A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-08 / 23. szám

Nikolaj Hajtov*

Dervisov

ivadéka

Ezek a szálak, meg kell mondanom, már régen összekuszálődtak. Apátián, anyátlan árva gyerek voltam akkor, s még tizennegyedik évemet sem töltöttem be. Apámat felöklelte a kancsal Szeliho tehene, anyámat pedig elvitte a spanyolnátha. Öreg nagyszüleimnél nőttem fel, de mivel nagyanyám jobb keze megbénult, és a ház körüli munkát sem bírta elvégezni, nagyapám elhatározta, hogy megnősít. Engem meg sem kérdezett. Az ilyesmiről akkoriban nemigen kérdezték a fiatalokat, akiket összeadtak, az öregek intézték el a dolgot maguk között. Csak egyszer hallottam, amint nagyanyám megjegyezte:

— Fiatal mégl

— Majd megemberessdik! — erősködött nagyapám. — Nézzünk jól szét, hogy megfelelő leányt találjunkl

Fogalmam sincs arról, hogy hol és hogyan nézett szét a nagyapám, de egy ízben, a legelőről hazatérve, egy magas férfit láttam a ház előtt, övébe hatalmas olló volt szúrva.

— Ramadan fiam — szólalt meg nagyapám —, elhívtam a szabót, hogy varrjon neked egy buggyos nadrágot. Milyen színűt akarsz?

Semmi mást nem kérdezett. Eljegyeztek, megházasítottak, és csupán azt kérdezték tőlem: „Milyen színű buggyos nadrágot akarsz?“

Szerdán jött el a szabó, és csütörtökön már kész is volt a nadrág — bordószínű, hajtókás, paszománnyal díszítve, pénteken pedig beállítottak a dobosok, és megperdültek a lakodalmi nagydobok. Ütötték a nagydobokat, az üstökben forrt a hús, de én még csak azt sem tudtam, hogy ki jön hozzám feleségül. Legyűrtem szégyenkezésemet, és megkérdeztem nagyanyámat.

— A tanyákról való, nem a faluból — felelte nagyanyám.

De hogy kicsoda? Milyen? Nagyanyám sem mondta meg nekem, és én sem mertem megkérdezni. Kicsoda? Milyen? Ez csak este derült ki. A hodzsa kihirdetett bennünket, a dobok megszólaltak, majd eljött az idő, és magunkra maradtunk menyasszonyommal a szobában. Mielőtt bementünk volna, nagyapám félrehívott, és odasúgta:

— Tégy, amit akarsz, de reggelre véres legyen a lepedői Ha már férfi vagy — tette hozzá —, viselkedj férfi módra! Ha nem tudsz, csinálj valamit, hogy reggelre vér áztassa a gyolcsot, nehogy rajtunk nevessen az egész falul — Azzal belökött a szobába, és ránk zárta az ajtót.

Vagy fél óráig ültem ott dermedten, s mukkanni sem mertem, s még a fátyolét sem emeltem fel, míg végül Szilvina maga dobta le feredzséjét, és felém fordult. Azt hittem, hogy nagyanyám valami öregebb fehérnépet varrt a nyakamba, de egy leányt láttam, szépet, akár egy pillangó, fehéret, mint a tej, és micsoda huncut szem villant felém! Zavartan bámultam rá, de ő csak nézett, majd nevetésben tört ki:

— Talán szégyelled magad? — kérdezte.

— Szégyellem bizony!

— De hát miért? Nézd csak, milyen tekintélyes nadrágod van! Hogy az övről ne is beszéljünk. játsszunk búgócsigát? — S mire megmondhattam volna, hogy akarok-e vagy sem, már megragadta övemet, és nagyot rántott rajta, majd körültekerte derekamon, mint a zsinórt a búgócsigán,' majd kitekerte ... Olyan jól játszottunk, hogy észre sem vettük az első kakasok kukorékolását. Akkor jutott eszembe csupán a vér, és elkomorodtam. „Na most majd kivirrad, és beállítanak a népek, hogy lássák a vért. S akkor mi lesz?“ Szilvina észrevette, hogy valami bánt, és megkérdezte, min töröm a fejem. Elmondtam neki.

— Majd én — vigasztalt Szilvina — gondoskodom róla! — Ezzel úgy felfújta az arcát, hogy egészen belevörösödött, és eleredt az' orra vére. Hogy mit csináltunk ezzel a vérrel, most el sem mondom minden elmúlt, átestünk rajta, és úgy éltünk együtt mintha férj-feleség lettünk volna. Leány volt, de egyben asszony is. A nőkben már gyermekkorban

ott él az asszony. A szempiliaiK mögött, vagy a kisujjukban, de ott van; míg a férfiak mások. Egy férfi, amíg nincs szakálla, amellyel felhorzsolja az asszony arcát — nem számít férfinak! Bár a szív nem kérdezi, kinőtt-e a szakáll az álion vagy sem. Velem is ez történt. Miközben búgócsigát játszottunk Szilvinával, nevettünk és hancúroztunk, a szívünk is megmegmozdult, s amikor el kellett válnunk, úgy éreztem, hogy meghasad.

Hogyan történt ez, egyikünk sem vette észre. Minden úgy ment — ahogy mondani szokták —, mint a karikacsapás. Csöndes mederben folyt az életünk, és senki sem gyanította, hogy a víz mélyén sziklák merednek, szétzúzhatják kis bárkánkat. Szilvina többnyire otthon ült, gondoskodott nagyanyámról, és ebéddel várt ránk, amikor megjöttünk a mezőről. Sürgött-forgott, és öreg házunk ragyogott, mint a nap. Még a gerendák is nevettek, mert Szilvina mindenféle virágot és gyógyfüvet aggatott rájuk, a szoba ablakait pedig háromszor naponta lemosta és letörölte, reggelenként meg tükrében nézte magát, és fésülgette a hosszú haját. Milyen szép volt a haja, ha megnézte az ember, szőkének látszott! Ha kissé távolabbról láttad, vöröses volt az árnyalata, mintha lángban égne. És ha még messzeob ment az ember — aranysárga fények ragyogtak benne! Ha fésülködött, én csak néztem. Néztem, míg nagyapám rám nem förmedt:

— Gyere, Ramadan, fiam, mozogj már, mert éhen vesznek a kecskék!

Mennyit kínlódtam ezekkel a kecskékkel! A nyári nap lustán megállt a delelön, és meg sem moccant! Mit sem törődött azzal, hogy fiatal feleségem a faluban vár rám. Szerettem volna felugrani és leverni kampós botommal. S a földbe elásni, hogy fel se keljen többé. Hogy mindig éjszaka legyen, és ott feküdjem mindig Szilvina mellett, és szempilláival játszadozzam. Reggelenként, amikor felébredtem, addig fújtam szempilláira, amíg minden egyes pilla ki nem simult. Egyszer megígértem Szilvinának, hogy a filibei vásárról szarufésűt hozok neki, és azzal fésülheti szempilláit, de nem válthattam be ígéretemet: egy szép napon kaszálni voltam nagyapámmal, s este hazatérve, üres, sötét ház fogadott bennünket, aszszony nélkül. Nagyanyám elmondta, hogy Szilvinát elvitték a bátyjai. Nagyanyám nem akarta elengedni, de félrelökték, és magukkal vitték Szilvinát. Azt mondták, hogy el kell mennie kelengyéje néhány darabjáért. Feldobták a lóra, és mire a falubeliek észre tértek — elvágtattak a bükkösbe.

Hogy mi lett velem, el sem tudom mondani, de amikor a nagyapám meglátta, hogy felkapom a kést, megragadott, és odakiáltotta nagyanyámnak:

— Hozd be a kötelet!

Nagyanyám hozta a kötelet, nagyapám odakötözött vele az oszlophoz, és azt mondta:

— Te vagy az egyetlen utódom, innen el nem mozdulsz! Azt akarom, hogy Ászén Dervisov unokája itt visítson, és akkor aztán mehetsz, és ott verhetnek agyon, ahol kedved tartja!

