A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-27 / 17. szám
Megpihentünk egy kicsit. A titokban vett cigarettából elszívtunk egyet-egyet, majd nagynagy elszántsággal újra húzni kezdtük a kosarat. A tűző napsugár már enyhült, s ez megállította a felszálló levegő reszketését is. A délután pirosló alkonyatba ment át. És húztuk a kosarat. Agyunkban az érzések ezrei váltották egymást. Kolumbusz Kristófnak, vagy legalábbis Hucklebery Finn-nek képzeltük magunkat. Már harmadszor jártuk meg a két fűzfa közti távolságot, mikor sikerült. Fogtunk egy nagyobbat. Nem dobtuk ki a partra. László nagy szakértelemmel rögtön felfűzte a fűzfavesszőre, halai közé. A nap már befejezte sétáját, s a töltés mellől tücsök-ciripelés hallatszott. Hazaindultunk. Lassan, kissé fáradtan kapaszkodtunk fel a dombra. Most nem ugrattuk egymást. A saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. László talán a nagyhalra, én a nadrágomra gondoltam. Elhaladtunk a töltés mellett és egyszerre csak Lászlóék háza előtt voltunk. A cseresznyefa az alkonyatban vérvörös gyümölcseit kínálta, a távolból fogolykakas hangja hallatszott. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan undok közöny ült rám. Nem érdekelt semmi. Valami vad csalódást éreztem, mintha minden megcsúfolt volna. Valahogy sikertelennek éreztem ezt a napot. László kinyitotta a kertjatót. Megállt egy pillanatra, de aztán tétován visszafordult és hozzámlépett. — Tessék — mondta minden bevezetés nélkül. — Itt a halrészem. A nagy is ... A nadrágodért — tette még hozzá, majd gyors léptekkel bement. Nem tudom, hogyan értem haza. Oe mintha kicseréltek volna. Rossz kedvem pillanatok alatt elpárolgott. Meghatott ez a nagylelkűség. És anyámat is. Miután elmeséltem a történteket, nem szólt semmit. Nem dicsért és nem szidott. Batta György versei Cím nélkül Azért lettem, hogy átlőjelek, mint szőlőszemet minduntalan a napágyú s a fénypuskák? Azért lettem, hogy szeresselek! Mérges kis vers A fickónak nem akad egyetlen hangszerkészítő őse, s karjaiban mégis zenélni kezdenek a nők, mint a harangok, hegedűk, fuvolák! Tóthpál Gyula felvétele Példabeszéd Hajóztam tengereken; de megtörtén, az ifjú víz ősz-fehéren ciklámen-kéken, csavarodott ki őserővel a szelepeken! tódult be a szívócsöveken, moccanás nélkül szorították egymást. Két rendőr állt előttük, a személyi Igazolványukat kérték. Morvái odanyujtotta a magáét, de a lányé a bőröndben maradt. A rendőrök be akarták vinni az őrszobára, és Török Ilona sírni kezdett, halkan zokogott és a kezét tördelte, Morvái felindultan és rekedten kérte a rendőröket, hogy higgyenek nekik, reggel továbbutaznak, s most azért ülnek itt, mert nem volt hol megszállniuk. A rendőrök udvariatlanok voltak hozzájuk, és egyáltalán nem titkolták, hogy a csapzott hajú, elázott lányt utcalánynak nézik, különben megőrült, mit kuporog itt ebben a trópusi zuhatagban? ... Végre a vasúti jegynek hittek, mely Liberecig szólt, és barátságtalanul felszólították őket, hogy menjenek a váróterembe, gubbasszanak ott reggelig. Amikor a fénybe értek. Morva! látta, hogy Török Ilonának égő és könnyes a szeme . Barmok, szidta a rendőröket, ilyen durva lelkű barmokatl Ingerült lett, keserű és felindult. — Ne szepegj már... még azt hiszik az emberek, hogy megvertelek! Tehetetlenségében durva volt a lányhoz, s az *3 könnyes szemmel, ijedten nézett rá, mint egy félénk kisgyerek, szólni sem mert, nem panaszkodott, hogy a leikébe csalódás és fájdalom settenkedik. Morvái megsajnálta, maga mellé ültette és simogatta az arcát, a haját .. átlátta, hogy mást nem tehet, s egyszerre jó fiú lett, erényt csinált a szükségből, hívatlan alkalom, hogy hízelegjen a lelkiismeretének