A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-08 / 23. szám
ne mutogasd idegeneknek Nehéz volt eldönteni, vajon a hajnali fény színezi oly vörössé, az ég alján lilává a felhőket, vagy pedig az alkony bosszúálló istenei torzították így el az égboltot, ahol a hatalmas fodrú, komor, súlyos felhők kavarogtak. Barátom, G. volt annyira tapintatos, hogy nem beszélt e nyomasztó jelenségről; tréfálkozott, ám a poén mindig szomorúan hangzott, vagy teljesen összezavarta. Gondolom jobb lett volna, ha ő is meglátja, érzékeli e kellemetlen jelenséget, mert hasztalan igyekezete egyre inkább elcsüggesztett. Nevetésünk szánalmas, erőtlen lehetett, elveszett a nagy csöndben, akár a méh zömmögése, mely szétporlad a levegőben. Kísérletei kudarcba fulladtak, így mindketten elhallgattunk. Ha a pontosságra akarok törekedni, állíthatom, hogy alkonyodon. Zavarunkat növelte, mivel szélcsend volt, a sok haragos, egymást szaggató, örvénylő felhő; a fák levelei, mint valamilyen festményen, meg se rezdültek. Olyannak láttuk az egészet, mint a szürealista képek szemlélői, azzal a különbséggel, hogy mi rajta voltunk a vásznon, tehetetlenül vergődtünk e látomásos világban. Talán az egész eltűnik, szétfoszlik, mi újra rálépünk a szoba biztonságot nyújtó talajára, de lehetséges, hogy maradtunk volna, ha találkozunk emberi lényekkel, vagy egyetlenegy emberrel. A város tudtommal lakatlan volt. Lehetséges, azelőtt éltek itt emberek, de valamiféle isteni sugallatra elhagyták házaikat, s mi belecsöppentünk egy készülő tragédiába, melynek egyedüli szemlélői és szenvedő alanyai is mi leszünk. G. hirtelen megragadta a karomat oly erősen, hogy félig haragosan, félig elcsodálkozva felkiáltottam: — Mi az, mi történt veled? — Ö magánkívül, nem túlzók, őrjöngve mutatott keleti irányba. Odanéztem, de semmi rendkívülit nem tudtam fölfedezni. Ojra megkérdeztem, mi az, ami ennyire felzaklatta. — Hát nem látod — végre megjött a hangja —, hát nem látod azokat a házakat, mint repedeznek és hullnak széjjel, hangtalanul, az emberek alszanak ... egyre közelebb ... meneküljünk, mert ránk dől! — Képtelen voltam valami ilyesmit észlelni. Egy erőteljes rántással kiszabadítottam a karomat és meglepetten láttam, hogy barátom, a menekülés helyett, leül az aszfalt járdára, megtörli homlokát, feláll és azt mondja: — Menjünk haza, itt rosszul érzem magam. — Azzal elindult, nem törődve azzal, hogy követem-e őt. Nem próbáltam meg kérdezősködni, nehogy feltételezze rólam, talán kétségbe vonom józan eszét. A város egyre ismerősebb lett, s olyan érzésem támadt, hogy valaha egy filmben láttam. Ahogy múlt az idő, egyre inkább élesztgettem ezt a gondolatot. Mindig féltem az idegen városoktól, s ma este félelmem gyűlöletté változott, ezért fel akartam idézni a film egyes jeleneteit, elfeledtesse a város idegenségét, tartózkodását. Hasztalanul. Egy többemeletes épülethez értünk, mikor G. barátom azt mondta: — Most el kell válnunk egymástól. Nem értettem miért. Erre megmagyarázta, hogy ez az épület az ö tulajdona, és itt szándékozik öregségére letelepedni. Rábámultam és az ismerős arc helyett egy sápadt, ráncos arcot láttam. Fején egy hosszú hajszál volt. Nem tudom miért, ki akartam tépni. Megfogtam és húzni kezdtem. Barátom megütközve nézett rám: — Miért bántod az öregeket? — kérdezte, mire én futásnak eredtem. — Látogass meg, ha kedved tartja — kiáltotta utánam. Hallottam a hangját, de megrémültem tőle és nem válaszoltam. Szervezetem azonban nem tűrte e hirtelen kirobbanást; lábaim elzsibbadtak, tüdőm elfulladt, le kellett ülnöm egy kőre. Milyen hosszú ideig ülhettem ott, nincs róla fogalmam. Hűvös lett, felálltam és hangosan kezatem beszélni: — Most megkeresem a kapukulcsot és elindulok haza. — Természetesnek tűnt, hogy a kapukulcs minden nehézség nélkül előkerült. A rozsda, furcsa és érthetetlen okból, teljesen elborította. A zsebkendővel igyekeztem kifényesíteni és közben elindultam. Biztosra vettem, hogy rövidesen megérkezem a házamhoz. