A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-27 / 17. szám

Megpihentünk egy kicsit. A titokban vett ci­garettából elszívtunk egyet-egyet, majd nagy­­nagy elszántsággal újra húzni kezdtük a ko­sarat. A tűző napsugár már enyhült, s ez megállí­totta a felszálló levegő reszketését is. A dél­után pirosló alkonyatba ment át. És húztuk a kosarat. Agyunkban az érzések ezrei váltották egy­mást. Kolumbusz Kristófnak, vagy legalábbis Hucklebery Finn-nek képzeltük magunkat. Már harmadszor jártuk meg a két fűzfa köz­ti távolságot, mikor sikerült. Fogtunk egy nagyobbat. Nem dobtuk ki a partra. László nagy szak­értelemmel rögtön felfűzte a fűzfavesszőre, halai közé. A nap már befejezte sétáját, s a töltés mellől tücsök-ciripelés hallatszott. Hazaindultunk. Lassan, kissé fáradtan ka­paszkodtunk fel a dombra. Most nem ugrat­tuk egymást. A saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. László talán a nagyhalra, én a nad­rágomra gondoltam. Elhaladtunk a töltés mellett és egyszerre csak Lászlóék háza előtt voltunk. A cseresznyefa az alkonyatban vérvörös gyü­mölcseit kínálta, a távolból fogolykakas hangja hallatszott. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan un­dok közöny ült rám. Nem érdekelt semmi. Vala­mi vad csalódást éreztem, mintha minden meg­csúfolt volna. Valahogy sikertelennek éreztem ezt a napot. László kinyitotta a kertjatót. Megállt egy pillanatra, de aztán tétován visszafordult és hozzámlépett. — Tessék — mondta minden bevezetés nél­kül. — Itt a halrészem. A nagy is ... A nadrá­godért — tette még hozzá, majd gyors léptekkel bement. Nem tudom, hogyan értem haza. Oe mintha kicseréltek volna. Rossz kedvem pillanatok alatt elpárolgott. Meghatott ez a nagylelkűség. És anyámat is. Miután elmeséltem a történ­teket, nem szólt semmit. Nem dicsért és nem szidott. Batta György versei Cím nélkül Azért lettem, hogy átlőjelek, mint szőlőszemet minduntalan a napágyú s a fénypuskák? Azért lettem, hogy szeresselek! Mérges kis vers A fickónak nem akad egyetlen hangszerkészítő őse, s karjaiban mégis zenélni kezdenek a nők, mint a harangok, hegedűk, fuvolák! Tóthpál Gyula felvétele Példabeszéd Hajóztam tengereken; de megtörtén, az ifjú víz ősz-fehéren ciklámen-kéken, csavarodott ki őserővel a szelepeken! tódult be a szívócsöveken, moccanás nélkül szorították egymást. Két ren­dőr állt előttük, a személyi Igazolványukat kérték. Morvái odanyujtotta a magáét, de a lá­nyé a bőröndben maradt. A rendőrök be akar­ták vinni az őrszobára, és Török Ilona sírni kezdett, halkan zokogott és a kezét tördelte, Morvái felindultan és rekedten kérte a rendő­röket, hogy higgyenek nekik, reggel továbbutaz­nak, s most azért ülnek itt, mert nem volt hol megszállniuk. A rendőrök udvariatlanok vol­tak hozzájuk, és egyáltalán nem titkolták, hogy a csapzott hajú, elázott lányt utcalánynak né­zik, különben megőrült, mit kuporog itt ebben a trópusi zuhatagban? ... Végre a vasúti jegy­nek hittek, mely Liberecig szólt, és barátságta­lanul felszólították őket, hogy menjenek a vá­róterembe, gubbasszanak ott reggelig. Amikor a fénybe értek. Morva! látta, hogy Török Ilonának égő és könnyes a szeme . Barmok, szidta a rendőröket, ilyen durva lelkű barmokatl Ingerült lett, keserű és felindult. — Ne szepegj már... még azt hiszik az em­berek, hogy megvertelek! Tehetetlenségében durva volt a lányhoz, s az *3 könnyes szemmel, ijedten nézett rá, mint egy félénk kisgyerek, szólni sem mert, nem pa­naszkodott, hogy a leikébe csalódás és fájda­lom settenkedik. Morvái megsajnálta, maga mellé ültette és simogatta az arcát, a haját .. átlátta, hogy mást nem tehet, s egyszerre jó fiú lett, erényt csinált a szükségből, hívatlan alkalom, hogy hízelegjen a lelkiismeretének és megnyugtassa önmagát. Török