A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-27 / 17. szám

György Elek

A nagy ha

Mindig szívesen jártam halászni. Bár tréfából azt szokták mondani, hogy falunk legnagyobb folyója az országútárok.

Volt is ebben valami. Ugyanis a legközelebbi patakocska, mely a halásznivágyő gyermeklelkek paradicsomát képezte, jó két kilométerre volt hozzánk.

Azon a napon, melynek leírása toliamra kívánkozik; nyár volt és vasárnap délután.

László barátommal lépegettünk.

Az út — a töltés mellett vezetett. Homokos, mezeiül volt, mint annyi más azon a vidéken. A homok szinte sütött. Bár cipőt viseltünk, éreztük forró leheletét. Apró szilícium kristályai, ahonnan a szél elfújta a port, mint megannyi szétszórt gyémántdarabka csillogott a napfényben.

A töltés csupasz volt, s úgy tűnt, hogy csak az elszáradt gyeptakaró köti össze. Csupán mélyedéseiben, főleg az északnyugati oldalon díszlett imitt-amott a tarackbúza, a környék legádázabb gyomnövényeinek egyike, keskeny, portól piszkos leveleit a talaj felszínén pihentetve.

Szó nélkül mentünk. Csak lent, hol a könnyű sárga homok hirtelen barnaföldbe csapott át, és már látni lehetett a villámsújtotta fűzfát, csak itt váltottunk néhány szót.

Ez volt utunk célja. Ugyanis a fűzfa tövében, a patakocska mellett rejtőzött egyetlen halászfelszerelésünk; egy kiselejtezett vesszőkosár.

— Megpróbáljuk? — kérdezte László és gyorsan vetkőzni kezdett.

A patak sekély volt és lassú folyású. Innen a partról nézve még sekélyebbnek tűnt, mint amilyen a valóságban volt. jól lehetett látni homokos medrét, apró, kis halait, ahogy kiterjesztett melluszonyaikkal megálltak a vízben.

Szerettem ezt a kis patakot. Szerettem náddal szegélyezett ágyát, lusta, lágy hullámait, ahogy a partot nyaldosták, szerettem suttogását. Én nem becsültem le, mint a felnőttek. Az én szememben folyam volt, folyam, mint a Duna, vagy a Volga; méltóságos és kifürkészhetetlen.

Titkon mindig reméltein, hogy még kifogom belőle a magam nagy halát. Ez a nagyhal ugyan relatív fogalom volt, mert még csapongó gyermekfantáziámban is csak félkilós lehetett. De hittem, hittem hogy még kifogom.

Ábrándozásaimból László riasztott fel.

— Vágjál vesszőt — mondta. — A halakra — tette még hozzá magyarázólag, de ez felesleges volt, mert tudtam én is, mire kell.

A vesszőre a halakat szoktuk felfűzni. Kopoltyújuknál fogva.

Az ég kék volt és felhőtlen. A hosszú keskeny fűzfalevelck megrezzentek a lágy meleg szellőben, majd a nád zöldesszürke lobogói is hajladozni kezdtek.

— Jó a víz — mondta László. — fő meleg.

A szavakat lassan ejtette ki, mintha különkülön ízlelgette volna mindegyiket.

Megfogta a kosarat. Nagy, erős kezével biztosan lendítette a levegőbe, s miután a kosár

egy kört írt le, újból leengedte.

— Foghatnánk valami nagyobbat — mondtam. — Legalább olyat, mint utoljára . Most a nagy tied lesz.

Beléptünk a patakba. Lassan, óvatosan mentünk, hogy testünk megszokja hőmérsékletét. Minden mozdulatunk vad hullámokat vert, melyek démoni tánccá torzították el tükörképünket.

A víz derékig ért.

És húztuk a kosarat.

Először az árral szemben.

László a kosár egyik, én a másik fülét tartottam. Minden két-három méter után megálltunk, a kosarat a víz fölé emeltük és hallgattuk hangjait. Ha valami nagyobb hal volt benne, vergődése figyelmeztetett. Ilyenkor minden mellékes volt számunkra. Valami megmagyarázhatatlan ősi ösztön delejes ereje járta át testünket. Egy pillanatra levetettük a civilizált világ álarcát, s átéltük azt a harcot, amit a kőkorszakbeli ember a puszta létéért folytatott.

Elértünk a másik fűzfáig. Itt a patakocska hirtelen kiszélesedett, és nagyon elsekélyüit. Összeszedtük a partra kidobált halakat, s a fa árnyékában, hol ruháinkat hagytuk, mint ahogy az üveggyöngyöt szokás, felfűztük őket a fűzfavesszőre.

Aztán mégegyszer megpróbáltuk.

Nem nagy sikerrel.

— A múltkor nagyobb volt a víz... azért volt jobb a fogás — mondta László és fürkészőn nézett rám.

— Igen — válaszoltam kicsit később szűkszavúan. — A múltkor nagyobb volt a víz...

A patak menti gyomokról szitakötők rajtoltak. Zöld hártyás szárnyukat bearanyozta a napfény. Olyanok voltak, mint a repülőgép. Nagyok, hosszú törzsűek, s még szárnyaik zizegése is a repülőgépre emlékeztetett.

— Na, ma nincs szerencsénk — mondta újra László.

— Nincs. S még a nadrágom is kiszakadt. A vesszővágáskor — feleltem keserű mosollyal.

Szünet következett, a zenekar letette hangszereit. Kézenfogva mentek vissza az asztalhoz és fenékig itták a poharukat. A lány azután gyakrabban és többet ivott, mintha magában megbékélt és kiegyezett volna önmagával... egyszerre azt mondta, hogy leissza magát... Jól van, felelte Morvái, idd le magad először életedben Prágában, s újabb üveg szürkebarátot hozatott, és azután már nem engedte el Török Ilona kezét.