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy nagy tér közepére értem. Felpillantok és valóban: egy hatszögalakú tér közepén álltam. A beszámoló után.valaki megkérdezte, hogy mi lesz valamilyen új típusú istállókkal, nem váltak be, beáztak és összedőltek, és a tehenek tönkrementek bennük, gümökőrt kaptak. A beszámolót tartó férfi egyik szaktanácsadója könynyedén megmagyarázta, hogy a sikertelenséget helyi viszonyok okozhatták, a típusistállőkat egy államdíjas mérnökcsoport tervezte, magas jutalmat kapott érte és felső intézkedés értelmében mindenüvé bevezetik. A szabad tartásos istállók kérdésében is hangzott el ellenvetés, de a magas férfi azt mondta: Bízzuk a szakemberekre a dolgokat, elvtársak, higygyünk nekik és támogassuk őket. Lanyha vita alakult ki, nem is vita, csak kérdés-felelet játék és egyértelmű meggyőzés az újságírók elégedetteknek mutatkoztak a magyarázatokkal, és komoran maguk elé néztek. Morvái szerkesztőségi gyűlésen számolt be a hallottakról, és a főszerkesztő bólogatott, mintha mindezt már tudná valahonnan, s utána nagyvonalú hadvezéri ösztönnel osztotta szét a feladatokat: — Morvái szabadtartásos istállók, Varga kemizálás, később majd a négyzetes kukoricavetésnek is utána nézünk... — Még Liptáknak is jutott mezőgazdasági feladat: szerezzen képeket a Sajtóiroda képszolgálatától az aratási munkák előkészületeiről és menetéről. Holnap reggel utazik a szabadtartásos istállók után. A szerkesztőség könyvtárából kikeresett egy új szakkönyvet, felkészül a riportra, tisztában lesz az ilyenfajta istállózás előnyeivel, korán hazament, és nekilátott tanulmányozni a könyvet. Az anyagbeszerző nincs otthon, valahol az országot járja, talán csapágyakat keres, vagy cementet vagy gyantát, sok minden után kutathat ilyen anyagbeszerző, még nem is ismeri, érdekes és groteszk helyzet, tíz napja együtt laknak és még nem ismerik egymást... Lámpája a nyitott ablakon át a télikertre világít. Az üvegfal mögött ülnek a galambok, mint valami pelyhes szürke golyók, pislognak, és mozdulatlanok. Körner Erika megy át közöttük, és eltűnik a hátsó udvar sötétjében, az esőverte deszkaillemhely irányában, a görcs körtefa mellett villog a ruhája, mintha lehajolna, és már jön is. vissza, be sem pillant Morváihoz, Körnerék nem vesznek tudomást a Nagyasszony albérlőiről... Nem baj, gondolja, majd egyszer elhívom Kevit, az megszelídít... Később Széplakyné siet rángó arccal hátrafelé, benéz és barátságosan biccent, s ő viszszaint... A szabadistállón gondolkodik. Ismerősei az istállók, ott állnak a falusi házak végében, a lakószobák és a konyha mögött, aztán a faluvégeken, dombok lábánál és patakok mellett, társadalmi problémává nőttek fiatalkora emlékei, tehénbőgés és trágyaszag apró gyerekkora meleg élményei. Három-négy éves lehetett, téli este, odakünn csikorog a fagy, édesanyám, bilire... még mit nem... nagy gyerek vagy te már, mondja apja, nem kell a bili, gyerünk az istállóba... kézenfogva vezeti, az udvaron apró tűk szóródnak az orrába, s ha az orrát szívja, belemarnak, az istálló kétszárnyú ajtaja közepén karika, a karikában szőlőkaró, akár egy keskeny masli, amikor az ajtót kinyitják, nehéz meleg vágódik az arcukba ... édesapja kigombolja a nadrágját s ó leguggol a tehenek farához, feküsznek az állatok, mellső lábukat maguk alá húzzák, a hátsó oldalt kinyújtva halkan, monotonan kérödznek — durva arcú rugbyjátékosok őrlik ilyen egyhangúan a rágógumit —, s a lovak is ránéznek, minden állat megbámulja, hogy mit csinál, és jólelkűen helybenhagyják, a lovak néha bólintanak, és az üszöborjak gömbölyű szemmel nézik az ő apró meztelen ülepét. Meghitt meleg és béke van az istállóban, semmi csodálatos nincs abban, hogy a legenda szerint az emberiség megváltója tehenek előtt,' jászolban született__Persze a szabadistállő valami más lehet, inkább a szilajpásztorokra emlékeztet, télen-nyáron szabadban a jószág, éjszaka a csupasz földön pihennek, és reggel megannyi behavazott bucka mozdul meg a síkon, nehézkesen feltápászkodik és párafelhőket fúj, szinte füstöl a róna, nagy farkasöltö kutyák járják körül a jószágot és a pásztorok előbfljnak az árnyékból, bozontos szőrgubájukban olyanok, mint a Himalája titokzatos yettije.. Elől kerékpározott a zootechnikus, a nyomában Morvái. A zootechnikus ingujjban, vászon siltessapkában, lába szárán szélesen lebeg a nadrágszár. Morvái sötétszürke ruhájában, kihajtott fehér inggallérral, ’mint egy prédikálni induló falusi lelkész, akinek a szomszéd faluban laknak a hívei. — A szabadtartásos istállókat nézzük meg először! A zootechnikus hátrafordult. — Az anyakocák közelebb vannak. Azokról írjon! Nyílt arcú csallóközi magyar készséges tekintete és buzgalma meggyőzően igazolja, hogy egyéb vágya sincs, minthogy az újságban az anyakocáikról írjanak. Megtekintették hát az anyakocákat, gömbölyűek és barátságosak, megannyi szülőgép, tucatjával fialják a kismalacokat. — Hát a szabadtartásos istállók? — Talán inkább a süldőket... azokról írjon! Mosolya cáfolhatatlanul sugározza, hogy a süldőik egyenesen egy jóravaló szocialista újság első oldalára valók. Valóban: a süldők elevenek, életerősek, sivalkodva koldulják az élelmet és a vágóhidat leszámítva, ragyogó fejlődési távlatok és jövő előtt állanak. A szabadtartásos istállók... — türelmetlenlenkedik Morvái. 12
