A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-18 / 20. szám
íme, az ember! PJT) 0, milyen sokrétű az emberi szellem. Mennyi világraszóló gyönyörűségre. csodálatos dologra, de egyben borzalmakra is képes. Évezredek óta él az ember a földön. Biológiailag és történelmileg is évezredes a múltja, és még mindig nem lsmeriük teljességében. Még mindig rejteget fehér foltokat számunkra: meglepetéseket, élményeket, csalódásokat. És ez a terület, ahol él az ember, szintén tele van ismeretlenséggel. Egyre újabb és újabb arcát fedi fel előttünk a természet, egyre csak ismeretlen emberekkel találkozunk. Még néha az is ismeretlen számunkra, amit és akit kötelességünk lenne ismerni. A művész szemlélő, minden pillantásával új arcokat fedez lel, mindig újonnan fedezi fel a tárgyakat, a természetet, az embereket. Mindig újonnan fedezi fel a szemlélődő embert. De a szemlélő, a néző százszorta nehezebben látja meg a művészt, elmegy mellette, nem látja meg benne saját magát. Nem ismeri. Még akkor sem, ha ott él vele együtt, szűk hazájában, szinte tenyérnyi területen. Mint a mi esetünkben itt, Dél-Szlovákiában. Losoncon — Szabó Gyula. És mégis alig látjuk őt, alig veszünk róla tudomást. Pedig ö minden porcikájával érzékel bennünket, mindannyian ott vagyunk művészetében, úgy, mint emberek, de úgy Is, mint magyarok. Ott vagyunk művészetében, s mégsem ismerjük öt, pedig lassan az'egész kultúrvilág számol vele. Saját maga beszél magáról, a szemlélőnek pedig képei beszélnek a szavak helyett. Nem szavakkal, hanem még annál súlyosabban, képekben fogalmazott, fába vésett emberi sorsok, egy nép szenvedése és kicsiségének nagysága, az emberiség sorsa. Ha megértjük: dráma, történelem, líra, epika, felkiáltás: „Minden beszélgetés helyett inkább a munkáimat mutatnám fel. A kiállításra nem nekem van szükségem, hanem a közönségnek, népemnek. Kivánalom kell, de ez nem jelentkezik." Ars poetica: „Köteteket kellene írni arról, hogy mit szeretnék elmondani, kifejezni munkáimmal. Az írott jeleket is csak hiányosan lehet átfordítani, átültetni festékbe, rajzokba. Törekvésem nem a szürrealista ábrázolás. Nem törekszem monumentálisra sem. S mégis tenyérnyi területen is ez jajong fel munkáimból. Hát így vagyok valahogy a realizmussal, expresszionizmussal és a szürrealizmussal is, sőt még a nonfigurativizmussal is, ha négyzetcenti- vagy deciméterét szemlélem munkáimnak. Megtartani és megmaradni, s ahogy a gondolatnak is meg kell állni egy ponton, ha nem akar a nihilbe, őrületbe hullani, a művészetnek is abba kell hagynia a rohanást, vagy abba kellett volna hagynia a rosszul értelmezett és reklámozott avantgardizmust, még a fehér négyszög, a középen zsilettel vagy ki tudja miiyen herkentyűvel behasított, vagy a teljességgel üres vászon előtt, melynek címe „A korlátlan lehetőségek tere“. Mely minden ötletessége mellett is bizony csak a tehetetlenséget, a képzelőerőnek silányságát, öngyilkosságát példázza, mely már képtelen még a silányságra és az öngyilkosságra is. Látod, ezt itt abba kellene hagynom, mert fejfájást kaptam ennek a végiggondolásától, mert itt nem más művészet lép a huszonötezeréves helyébe, de a semmi, melyen még az emberi ostobaság is, csak ha kasztrálták, vegetálhat, de azt sem sokáig. Kozmikus méretű katasztrófa ez, ha ölő sugárzásait látjuk, érezzük, melyek nemcsak a művészeti nihilt okozhatják, de az ember végső pusztulását is. S látod: ez az. amit én mégsem hiszek. Én nem hiszem, hogy az ember el akar pusztulni. Az ember is élni akar, mint minden. És ha élni akar. akkor az ösztöneiben és ér felniében kiformálódott élményeket. tapasztalatokat nem adhatja föl. csak a meglévőket gyarapíthatja. ugyanis ami egyszer elkezdődött. azt csak folytatni lehet. És éppen ágy nem lehet elölről kezdeni — hiába vágyakozunk rá — mint az emberi életet és az ezt létrehozó szerelmet. S ó jaj, bizony még a kozmoszi kezdetek is csak valaminek a folytatásai, s azt hiszem hogy ez a gondolat éppúgy reális, mint szürreális. Vagy akár automatikus is. mint szívünk lüktetése. lelkünk vergődése és agyunk képessége emberi világunk felfogására és kifejezésére. Az ember nem vesztheti el a világát úgy. hogy ő megmaradjon. Ezért nem hiszek az üres vászonnak, a bla blának. melyeket még mindig em berek hirdetnek és üzletelnek S ha jól belelátsz, nagyon fondorlatosán. mind a maguk kis híres ségéért. vagy akár hírhedtségéért, s nem utolsó sorban jólétéért bukfenceznek. Ha kell. még halálosan is. De ezek már mindig a tisztességesebbek, a