A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-27 / 17. szám
Vikár Béla - a folklór Április elsején emlékeztünk Vikár Béla jeles ina - gyár folklőrkutató, íré és műiorditó születésének lld. évfordulójára. Ez a kerek évforduló jó alkalom arra, hogy röviden áttekintsük azt a munkásságot, amelyet ez a szorgalmas gyűjtő és filológus a magyar és rokon népek tudományos és irodalmi életében kifejtett. Habár nem szlovákiai származású, mégis nekünk is kötelességünk megemlékeznünk róla, hiszen munkássága az egyetemes magyar szellemi életet gazdagította, amelynek mi is részesei vagyunk, s gyűjtései során a mi tájainkon is megfordult, éspedig a Nyílra megyei Pogrányban és a Hunt megyei Ipolyságon. Sumogy megye és Finnország, szülőföldje nyelvének, népköltészetének ismerete és a Kalevala elmélyült tanulmányozása, kultusza határozta meg bosszúra nyúlt életpályájának irányát. Egy somogyi faluból, Hetesből indult el, hogy „Somogy megye népköltéséivel gyarapítsa később, 19D5-ben, a Magyar Népköltési Gyűjteményt. De a költői hajlamú fiatalemberben már egyetemi tanulmányai alatt felébredt a vágy Finnország, a finn nép megismerése iránt, s ezért 1809-ben féléves kutatőútra indult az Ezer-tő országába. Ekkor jegyezte el magát egész életére a finn folklőrral. fgy lett Vikár Béla egyszersmind magyar folklórista és a Kalevala tudósa, s a kettőnek a költőben való találkozása által a magyarul« nmgsztUAlVttoU Kalevala páratlanul zengzetes tolmácsa. Nézzük meg először azt, hogy mit jelent számunkra a finn népi hősköltemény, a Kalevala magyar nyelvre való lefordítása. Ismeretes, hogy a finn nemzet a népköltészetével lépett be a világirodalomba, s ma is a Kalevala az a mű, mely tűzoszlop gyanánt világít rá az egész finn szellemi életre. A Kalevala lett az a központ, amely körül az egész szellemi élet kialakult. A finn irodalom és képzőművészet, nyelvtudomány, nép- és műzene, de főleg a népies szájhagyományt kutató folklór kimeríthetetlen és egyre gyarapodó anyagra tettek szert a Kalevala által. A Kalevala az a szál, amely a finn népet a legszorosabban összefűzi az emberiséggel, mintegy bizonyítékául annak a vitathatatlan igazságnak, hogy ami a legmélyebben népi, az egyben a legmélyebben emberi is. Mégis mi, magyarok, kissé későn fedeztük fel a Kalevalát, bár azt Reguly Antal már 1840. április 23-án kelt levelében ismertette az itthoniakkal, az ötvenes évek elején pedig Hnnfalvy Pál írt róla a Szépirodalmi Lapok ban. Először Barna Ferdinand fordította le magyarra az egész Kalevalát 1871 ben. ds az igazi, mesteri fordítást Vikár Bélának köszönhetjük. Húsz évig dolgozott a munkán, sőt helyszíni tanulmányok végett kétszer Finnországba is kiutazott. Fáradságát a hazai és a finn szakkritika egybehangzó megállapítása szerint teljes siker koronázta: olyan mesteri műfordítással ajándékozott meg bennünket, amely szellem és forma tekintetében méltó hasonmása az eredetinek. Sőt, a finnek állítása szerint minden fordítás köértetni egymást? Ennek az áldatlan helyzetnek az eredménye, hogy az idegen tanítási nyelvű Iskolát végzett fiataljaink tekintélyes része már nem beszéli megfelelő szinten anyanyelvét. Pedig ilyenből van éppen elég. Hozzávetőleges számítások szerint a mintegy 140 000 3—17 éves magyar nemzetiségű gyermek közül csupán 95 293 látogatja anyanyelvén a különböző oktatási és nevelési intézményeket. A helyzet ezen a téren tehát korántsem megnyugtató. Mert ne felejtsük el, hogy a keveréknyelvtől már csak egy lépés választ el bennünket anyanyelvűnk elveszítéséig! S ha a jelenlegi helyzet nem szolgálna egyeseknek okulásul, forduljunk kérlelhetetlenebb ítélőbírőhoz, s a történelmi tanulságból vonják le a következtetést, hogyan kell megoldani a nemzetiségi kérdést egy többnemzetiségű államban, hogy az erős és szilárd lehessen. Mostanság jelent meg dr. Eduard Benes volt köztársasági elnök nagy érdeklődéssel fogadott emlékiratainak első kötete (Paméti), amelyben a szerző maga is bírálni'kénytelen a nemzetiségi probléma akkori megoldatlanságát. Dr. Eduard Benes úgy véli, hogy a nemzetiségi kérdés igazságos megoldásához akkor három dolog hiányzott. Idézzük a szerzőt: „Ahhoz, hogy hazánkban a kisebbségi kérdés rendezése teljesen demokratikus úton, helyesen történjék, három dolog hiányzott: a) Néhány és a Kalevala tudósa zul a tegkülünb; Paasonen Henrik szerint „belőle vissza lehelne állítani a finn szöveget, ha az eredeti elvesznék." Azt hiszem, ennél nagyabb dí cséretet műfordító aligha kapott. Az első Vikár tor dítást 1989 ben adta ki a Magyar Tudományos Akadémia, másodszor 1935-ben jelent meg „Magyaré zatok a Kalevalához" című külön függelékkötettel kiegészítve; a későbbi kiadások közül külön meg kell említeni az 1944-es kiadást, amelyben Gulyás Pál minden részletre és szempontra kiterjedő ta nulmánya igazította el az olvasói a Kalevala bi vadalmában. Ebből a tanulmányból csak azt szeretném megemlíteni, hogy írója a Kalevala magyar kapuját is kereste, s ezt a Magyar Krónika Csodaszarvas-mondájában vélte feltalálni. Ezt verselte meg Arany |ános is. Gulyás Pál megjegyzi: „Arany jánosnak legszerencsésebb, legősibb távlatú Rege a csodaszarvasről-kifejezésel vannak a Vikár-féle Kalevalában koncentrálva a magyar s különösen a székely népdalkincs eredményeivel." Vikár műfordítói tevékenységével kapcsolatban meg kell végül említeni, hogy a finn és az észt nyelven kívül több nyugati nyelvet ismert, sőt a grúz nyelvet is elsajátította annyira, hogy Rusztavelli 800 éves eposzát: Tarieft híven lefordította. Most pedig induljunk el Vikár gyüjtőútjai nyomán, s nézzük meg azt, 'mi az érdeme a néprajz, pontosabban a népköltészeti gyűjtés szempontjából? Egy mondatban erre a kérdésre igy felelhetnénk: ű volt a mai értelemben is hitelesnek vehető népköltési anyaggyűjtés úttörője. Benne adva voltak mindazok a kiváló tulajdonságok, amelyek a jó gyűjtőt jellemzik: fáradhatatlan kereső, kutató ösztön, zenei és ritmikai érzék, a felfogás élénksége és közvetlensége a néppel való bánni tudásban. Született gyorsíró tehetség is volt, s édesanyja ajkáról jegyezte le gyorsírással az első dalokat, majd az 1879-es években az egész Somogy megyét bejárta. Történeti érdeme, hogy még népzenészeink előtt, ' a század végén, ő használta először a fonográfot dallamok rögzítésére. Borsod megyében, Mczőcsáton kezdte meg a viaszhengerre való felvételt, s az 1. szám alatt őrzött néprajzi múzeumi hengeren Fehér László balladája van megörökítve. Mikor a külföldön ráeszméltek a gyűjtés ilyen módjára, neki már egész sorozat hengere volt. A gyorsírásos feljegyzések fonetikai hitelessége ugyan vitatható, de az is biztos, hogy a versek, mesék anyagához legalább semmit hozzákölteni nem lehetett, mert a gyorsírás tempója kizárta. Tartalmi szempontból tehát eléggé hitelesek. Anyaghalmozó érdeme is nagy, mintegy hétezer dalt jegyzett fel 19 vaskos füzetében Vikár. Ezeket a Tudományos Akadémia vásárolta meg, azzal a céllal, hogy a szöveget később kiadják. Vikárnak a Néprajzi Múzeumban őrzött sokszáz fono gráf hengerét pedig maga Bartók Béla is oly nagyra becsülte, hogy többszöri gondos lehallgatás után sajátkezűleg kottázta le. Vikár fonográfhen közigazgatási törvény liberálisabb alkalmazása, illetve mérsékelt megváltoztatása, vagy bizonyos intézkedések a kisebbség szempontjából (például a nyelvtörvény jobb módosítása, törvény az elnemzetlenités ellen, az ón. cseh kisebbségi iskolák kérdése stb. b) A hivatalnokok és állami alkalmazottak kinevezése, valamint az államigazgatás terén és az állami költségvetés elosztása során az arányosság következetes alkalmazása, c) Az önigazgatás elvének alkalmazásában való tökéletesítés, amely egyébként lényegében alkotmányunkban is törvényre emelkedett azáltal, hogy nagyobb mértékben végrehajtottuk a területi decentralizációt. Ha ez a három alapelv következetesen megvalósult volna és tisztességesen alkalmaztuk volna, a köztársaság automatikusan és fokozatosan az egymással egyenértékű, egyenrangú és közösen uralkodó nemzetiségek országa lett volna.