és megnyugtassa önmagát. Török Ilona szipogva a vállára hajtotta a fejét. Ráborulva aludt el, bizalmasan és fáradtan. Morvái hosszú ideig nem mozdult, hogy fel ne ébressze s közben küzdött álmosságával, mert ha gyenge lesz, ő is eldől, mint egy krumpliszsák. Negyed hatkor felébresztette, kivették csomagjaikat a megőrzőből, és megkeresték a libereci gyorsot. Fehér gőzöket fújva állt a második vágányon, a pályaudvar kupolájának acélkonstrukcióján már piros napsugarak égtek. Török Ilona elkérte a címét és megígérte, hogy ír neki, ha véglegesen elhelyezkedik. Aztán felszállt a vonatra, és azonnal kihajolt egy fülke ablakán. Nem volt miről beszélniük, indulhatna már, gondolta Morvái..: Csak nézték egymást, és amikor a hosszú kocsisor egy váratlan rándulással elindult, Török Ilona szomorúan és leikéből mosolyogva búcsúzott Morváitól. , — Viszontlátásra, kedvesein! Jól van, gondolta Morvái, és addig integetett a távolodó vonat után, amíg az kiért a pályaudvarcsarnokból, és a sínek kanyarulata kitörölte a tudatából Török Ilonát. Morvái gyalogosan igyekezett a Vencel téren lefelé. Most idegen nagyvárosba érkezett írónak érezte magát, akit új benyomások és kalandok várnak, és igyekezett a szabad művészegyéniség szemével nézni a nyüzsgést. Bárhová megyek, mindenütt hétköznapi és kicsinyes szelek görgetik az embereket az életmezön, állapította meg patetikusan, s úgy vélte, ez a stílus illik egy világban csatangoló szellemi egyéniséghez. Fő, hogy mindenről egyéni véleménye legyen. Kényelmesen bandukolt Vencel herceg szobra mellett, tegnap éjszaka Török Ilona karolt ugyanezen az úton belé, szép kaland lett volna, de az az átok zápor tönkrebombázta a befejezést. A Nemzeti Múzeum tetejét arany napsugarak nyilazták, Vencel herceg magasra tartott zászlaja is fényben fürdött. és szobor talpazatán a cseh védőszentek — Ludmilla, Prokop, Anezka és Vojtech — palástjukba burkolózva őrizték a herceget. Remek nap vár rá, remek napok és a város elébe tárulkozik, mint a belépés pillanatában egy intim melegségű, pazar mulató. Eszébe jutott a táskájában lapuló Hemingway kötet, Hemingway is így érkezhetett Párizsba, nagy darab, fekete bajúszú, komoly legény, mélyeket lélegzik gondolatban és keblére öleli a várost, szűk utcácskáival és sugárutaival, apró kocsmáival és ragyogó mulatóival, bohémjaival és munkáslányaival, a Montparnasse művészkocsmáiban fanyar vörösbort iszik és rákot, osztrigát és egyéb tengeri szörnyetegeket eszik, és a híres Rotonde-ban, hasonlóan fiatal és szertelen társaival, pezsgős viták és mulatások közt létrehozzák az európai modern művészetet. Emlékezett a Rotonde egy fényképére: a falakon sűrűn egymás mellett képek, apró asztal mellett hárman ülnek, két nő és egy férfi, jeges vödörben pezsgő áll előttük, vörös pezsgő, látszik a poharakban, a nők fején kerek kalap, a férfi fején is hegyes csúcsú, széles karimájú kalap, éppen pipára gyújt, az egész kép csupa romantika és egzotikum ... így kell élni a művészeknek ahhoz, hogy nagyot és eredetit alkossanak, jő lenne nagyot és eredetit alkotni, feltűnést keltő riportokat írni, és megdöbbentő novellákat, melyek újra felfedezik a világot, új, modern szempontokból nézik az életet, és az embereket rádöbbentik, hogy . . mire döbbentik rá az embereket? ... így morfondírozott Morvái a reggeli napfényben lubickoló Vencel téren, igelit esőköpenyét a vállára vetette és betért egy tejivóba, kért egy kakaót, két túrós kaláccsal; amikor a fehér bóbitás kislány átnyújtotta neki a poharat, azt mondta magyarul: kislány, önnek csodálatos szeme van, és a melle is nagyszerű, igazán tökéletes... és a kislány udvariasan mosolygott, mert egy szavát sem értette. (Folytatjuk)