Kettőkor zárták a kávéházat, a zárást kevesen várták meg, ők még maradtak. Negyed óra alatt megitták a harmadik üveget. Ilona ittas volt, mindenen nevetett, azon is, hogy dadog, és a hosszabb, bonyolultabb szavakat nem tudja kiejteni. Morvái csókolgatta és a pincér mogorván nézte őket, sietett volna már haza. Talán nagyon várja a felesége, ne haragudj, öreg, Intett feléje cinkosan Morvái, már megyünk. Fizetett és tíz korona borravalót adott neki, hogy ne nézzen rájuk olyan mogorván.

S amikor az utcára értek, nagy szemű nyári zápor várta őket, és kitörő barátsággal a nyakukba zuhant. A járda úgy Kopogott, mint szederszedéskor a megrázott fá alá terített vászonponyva, és a Vencel téren patakokban folyt a víz.

Morvái keservesen sóhajtott.

— Uramisten ... özönvíz s nekünk nincs csónakunk... — És a fülébe suttogta, hogy ha most volna bárkájuk, nem vennék fel a világ összes állatát, mint az öreg Noé, egyedül hajóznának a végtelen vizeken, pokolba az állatvilággal, és az emberi faj továbbéléséről gondoskodnának ketten valahogy ... Nem tudta, miért suttog, amikor körülöttük csattog a zápor. talán a belső közelség miatt suttogott a lány fülébe, és Török Hona nevetve azt mondta, jó lenne.

Morvái bízott benne, hogy rövidesen eláll az eső. s hogy addig se múljon hiábavalóan az Idő, egy átjáró homályában csókolni tanította a lányt, mert nem tudott, közelről sem csókolt olyan avatottam mint mondjuk, Bozsena, alig nyitotta szét az ajkát közben, és a fogát összezárta, tőle nem kell a nyelvét féltenie.. Sokáig ölelték egymást, de az eső nem szűnt .. gyere, fogta meg a kezét és húzta maga után,

szorosan átkarolta és fejükre terítette Igelit esőköpenyét. Siettek fel a téren, a csattogó esőverésben, mint két otthontalan. S amikor kifáradtak a sietésben, a víz a gallérjuk mögé folyt és lecsorgott a hátukon, be-betértek a kapuk és átjárók alá és Török Ilona már elveszítette minden akaratát.

Vencel herceg lovasszobra mellett a zápor még vadabbul kezdett zuhogni, sűrű és nagyszemű volt, mintha csillogó, puha diók hullottak volna az égből. Sebesen zuhanva, bombaszőnyegként értek az esőcseppek a lámpák fényébe és szétfrecssentek a kockaköveken. Morvái szitkozódott, Török Ilona nem szólt, csak szorította a kezét, rábízta magát, és mindent tőle várt. Az eső és a rohanás kijózanította, de minden összekavarodott benne, tehetetlennek érezte magát. Csak nézett, és a szemében riadt várakozás csillogott. Már a pályaudvar elé értek, a park fái alatt párás sötétség és langymeleg volt, a lombok között fénysugarak szűrődtek be a homályba, és tompa csillogással szórták teli a vizes padokat. Tócsák álltak és patakok csorogtak az utakon... Víz, mindenütt víz, a fákon, a füvön, a padokon. A kivilágított pályaudvar épülete mögött vonatfüttyök, zakatolás, robaj. A várócsarnok tornyán a villanyóra három órái mutatott.

— Még egy óra és vége az éjszakának... — A lány nem szóit. Arcán esőcseppek fénylettek, szája mellett csillogó erecskék folytak alá, színes kendője alatt homlokára tapadt a haj. Morvái szájon csókolta, és elkente arcán a vizet. Leültek egy árnyékban meghúzódó pádra nem törődtek a vízzel, úgysem menekülhetnek előle. Morvái magukra terítette az esőköpenyt és a zápor, meg a fákról lecsöpögő esőcseppek nagy zajjal paskolták azt. Morvainak keservében a padlásuk jutott eszébe, pléhfedelfl házuk tetejét épp így paskolják a nyári záporok.

— Nem voltál még férfival?

A lány hosszú hallgatás után válaszolt.

— Nem voltam ...

Megborzongott közben, és nem nézett rá, a főidet és a folyó ereket nézte maga előtt. Morvái a kezét fogta, és ütőerén érezte a vére lüktetését, a szíve dobbanását, s ez a ritmus az ő vére lüktetéséhez igazodott. Nagyszerű érzés

volt, már nem a idegen és közömbös számára Török Ilona, régen nem közömbös már, mert egy ritmusra száguld ereikben a vér. Egyszerre valahogy a farkasfogú vágyak leányává nőtt a szemében a lány; Járnak a világban és váratlan találkozások alkalmával, felkészületlenül Ismerik meg a testi szenvedélyt... Bár ne ismernék meg soha ilyen körülmények között. Apró lelkiísmeretfurdalást érzett, ndkroszkópíkus és gyorsan elmúló szánalmat, mely éppen csak felsejlett benne és egyáltalán nem zavarta abban az elhatározásában, hogy most megkapja Ilonát... Ha ő nem, valaki más, akkor már inkább ő ... Érintetlen, szép testű, fiatal lány . minden idegszála tiltakozott a képmutató öncsalás ellen, hogy más legyen és ne szerezze meg magának az érintetlen Török Ilonát.

Így hát minden a legnagyobb rendben lett volna és mégsem volt rendben, mert arra vonatkozóan semmi okos gondolat nem jutott eszébe, hogy hol szeressék egymást. S akkor lépések zaja csikordult a locsogó vizeken, s arcukba villanylámpa fénye szűrődött egészen megvakította Őket. Behunyták a szemüket, és12