“ Ezzel kapcsolatosan érdemes azt is megvizsgálni, hogy hogyan látja egy szocialista ország mai politikusa a nemzetiségi probléma megoldását. Bóján Lubej a szlovén kormány tagja így nyilatkozott e kérdésben: „A nemzetiségekkel kapcsolatos politikai akcióinkat illetően abból a tudatból és meggyőződésből indulunk ki, hogy a nemzeti kisebbségek gazdagítják társadalmi életünket. Bennük tartós gereinek kétharmad része pótolhatatlan zenei régiséget tartalmaz! Vikár első datküztései a Vasárnapi Újság. Erdélyi Múzeum, Magyar Nyelv, Nyelvőr hasábjain kívül különösen az Ethnographiában, egész tanul mányok kíséretében láttuk napvilágot. O volt az, aki a múlt század végén, somogyi szemelvényének bemutatása alkalmával rámutatott a pusztuló nép zenei emlékek gyűjtésének sürgősségére. Ugyan akkor figyelmeztet népballadáink különösen fontos anyagára, s megírja a borsodi Szűcs Marcsa bállá dájáról szóló tanulmányát. Az Elnographiában a regős énekekről ír nagyszabású tanulmányt s jó val Bartók megállapítása előtt leszögezi az ősi magyar népköltés egységét, amit azóta gyűjtött dalaink tömeges egyezései is megerősítenek. 1921 ben 159 régi erdélyi dallam egy harmadát Vikár gyűjtéséből közölte Bartók és Kodály. Vikár népköltészeti gyűjtései mellett foglalkozott a költői nyelv, a ritmus, egyes szólások és szavak kérdéseivel is, de tevékenysége átcsapott a nyelvészei területére is. Különösen értékes nyelvtörténeti szempontból és főleg helytörténeti vonatkozásaiért a Zala és Vas megyében gyűjtött határ-, dűlő- és családnevek anyaga. Gyűjteményben hasonlóra nincs példa. Ezen a téren is megérdemli tehát a figyelmet. Legtöbbet a Dunántúlon és Erdélyben gyűjtött, Legdúsabb dunántúli dalszürete éppen az előbb említett Vas és Zala megyében volt, ahol hétszáz nál több dalt és balladát gyűjtött össze. De még ezt a gazdag anyagát is felülmúlja bőségben az erdélyi. Bejárta az egész Székelyföldet, s a csángókat is felkereste. De azonkívül szorgalmasan gyűjtött az ország más tájain is; mindenütt, ahol csak megfordult. Vikár Béla hosszú életén át (86 évig élt) mindig a haladás és a fiatalság oldalán állott, tudományban és irodalomban egyaránt. Sohasem irigyelte a nálánál nagyobbat, legkevésbé Bartók és Kodály, a folklór igazi tudósai dicsőségét, sőt gyűjtésük elején útbaigazította őket és szívből örült később nemzetközi sikereiknek is. Midőn 1908-ban Bartók a Magyar Tudományos Akadémia kutatási segélyé vei megkezdte gyűjtéseit, Vikár jósolta meg elsőnek Bartók világhírét, amelyből az egész magyar ságra mindenkor dicsőség sugárzikl Befejezésül önként felvetődik a kérdés: miben szolgálhat nekünk Vikár Béla tanulságul? Dgy érezzük, nagyon sokban. Igaz, mi kisebbségi sorsban élő magyarok csak most jutottunk el odáig, hogy a saját önálló tudományos életünk megszervezésére gondoljunk, s ennek keretében akarjuk a szlovákiai magyar néprajzi gyfijtőmozgalmat is intézményes keretek között kialakítani. Nos, ebben a munkában s a későbbi gyűjtőmunka során sokat tanulhatunk Vikár Béla lelkesedéséből, szorgalmából és a magyar néphagyomány iránti odaadásból. Erre pedig nagy szükségünk van. Ne felejtsük el soha, hogy a mi helyzetünkben ez a munka is, — mint minden egyéb — nagy ügyszeretetei, önfeláldozást, fáradságot és felelősségérzetet követel, Ogy dolgozzunk, hogy méltók legyünk ml is Vikár Béla szelleméhez és példamutatásáhozl GÖRCSÖS MIHÁLY és élő, egyenjogú organizmust látunk, amelyet fejleszteni kell, mert a társadalmi együttműködés és közeledés tartós eleme és az országok és népek közötti együttműködés letéteményese. Az összekötő híd funkcióját csak az egyenjogú nemzeti kisebbségek tölthetik be, s mi ezért a legszélesebb jogokat biztosítjuk nekik, hogy normális nemzeti életet élhessenek. Az alkotmány kijelölte a területeket, ahol a szlovén lakosság mellett nemzeti kisebbség is él. Ezeket kétnyelvűségi területeknek nevezzük, nemcsak olyan értelemben kétnyelvűséginek, hogy a nemzeti kisebbségek számára szavatolva legyen az anyanyelv szabad használata, hanem olyanban is, hogy a valóságos egyenlőség szelleme hassa át az egész társadalmi életet. A terület egyenrangúan kötelez mindenkit, hogy az iskoláktól kezdve az állami hivatalokig, a helységnevek és utcanevek írásától kezdve a kiadott nyomtatványokig mindkét nyelvet használja. E területeken a jogok és kötelezettségek egyaránt vonatkoznak mind a nemzeti kisebl-ségre, mind a wemzeti „többségre“. A nemzetiségi kérdés megoldásához a múlt tanulságait és a jelen tapasztalatait fel kell használnunk. Ehhez pedig kölcsönös megértésre és jószándékra van szükség. BÖSZÖRMÉNYI JÁNOS