Felült az öszvérre, és elnyargalt, de még odakiáltotta nagyanyámnak:

— Vigyázz rá — mondta —, ő az utolsó Dervisov! Különben a fejedet veszetni

Nagyanyám jól ismerte a férjét, és nem oldozta el a kötelet. A szivemre mintha száz pióca tapadt volna, olyan ernyedtnek éreztem, mintha már meghaltam volna, és ha valami még repesett benne, úgy csak az a halvány remény, hogy Szilvina bátyjai valóban a kelengye miatt vitték el magukkal húgukat. Elvégre a testvérei voltak és nem idegenek!

Ezzel a reménnyel áltattam magam reggelig, míg nagyapám haza nem ért. öszvéréről csörgött a hab — rajta meg cafatokban lógtak a rongyok, mintha tüskés bokrokon keresztül futott volna. Belökött a szobába, rám zárta az ajtót, ők meg nagyanyámmal behúzódtak a másik szobába. Egy fal választotta el a két szobát egymástól, közepén nyitott tűzhely állt. A tűzhely fala vékony volt, minden szavukat hallhattam. Odasimultam a falhoz, és hallgatóztam. Nagyapám csöndesen beszélt, de azért mindent megértettem:

— Nincs többé menyünk. — mondta. — Bátyjai, azok a gazemberek, rájöttek, hogy még szűz, és két kecskéért eladták Rufátnak.

— És most? — kérdezte nagyanyám.

— Most az erdőbe vitték — felelte nagyapám. — És ki tudja, mikor jönnek vissza vele ... És ha vissza is jönnek, ki tudja, nem a más kölykét szüli-e meg minálunk.

— És most mit teszel? — kérdezte nagyanyám.

— Tudod, mit szeretnék tenni — mondta nagyapám —, szeretném eltaposni Rufatot, mint egy férget! De meg is teszem. Csak nem most. Megházasítjuk Ramandant, megvárom, amíg megszületik az unokám, és akkor majd megrikatom Rufat anyját!

Ezeket a szavakat mondta nagyapám, és szavai a tűzhely falához szögeztek, mozdulni sem bírtam. így virradt rám a reggel — a hamu között! Reggel nagyapám elhívta a hodzsát, és megeskettek: nem akasztom fel magam, és nem ugróm a folyóba. Nem fogok verekedni és bosszút állni... Először megszületik a Dervisov ivadék, és akkor betörhetem a fejemet...

Ezután mindaz, ami történt, a szívemet érte. Mintha szögekkel ütötték volna. át. Az első szög akkor fúrta át szívemet, amikor Szilvinát visszahozták a faluba. Rufat a szomszédunk volt, csupán egy deszkakerítés választott el bennünket egymástól, de hogy mikor jöttek vissza, azt senki sem látta. Majd egy hónapig Szilvina ki sem mozdult a házból, az a nyomorult úgy összeharapdálta az arcát, hogy nem mert emberek közé menni. Azután terjedt el a híre annak, hogy mi történt vele.

Rufatnak már az első nap megtetszett, amikor a mi udvarunkon megpillantotta, és lyukat vágott a kerítésen, hogy leselkedjen utána. Hét évvel idősebb volt nálam, és lusta, semmirekellő fickó. Sem az erdőbe nem járt fáért, sem a mezőn nem dolgozott, és nem segített apja mészárszékében sem. Csak vedelte a pálinkát, acsarkodóit, és fenn hordta az orrát.

Két bakkecskéje volt Rufatnak, két szakállas kecske, és nagy kecske, és nagy kolomp függött a nyakukon csengésüket messze a határban hallani lehetett. Szilvina bátyjai — Redzsep és Ümer — mohó, kapzsi juhászok, majd megvesztek a kolompos kecskékért. És megegyeztek Rufattal. Ok megkapják a kecskéket, Rufat meg — a húgukat. Észrevették, hogy még leányhassal jár. És odaadták.

Befejezés a következő számban

ROlgár |>*Ú

16