Ilona szipog­va a vállára hajtotta a fejét. Ráborulva aludt el, bizalmasan és fáradtan. Morvái hosszú ide­ig nem mozdult, hogy fel ne ébressze s köz­ben küzdött álmosságával, mert ha gyenge lesz, ő is eldől, mint egy krumpliszsák. Negyed hatkor felébresztette, kivették cso­magjaikat a megőrzőből, és megkeresték a li­­bereci gyorsot. Fehér gőzöket fújva állt a má­sodik vágányon, a pályaudvar kupolájának acélkonstrukcióján már piros napsugarak ég­tek. Török Ilona elkérte a címét és megígérte, hogy ír neki, ha véglegesen elhelyezkedik. Az­tán felszállt a vonatra, és azonnal kihajolt egy fülke ablakán. Nem volt miről beszélniük, indulhatna már, gondolta Morvái..: Csak néz­ték egymást, és amikor a hosszú kocsisor egy váratlan rándulással elindult, Török Ilona szo­morúan és leikéből mosolyogva búcsúzott Mor­váitól. , — Viszontlátásra, kedvesein! Jól van, gondolta Morvái, és addig integetett a távolodó vonat után, amíg az kiért a pálya­udvarcsarnokból, és a sínek kanyarulata kitö­rölte a tudatából Török Ilonát. Morvái gyalogosan igyekezett a Vencel té­ren lefelé. Most idegen nagyvárosba érkezett írónak érezte magát, akit új benyomások és kalandok várnak, és igyekezett a szabad mű­vészegyéniség szemével nézni a nyüzsgést. Bár­hová megyek, mindenütt hétköznapi és kicsi­nyes szelek görgetik az embereket az életme­­zön, állapította meg patetikusan, s úgy vélte, ez a stílus illik egy világban csatangoló szel­lemi egyéniséghez. Fő, hogy mindenről egyéni véleménye legyen. Kényelmesen bandukolt Vencel herceg szob­ra mellett, tegnap éjszaka Török Ilona karolt ugyanezen az úton belé, szép kaland lett vol­na, de az az átok zápor tönkrebombázta a be­fejezést. A Nemzeti Múzeum tetejét arany nap­sugarak nyilazták, Vencel herceg magasra tar­tott zászlaja is fényben fürdött. és szobor tal­pazatán a cseh védőszentek — Ludmilla, Pro­kop, Anezka és Vojtech — palástjukba burko­lózva őrizték a herceget. Remek nap vár rá, remek napok és a város elébe tárulkozik, mint a belépés pillanatában egy intim melegségű, pazar mulató. Eszébe jutott a táskájában lapu­ló Hemingway kötet, Hemingway is így érkez­hetett Párizsba, nagy darab, fekete bajúszú, komoly legény, mélyeket lélegzik gondolat­ban és keblére öleli a várost, szűk utcácskái­val és sugárutaival, apró kocsmáival és ragyo­gó mulatóival, bohémjaival és munkáslányai­val, a Montparnasse művészkocsmáiban fanyar vörösbort iszik és rákot, osztrigát és egyéb tengeri szörnyetegeket eszik, és a híres Roton­­de-ban, hasonlóan fiatal és szertelen társai­val, pezsgős viták és mulatások közt létrehoz­zák az európai modern művészetet. Emlékezett a Rotonde egy fényképére: a fa­lakon sűrűn egymás mellett képek, apró asz­tal mellett hárman ülnek, két nő és egy férfi, jeges vödörben pezsgő áll előttük, vörös pezs­gő, látszik a poharakban, a nők fején kerek kalap, a férfi fején is hegyes csúcsú, széles ka­rimájú kalap, éppen pipára gyújt, az egész kép csupa romantika és egzotikum ... így kell élni a művészeknek ahhoz, hogy nagyot és eredetit alkossanak, jő lenne nagyot és eredetit alkot­ni, feltűnést keltő riportokat írni, és megdöb­bentő novellákat, melyek újra felfedezik a vi­lágot, új, modern szempontokból nézik az éle­tet, és az embereket rádöbbentik, hogy . . mi­re döbbentik rá az embereket? ... így morfon­dírozott Morvái a reggeli napfényben lubickoló Vencel téren, igelit esőköpenyét a vállára ve­tette és betért egy tejivóba, kért egy kakaót, két túrós kaláccsal; amikor a fehér bóbitás kislány átnyújtotta neki a poharat, azt mond­ta magyarul: kislány, önnek csodálatos szeme van, és a melle is nagyszerű, igazán tökéle­tes... és a kislány udvariasan mosolygott, mert egy szavát sem értette. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents