A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-08 / 23. szám

az arcod! Kulcsár Ferenc versei Megvontam a váltam és indulni akartam. De valami visszatartott. Szembe jött velem egy jól megter­mett ember, jó két méter magas lehetett. Utána kisebb csoportok­ban, egyre többen özönlöttek, fér­fiak és nők. A vezetőjük, mert nyilván az volt, közelebb ért. Fel­ismertem benne a hatalmas erejű héroszok egyikét. Testét állatbő­rök borították. Az arca a felismer­­hetetlenségíg sovány és kegyetlen volt. Szakála kócos és ritka. Az állatbőrök csupán az ágyékát fed­ték és látni lehetett hatalmas iz­mait, melyek már magukon vi­selték az ezredévek nyomát. Egy­re közelebb jöttek és hallottam, amint csendesen beszélgetnek. Megdöbbenve, áhítattal figyeltem őket. Már azt hiszem, nem vesz­nek észre, legalábbis nem vesz­nek tudomást jelenlétemről. Ám vezetőjük megállt előttem és fel­kiáltott: — Ne mutogasd idegenek­nek az arcodl — Megragadta az állkapcsát, kitépte a helyéből és felém hajította. Nem talált el. Ré­mülten futni kezdtem. A héroszok kiabáltak: „Ne mutogasd idegenek­nek az arcod!“ nehéz út tárgy ember Megyek És cipőmből kutya vakkant az égre Megyek Öt köbméter fényből A sötétbe És átdöf a kezem Felkel a föld És Megyek A korlátig lehunyt szemmel Hol Megnyílik bennem egy krisztusbokor Megyek és állok A keresztes dombon És testem Mögött két kezem lóbálja az eget Megyek És Testem a legszebb épölet csak lerögzítem csendben a madarakat és visszadőlök a kipattant kövekbe hol hasadt korbács az ész ez a kipányvázott kő itt szánalmas magas mégis — egy gomba eltakar tavasz követ tépni a földből és lehetetlen messzire hajítani mikor már képessége szédített szerszáma verte le alázatos mikroba lett zenével kővel holtakkal játszó moccanatlan mikróba lett zenével kővel holtakkal egyesülhetett szemét a vízbe mosta, botoknak adta eszét mikor első szerszáma visszaütött — eldöntötte életét — A fejőstehenek aiől gépi berendezéssel takarítjuk el a trágyát — csábítja a zooteeh­­nikus, arról írjon .,.! Buzgalmán látszik: a trágyaszállító gépi be­rendezés vezércikket is megérne. A fejőstehenek jól kezelt tejgyárak, nagy­­tőgyűek és jól tápláltak, igaz, a tomporukra vastag rétegben rászáradt az ürülék, kevés a szövetkezet szalmája, nem tudják tisztán tar­tani őket. Morvái arra gondol, hogy kamasz korában otthon rovátkás élű vakaróval vakar­ta reggelente a teheneiket s a vakarőt erős­­szálú kefével tisztította meg, az állatokat el­választó közfához ütögette, aztán erősszálú kefével tisztogatta az állatokat, és a kefét a vakaróhoz dörzsölte. Erős szagú zöldesbarna porréteg rakódott a vas rovátkáira; lusták az etetőik, jegyezte meg, nem tartják tisztán az állatokat__ — Gyerünk a szabadtartásos istállókhoz — mondta végre a zooteehnikus, mintha az ókor valamelyik fel nem fedezett csodáját akarná megmutatni és az arca elkomorult. A szabadtartásos istálló fészerféle, nyitott épület, előtte karám, a karámban tehenek és üszőborjúk. Szőrük hosszú és gttbancos, sovány bordáikon a bőr, mint a kirakatredőny, hor­­passzuk beesett, lapockájuk hegyes. Megjele­nésük roskatag. Orrukból folyik a nyál. Saj­­nálatraméltó árnyalakok. Kecskéknek csúfolják őket a faluban, jegyezte meg a zooteehnikus. A sajtótájékoztató beszámolójában nem volt szó tehenekről, amelyeket kecskéknek csúfol a nép. — A szabadtartásos istálló jó dolog lehet különlegesen edzett tehénfajtának, a mi tehe­neink egész télen fáznak benne, s a borjúknak nem fejlődik ki a medencéjük, nem lehet őket befedeztetni. Képtelenek utódokat világra hoz­ni. Korcos tehénfajtát neveltünk ki a szabad­tartásos istállóban... — Miért építették fel? — Tiltakoztunk ellene, de a járási titkár el­rendelte. Az üszők botorkálva csellengtek a karámban, néhány tehén a földön feküdt, de nem kérőd­­, zött, közömbösen maga elé bámulva hevert a sarjadó füvön, mely között a patakvájta nyo­mokban esővíz csillogott. A járási titkár sem volt a közelben, hogy elgondolkozzon az álla­tok tekintetében, a zooteehnikus sem gondol­kodott tehetetlen nyomorúságukon, olyan nyo­morúság volt ez, melynek már nem keresték az okát, ennek így kell lennie. — Nem sajnálják ezeket az állatokat? — Sajnáljuk... de nem tudunk rajtuk segí­­i. teni. Egyelőre nincs máshol helyünk a szá­mukra. Jön a nyár, majd helyrejönnek. — S ha elpusztulnak? — Nem pusztulnak el, annyi erejük még van, hogy nyomorogjanak. Az ember nem is hinné, milyen hatalmas dolog az életerő... A zooteehnikus hangja nyugodt és közömbös. Mesélő. — Nem értem — csóválta a fejét Morvái —, Maga gazdaember volt a szövetkezet alakulása előtt? Voltak