következetesebbek közül kerülnek csak ki. Továbbá, végső fokon a művészet nem lehet öncélú. Az önkielégítés a művészetben is csak oná nia Az összetett kielégülésre van szükség, hogy az emberi világ megmaradjon, s tovább születve folytatódjon. Látod, ezért nem tudom, hogy szürrealista vagyok-e. vagy csak egy festője koromnak, akit anakronisztikus és avantgardista gondok, látomások, indulatok lázítanak, tremendálnak és emelnek. S őszintén mondhatom, nem ezért vagy azért van ez így. De nem bújhattam és nem bújhatok el magam elől. A világ minden pontján, minden körülményekben ott voltam, ott kellett és ott kell lennem sorsommal, még a transzcendensben is. Nincs menekülés. Csak az amatőrök szeretnek festeni. Az alkotó embernek kényszerei vannak, még a humanitása is az, s éppen ettől ember, mint ahogy pesszimizmusában is optimista az, aki alkotó szerszámai után nyúl, hogy valamit is kifejezzen, kibontson mikro- és makrokozmoszi létezéséből, szenvedéséből, emelő és elveszcjtö csodálatosságából.“ A világ és én Az ember önkéntelenül is összefonódik a természettel, a világgal. Részévé válik, elkötelezettjévé. Mint ahogy a fa gyökerei sem lóghatnak valahol a levegőben a fa kiszáradásának a veszélye nélkül. Kettős kötés ez: felelősség a világért és a természet, illetve annak részét képező ember felelőssége önmagáért. „Anti a kristálytiszta véleményemet illeti a dologról, abban bizony sok az elszenesedés, éveim és az embert létrehozó évmilliók nyomása következtében. No de mivel a szén fűtőanyag, úgy kristálytisztaságomba vegyítve embermeleget áraszt. De kristálytisztaságom is bekormozódik és bizony elég. Egy ideig hamuját fújja még a szél, aztán az is elül majd valahol, ahol a kezdet és a vég találkozik a sem mi peremén." Az őszinte emberi kapcsolat, az erkölesember problémalátása az igazi emberi értékek szülője. Az őszinte véleményalkotás, a tiszta súg akarása mégis szinte lehetet len. A kristálytiszta vélemény sa ját maga gyilkosa is lehet. „A világon mindenütt az erő uralkodik, melyet hovatovább igazságként kell elkönyvelni. Ezen felül van itt egy emberi igazság az emberi jóság. Erre apellálnak a legkevesebbet azok az emberek akik azt a maguk felemelkedéséhez használták fel. Jónak lenni mindig érdemes, ha nem is kifizetődő. A mindennapi küzdelemben nem érünk rá jónak lenni. Jónak lenni fölemelkedés Jó érzés jónak maradni. De csak akkor, hogy ha ezt érzi is az ember. Milyen jó dolog, ha az emberre szükség van, ha az ember adni tud. A kiverekedett nyugalmat csak a temető adja meg nekem.“ Hitvallásom „Lennem kell úgy, ahogy vagyuk: továbbfejlesztőnek és nem tagadónak. A régi és új igazságkereső lemondása és egyben elszántsága él bennem a tudott hiábavalóságok ellenére is. Semmit sem várok, de mindent megteszek képességeim arányában az emberiségért, az ember művészetéért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hiábavalóság érzete sohasem teper le. Hinnem kell mégis, hinnem a régi mesterek hívó tisztaságával, rajongásával, áldozatosságával az életben, az emberben és annak művészetében, feltétlenül, minden külső és belső ellenkezés ellenére is. Tudom, hogy ma nem illik rajongani. lelkesedni, képet festeni verset írni. Ulőb beszélni ezek haláláról. unatkozva, dühöngve, rombolva. S akik ezt teszik, több segítséget is kapnak unalmukhoz, dühükhöz. De érzem, hogy az ember nem tud sokáig a szellemi és fizikai lét kuszáltsága közepette élni. Kel! hogy a megtartó szintézis olyan erővel, igénnyel lépjen föl, mely ezt a ziláltságot magába olvasztva mutatja föl az emberi folyamatosságot mind a művészetben. mind az élet minden területén. Életünk egyre telítődik, komplikálódik. Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A problémák mindig végtelenebbek, szélsőségesebbek lesznek. Áttekinthetősége folytán a múlt mindig egyszerűbb, mint a jövendő. Ez nyilván abból is következik, hogy egyre átfogóbb, komplexebb problémáink lesznek, mely problémák, komplexumok, ma is hallatlan feszítő erővel rendelkeznek, s a jövőben egyre csak fokozódni fognak. Erre kell felkészülnünk, kellene felkészülnünk, úgy, hogy ezeknek a kivetítődése ne rombolja, de meghatározó egységgé, védelemmé építse emberségünket. Tudat és ösztönvilágunk ne káoszba hulljon, de a lehető rendezettségbe, amely emberi létünk legvégletesebb differenciáltságában is a legmegnyugtatóbb szintézist tudja felmutatni. Lehetetlenség ez? A legkevésbé sem! Ogyanis az emberi lélek a fizikai lét legmélyén is a dolgok szintézisében tükröző'10
