A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-01 / 22. szám
Járás: ............_................._...:..............-..................—........ A hirdetést leérjük kivágni, olvashatóan kitölteni és elküldeni a következő címre S F I N X, BRATISLAVA. NÁLEPKOVÁ ULICA 14 t a v a s s z a I is szükség van modern napszemüvegre, napozó krémre és olajra, a drogériákból Az ember inimlig pórul jár, hu ifjúkori cmlókek délibábját kér geti, ezt már nem egyszer tapasztaltam, mégis . . . kis csoportommal elindultam, hogy felkeressem a deszkás erdőt, mégpedig a legegyenesebli útvonalon, és természetesen gyalogosan. l)gy, ahogy ifjúkoromban tettem, mert a természethez vezető út így a legszebb, így az egyedüli igazi élvezet . . . És megbántam volna east a könnyelműséget, lia a madár nem marad olt, azon a száradó fán. De ott maradt . . . annak azonban sora van, mert amíg elértem a bún áhított természet ölét, addig egy két dolgot még át kidlett vészelnem. Addig meg, mindjárt utam legelején, le kellett térnem a valószínűleg gyalogosok részére épített egyoldali járdáról, hogy utat engedjek a száguldó motorosuknak, akik súlypontjuk épségei nem voltak hajlandók az ülés rugózatának védelmére bízni — még csak azt sem tekintettem elégtételnek, hogy az egyik illő niinált, háromtagú motoros társaság az egyik útkereszteződésnél az árokban kiitiilt ki. Amúgy sem hagytuk magunkat zavartatni, inkább sietős léptek kel hagytuk el a város beépített területét, hogy megszabaduljunk a civilizált ember minden zavaró hatásától. Csakhogy ez az ember megteremtette a lábunknál gyorsabb négykerekű jármüvet, az automobilt, mely könnyedén hagyott faképnél bennünket, miközben még mélyebbre hasította a bucka homokjába vágott utal. Knock következtében a felszálló pur orrunkat, szemünket és szánkat lepte el, de kiút nem volt, nem menekülhettünk, különben is a természet imádatának és az ifjúkori kalandok ismétlésének ára van. Menüink tehát tovább, mendegéltünk. és úgy rémlett, hogy az a fránya erdő, ahelyett, hogy közeledne, egyre csak szökik old lünk. Talán a fojtó por, vagy a nagy hőség tette, de már kezdtük feladni a reményt, hogy valaha is odaérünk. Akkor egy idus asszony, bizonyára sanyarú képünket látva, kikiáltott egy viskó palánkján keresztül: Már nincs messze az erdő, látszik is a széle. Üj erűre kapva igyekeztünk célunk felé, es íme, valóban elértük az erdő szélet, bevetettük magunkat az első iák alá, a várva várt erdei hűvösségbe. ße jaj, az új csalódás! A régi erdő, az ifjúkori, nem volt a helyén. Csak kisebb oázisok jelezték a múltat, ezek sem nyújtottak oltalmat a nap forrón tűző sugarai elől. Az ember igazán alapos munkát végzett, állapítottam meg szomorúan. Amit a háborús években és röviddel azt követően elpusztított, nem tudja hamarosan helyrehozni. A messzeségben azonban terebélyesei)!) és sűrűbbnek látszó ligetek csábítottak bennünket, és mi mentünk tovább, puszta homukou, csenevész fasorokon át, egyik csonka ligettől a másikig, csalódástól csalódásig. Váratlanul szárnyukkal csapkodó nagy madarak röppentek fel előttünk, néhány kört tettek meg felettünk, majd elrepültek . . . de egy ott maradt, és leszállt egy száradó fa letört ágára. Egészen közel volt hozzánk, és ösvényünk mellette vezetett el . . . Mi tisztcsségtudóan elhallgattunk, és lábujjbegyen lépkedve fi gyeltiik a méltóságteljesen trónoló madarat. A madár nem mozdult, liidumusu) sem vette jelenlétünket, csak mintha megvetően pislogott volna felénk: „Ti vagytok hót azok az emberek, akik behatoltok a mi birodalmunkba, hogy irtsátok, hogy könnyelműen felégessétek, hogy ismét pusztasággá változtassátok a zöld lige tel. Fütyülök a tudományotokra, én megtalálom helyemet ezen a szaraz ágon is, élelmemet kikaparom a föld alól, de li elveszi lilék a zöld menedékei, az egyetlen pihenést és vigasztalást nyújtó szigetet!“ Ezt hallottam akkor is. amikor végre megpihentem egy tiügy lauázis hűsítő árnya alatt, és behunyt szemmel hallgattam az erdő száz madarának snkhangú dalát. t; T Csáder László felvétele