állatai? — Voltak. — Ilyen állapotban tartotta őket? — Soha ilyen állatok nem voltak még a fa­luban. A kecske kecske volt, a tehén tehén. — Mi történik hát itt? A zooteehnikus gondolkodott, mit feleljen. — Idegen lett már az állat nekünk,- egy­szerre nagyon sok lett belőle és mind idegen ... Nem ismerjük őket egyedenként, nincs nevük, nincs egyéniségük. Tárgyak lettek, mint az eke, meg a borona, vagy a traktor. Hasznosak, kel­lenek, nem tudunk meglenni nélkülük, de tár­gyak, nincs lelkűk. Helyettesíthetők és nem veszélyezteti a létünket, ha elpusztulnak. Le­írjuk őket. Gazda koromban két lovam volt, a Panni meg a Madár, három tehenem, a Zsem­lye, Virág és a Rózsa, s ahogy egyéves elmúlt, az üsző is nevet kapott. És reggel, amikor a téli sötétben a petróleumlámpa pislogó fénye mellett etettem őket, akár hiszi, akár nem, be­szélgettem velük. Nem, nem hangosan, az a beteg elméjűek tulajdonsága, csak úgy ma­gamban, gondolatban. Ültem a szénatartó ket­rec szélén és cigarettáztam, lógattam a lábam, és néztem az állatokat. Közeliek voltak, tudtam, hogy ismernek, hogy éreznek és a maguk kez­detleges módján talán gondolkoznak is. Ügy bántam velük, mintha lelkűk volna. Éreztem az életüket. — S ezekét itt nem érzi? — Nem, ezekét nem érzem. Sajnálom őket, de az életüket nem érzem, tudom, hogy nem segíthetek rajtuk, azért nem csinálok magam­nak problémát belőlük. Az emberek is fáztak és nyomorogtak a háborúban, az orosz télben, s most harc folyik, vagy nem? A szocializmu­sért harcolunk. — Görbén mosolygott. — Sok az állat, s a tömeg mindig kérlelhetetlen, ke­mény erkölcsöt hoz magával. Nyolc tíz állat­nak még érezhette az ember az életét, a lelkét, ezerét már nem érzi. S nekem valamivel még ennél is több állatom van. Nem emlékszem rá­juk, nem tudom őket megkülönböztetni egy­mástól, egyedül talán a fejősteheneket, azok­nak nevük van, de a levágásra szántak a nö­vendéküszők, a sertések és süldőmalacok el­vesztették számomra az egyéniségüket és lel­kes lény voltukat. Tömegekről csak mint tár­gyakról lehet gondolkozni. S hogy talán érez­nek? Nem érek rá, hogy ezen gondolkozzak, de ha lenne, akkor sem tudnék egyenként törődni velük. — Mondják, hogy a jő juhász minden anya­állatot, ürüt és bárányt ismer a nyájából. Meg­különbözteti őket, pedig azok valóban egyfor­mák ... — Meglehet. De a jó juhász egyre kevesebb. A sajtótájékoztatón a jó juhászok kérdését sem érintették, az elegáns magas férfi adatai súlyra és darabszámra vonatkoztak, mázsákról és tízezrekről meg milliókról beszéltek ... ennyi és ennyi hektárhozam ... ennyi millió befekte­tés (a szabadtartásos istállók költségei is ben­ne vannak), ennyi gép, szerkezet, mechaniz­mus ... ennyi millió liter üzemanyag, arról egy szó sem esik, hogy az állatnak lelke lenne, hogy voltak, akik beszélgetni is tudtak állataikkal. Hogyan is lehetne erről szó, tárgyilagos korban élünk, s mindezt felemlegetni romantika és érzelgősség, ha már érzelem, hát forradalmi indulat legyen és nem nyavalygó szentimenta­­lizmus, mit kezdjünk vele?... S azon, hogy a beszámolók tényszerűek, és tárgyakról beszél­nek, senki se csodálkozzék, ez a beszámoló ter­mészetéhez s egyben az elvonatkozó emberi ész természetéhez tartozik, a beszámoló az em­berekről is csak mint tárgyakról beszélhet, mert maga is absztrakció, élettelen fogalmak halmaza, nem igaz, hogy a fogalom él, a fo­galom halott dolog, az él, amit megszemélyesít, vgy megjelöl. S ez nem ugyanaz. És a számok is érzéketlenek, pontosak, de hidegek, a gye­rekszaporulat gyarapodását ugyanolyan egy­kedvűen érzékeltetik, mint egy atomtámadás pusztításának méreteit, s ha nem érzünk mö­géjük életet, nincs is mögöttük semmi... De hogyan érezzünk mögéjük valamit, amikor olyan sok a szám, szaporodnak, mint a zoo­­technikus állatai, s a lélek, amit mögéjük kel­lene érezni, elvesz az idő múlásában, az órák pergésében, a homok percegésében ... olyany­­nyira elvész, hogy a beszámoló összeállítójának már nincs szüksége a számok mögött lévő élet­re, elég, ha a számokkal dolgozik, ha átte­kinti a merev fogalmak rendszerét, melyek ugyan valóságot tükröznek, de olyan valósá­got, amely a lelkes valóság felett áll és konok merevséggel visszahat rá, tehát még kérlelhe­tetlenebb. Kerékpároztak vissza a szövetkezeti iroda felé, egymás nyomában hajtottak a keskeny gyalogutakon. — Éppen a szabadtartásos istállókról kell írnom — mondta Morvái az elnöknek zavar­tan —, nem sok jót írhatok róluk. — Ne írjon róluk. Maguktól megszűnnek, jók lesznek garázsnak, meg színnek a gépek szá­mára... (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents