A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-15 / 24. szám

■ mm vélő fekete földdel szórnak fel. Az arénát egy méternél valamivel ma­gasabb, komoly gerendákból ácsolt kerítés veszi körül, ma)d egy szűk utca következik, amit a másik ol­dalról magas kőfal határol. A két kerítés között nagykalapú gauchók lovagolnak körbe-körbe. A fal te­teje terasz-szerű kiképzésű, s Itt vendéglőt rendeztek be; ezt igazi spanyol stílusú hullámos tető védi a könyörtelenül tűző ‘nap sugarai­tól. Nem nehéz megfelelő helyet ta­lálni. Az ember leül a tribünön, ott Is árnyék van, kitűnő a lelátás az arénára, s a két fal közt lova­goló tehenészeket is igen jól le­het látnf. Igen ám, de nem szabad, hogy az ember túlságosan kényes ős tapasztalatlan legyen. A tribün ülőhelyei nem egyebek, mint egy­szerű betonlépcsök, s a beton — noha 35 fokot mutat a hőmérő ár­nyékban — erősen hűti az ember nadrágját... A mexikóiak persze már ismerik a dürgést, ezért mind­egyik Ulőpámát hozott magával. Az idő múlik, a hőség egyre el­viselhetetlenebb, s már kezdek ké­telkedni, hogy egyáltalán lesz itt valami. A pincér is, aki néhány perccel ezelőtt még itt keringett az asztalok körül, egyszerre el­tűnt. Lelkesedésem már éppen a holtpontra süllyedt, nagy kedvem lenne távozni, amikor öt hegedű, három gitár és két trombita rá­zendít egy hihetetlenül gyors in­dulóra. Angliában minden ünnepség a himnusszal kezdődik, a mexikóiak, úgy látszik, inkább a vallásos áhí­tatait kedvelik ... DélelBti szent­mise előzte meg a charreadát, most meg elsőként egy templomi zászlót cipelő férfi jelenik meg az aréná­ban. Mögötte hölgyek és urak — hat évtől felfelé... Harminchat ló, rózsaszín, világoskék, zöld, fe­hér és aranyos színű spanyol sza­bású ruhák, fehér, fekete, csoko­­ládészínű lovas öltönyök és ugyan­ilyen színű sombrerók, gazdagon díszítve ezüst hímzéssel..." Az az érzésem, hogy otthon ülök egy rosszul szellőztetett moziban, és egy Hollywoodban készült szí­nes panoramatikus filmet látok. Hogy őszinte legyek, ha szerényen leszámítom magamat és a hason­szőrű néhány idegent, maga a kö­zönség is filmstatisztaként hat. A jól idomított lovak körülügetik az arénát, majd félkörben feláll­nak a kerítés előtt, s a lovasok megfelelő grandezzával üdvözllk a közönséget. Ezután ismét né­gyes sorokba rendezőknek és a szentképpel díszített templomi zászló mögött ellovagolnak. S az aréna megint üres, s mi megint várjuk, hogy mi következik. Már délután két óra is régen elmúlt, s még' mindig hlre-hamva sincs valamiféle érdekes műsornak. Unalmamban fel s alá sétálok a teraszon. Mászkálok a fehér abrosszal megtérített asztalok kö­zött. A mondén közönség nyugod­tan Iszogat valamit, az én Coca­­colámnál némileg erősebb italt, s ennek megfelelően jó hangosan beszélget. Nicsak ... Úgy látszik ez hiányzik a szereplőknek. Né­hány korty tisztességes pálinka ... „Lasszó. Nem érdekli, uram, a legjobb minőségű cowboy lassző? Vagy talán ez a gyönyörű ezüst sarkantyú tetszik önnek? ... Igen, igen. Valódi kézimunka. Nagysá­gos asszonyom, nézze meg ezt a sombrerót, szebbet, jobbat sehol sem talál. Ez precíz munka, mexl­­kó legjobb hímzője díszítette... Potom kétszáz peso .. Valóban gyönyörű ez a sombrerő. A nyergeket, ostorokat, öveket is érdemes megnézni. Minden kap­ható. Az árus fürgén forog a kö­rülötte toronyba rakott áruk kö­zött. Nemsokára egy halom farmer­­nadrágot kezd mutogatni. Prágá­ban az emberek összeverekedné­nek rajta, itt azonban senkit sem érdekel. Pedig valódi „Made in USA“, mindegyik farzsebén ott van a világhírű Lee cég címkéje. összerezzentem, olyan hangosan dörrent valami a kőzetemben. Mint­ha csak valaki meggyújtott volna egy rosszul működő gázégőt. Ép­pen hogy csak sikerült visszasza­ladnom a helyemre. Egy lovas nagy ostorpattogtatás közepette közele­dik a tribünhöz. Olyan gyorsan vág­tat, hogy a zeneikor is abbahagyja a cincogást, s a már jó hangulat­ban levő whísky-ivók is elnémul­nak egy pillanatra. S egyszercsak a 16 már áll. Patái alól homok-gej­zírek szökkennek föl, de ő csak áll lovasával, mint a cövek, mire felcsattan a lelkes taps. De ez még távolról sem minden. A lovas ezután lovát pontosan azon a nyo­mon kormányozza végig, amelyen jött. És még egyszer vágtában visz­­szajön, egy mozdulattal lefékezi lovát és mélyen megemeli a ka­lapját ... „Uram, ez a cala de caballo“ — magyarázza nagy hozzáértéssel egy alacsony férfi és boldogan moso­lyog. Olyan képet vág, mintha ép­pen azt árulta el volna nekem, hol találhatok egy aranybányát, vagy hol osztogatnak briliánsokat. De eztán már a show, a látványosság valóban folytatódik. Lasszés cow­­boyok... Most mér emlékszem, ilyen számot már egyszer láttam a Humberto cirkuszban, s azt, úgy hiszem, ikáriai játékoknak hívták. Sőt magam is megpróbálkoztam vele — egy ruhaszárító kötelet használtam fel hozzá, de nem ju­tottam tovább, mint hogy néhány­szor jól megcsaptam a saját fe­jemet. Az Itteni fiúk nyilván Job­ban értenek hozzá. Egy tíz éves kis fickó, természetesen tetőtől tal­pig cowboy öltözékben, úgy pör­geti maga körül a lasszó-hurkot, mintha csak valami vaskarika vol­na. Még megpróbál testhelyzetet változtatni, de a lasszó nem enge­delmeskedik neki. Egy másik cow­boy, aki a lő hátán áll, már ügye­sebb. A lasszó-karlka úgy emel­kedik és süllyed, mint valami re­pülő csészealj. Egyszer lent van egészen a 16 patájának magassá­gában, s a következő pillanatban fönn süvít a cowboy sombrerőja fölött... De a törekvő kis kölyök sokkal nagyobb tapsot kap. Mér megint Itt áll mellettem kéretlen informátorom és a be­mondó után megismétli a coleada szót, miközben sokatmondóén cset­tint a nyelvével. A hullámos tetejű falak közötti utcácskába befut egy kis fekete bika. Szomszédom megragadja a szék karfáját, s szemlátomást emel­kedik a várakozástól. Most szoro­san a rohanó bika mögött feltűnik egy lovas. Megragadja a bika far­kát ... Szomszédom nagyokat só­hajt. Az állat elszaladt a cowboy­­nak, s az bosszúsan legyint a ke­zével. Szomszédom kelletlenül fin­torog, s már úgylátszik, felkel és visszamegy az asztalához. Ekkor azonban újabb bika-lovas pár ro­bog be az arénába. Ezúttal ügye­­sebb a lovas. Elkapja a bika far­kát, megpördltl a lábat körül és egy rántással földre teríti az ál­latot, hátára fekteti. Szomszédom csuklik a lelkesedéstől és hango­san biztatja a segédeket, akik visz­­szahajtják a bikát a két fal közti utca elejére, kíterelik a kapun, hogy újra kezdődhessék