőknek, ,, azok zöldek, azok majd lőnek! Nem érti? Nem tudok ölni! Védtelenül — mit ér a szőrzet-drótsövény? — élek e csillag tetején; kinőttem ezt a világot, mint egy kabátot! * álomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó ... Leugrani egy toronyból... Vasúti sínekre feküdve bevárni az éjjeli vonatot... A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni... Miért miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle? Nem tudom, sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Félőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom olyan fehér lett, mint a kfsértetés. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett... Sok év múlva megtudtam, hogy az a nő azt hlresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban a szenvedésben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélt most a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem. Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben. Lókereskedők jöttek a városkába. Nagycsizmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a bugyellárist úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély oly erősen borotválta őket, hogy a vérük klserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkoztam a kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket nem vettem ölembe, akármínt kedveskedtek is körülöttem. — Csípd meg, Félix! — mondogatták a gazdáim a kocsmárosnékra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket. A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már én is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosokat, aggódó figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban. A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek? A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pénzem ... „Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam?“ — gondoltam magamban. — Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni — mondták a kupecek. Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett. — Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát. Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt, mint valaha. — Hoztam magának pénzt — mondtam, és szégyenkezve adtam át vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem. — Köszönöm — szólt, és megsimogatta a fejem. Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott. És néhány boldog hét következett ezután. A városkában gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk tehát sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben. Míg egy reggel rám förmedt: — Miért nem viszi már el az ördög? — kérdezte. — Takarodjék ki a házamból. Felkeltem, csendesen felöltöztem, és készülődtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban .. Szerencsére egy hét múlva jöttek a lókereskedök, és útra keltünk lóvásárlás céljából. Félix elhallgatott. A mutatujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra, nagy, számjegyekhez hasonló betűkkel. — Most harminckét éves vagyok. Űjra hozzámegyek. Talán tizedszer ... Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével. Legyintett, és elkomorodott. — Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig... Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam.