a látvá­nyosság. Dühös vagyok hívatlan szomszé­domra. Nem szeretem az erőszakot, gyűlölök minden kegyetlenséget, megvetem az olyanokat, akik sa­ját ügyességüket mások szenvedé­se árán akarják bizonygatni. Nem, egyáltalán nem számit, hogy az a másik ember-e vagy „csak“ ál­lat... Most az állat partnere egy tlz­­tlzenkét éves fiúcska. Neki is jól megy a dolog. A bika a hétén fek­szik, s a kölyök büszkén lovagol el a tribün ellőtt.., Szomszédos lelkesen bravózlk, de én kezdem unni a coleadát. Mindegyik bikát legkevesebb háromszor 1 ©terítette már a lovasa ... Állatok, lovasok egyaránt fáradtak. Még drága pénzért — kemény valutában fizetve — hozzájutottam egy újabb jeges limonádéihoz, vál­tozott a szín. Becsukták az aréna hatalmas kapuját, szomszédom visszatért a saját asztalához, ivott egy kortyot, s most már odahüzott egy széket Is. Ogy látszik, megint valami „drámára“ van kilátás... Egy bokszból, melynek lengő aj­taja a fakerítés része, hirtelen ki­robog egy bika, cowtjoyjal a hátán. Az állat veszettül ugrál, toporzé­­kol, s leveleti hátáról a lovast. Ennek szerencséje vám A bika a másik irányban rohan el, s Így nem kell félnie, hogy megtapossa. A segédek lasszóval befogják az állatot. Összehúzzák lábal körül a hurkot, oldalára fordítják, gyor­san lecsatolják róla a hevedert, amelybe a lovas kapaszkodott, és elszaladnak. A bika szabad, de nem akaródzlk neki kimenni az arénából. Talán örömében, hogy győzött. S most megismétlődik az előbbi. Egy rózsaszín Ingű cowboy robog be bikaháton az arénába. Dereka­san tartja magát egy kézzel. A má­sikat magasra emeli... Győz. A bi­ka nem tudta levetni őt a hátáról. A versenyző gyorsan elengedi a hevert és leugrik az állat hátáról. S aztán megint újabb bikát hajta­nak be az arénába. A közönség szemlátomást jobban szórakozik, mintha valódi bikaviadalt látna. Az állat négyszer körülrohanja az arénát, kétszer sikerül kiszabadul­nia a iassző-hurokbél. Végül azon­ban győz a hajtők túlereje, s a bi­ka büszkén távozik ... Még szerencse, hogy Itt nem fo­lyik vér. Akkor már rég itthagytam volna az egészet... Szomszédom boldog, tapsol, kiabál, feje fölött rázza a kezét. Hát, ízlések és po­fonok ... Pokolba kívántam mér az egész charreadát, amikor négy pallót hoztak be az arénába és emelvényt állítottak össze belőlük. Erre gyor­san helyet változtatott a zenekar is. Előbb két kisfiúnak játszott, akik Igyekeztek megszelídíteni a lasszőt, de aztán megjelent két táncos­pár ... Olyan temperamentumosán Járták a fandangöt meg a többi vérbő mexikói táncot, hogy rögtön elfelejtettem minden bosszúságo­mat. S amikor narancsszínű ruhá­ban és arannyal átszőtt sállal a vállán megjelent egy csodálatosan szép, érett, amolyan negyvenes for­ma énekesnő és rázendített, hogy „Ku-ku-ru-ku-kú", kezdett tetszeni az aréna légköre... Műlóban volt a vasárnap, kez­dett beesteledni, már nem volt olyan meleg, s a vendégek Jóleső érzéssel foglaltak helyet az aszta­loknál. A zenekar játszik, a pin­cérek löhalálában hordanak szét ételt, italt. Kezdődik a lakoma, a dóridé. Mexikóban, mint bárhol másutt a világon, olyan bő és gaz­dag, mint amilyenre az emberek zsebéből telik. P. B. Felvételek: Miroslav Peterka

Next

/
Thumbnails
Contents