A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-27 / 17. szám

Jogunk magyarnak lenni

ii

Az elfogult nacionalizmus: kizárólagosság, «mely összeférhetetlen minden más nemzeti sajátossággal. A nemzeti szocializmus vérgőzös próbálkozása óta tudjuk, hogy mit jelent a nemzeti türelmetlenség, és kizárólagosság, a faji alapon elképzelt ún. nemzeti állam fogalma, a brutális nemzeti gőg mámorától megtébolyodott, felsőbbrendűnek hirdetett nemzet győzelemittassága, amely nemcsak megfertőzte egy nagy nemzet lelkületét, de meggyalázta Európa népeinek becsületét, önérzetét és megrontotta a népek közötti bizalom és együttműködés szellemét.

A fasizmus háborúja óta Európa nemzetei félnek a nacionalizmus szélsőségeinek veszedelmétől. Ez az aggodalom nem indokolatlan: a századforduló óta két világégés, országok pusztulása, népek szenvedése, üldöztetés, kitelepítés, diszkrimináció jelzi a nemzeti gőg tobzódását. Napjainkban ismét sokat hallunk a nacionalizmus terjedéséről. Hogyan lehetséges az — teszik fel sokan a kérdést —hogy egy ilyen szörnyű lecke után, mint amilyen a második világháború volt, napjainkban is felültheti fejét a népeket megrontó bálvány, e félelmetes szörny, amely egyszerre lehet felemelő és szégyenletes, rokonszenves és gyűlöletes, vonzó és visszataszító, serkentő és béklyózó, egyszóval maga az ellentét, maga a kiszámíthatatlanság.

Valóban igaz len"-, hogy korunk naciona lizmusa a múltból származik, abban gyökerezik, onnét táplálkozik? Igaz lenne, hogy e nemzeti hagyományok újra és újra megfertőzik az új generációt is, vagy ami még szörnyűbb, hogy a nemzetek eme szembenállása a történelem kérlelhetetlen törvényszerűsége? Szabad-e napjainkban szeretni a nép fiának nemzetét, lehet-e lelkesedni a nemzeti eszmények iránt, méltó-e korunk emberének ragaszkodni egy szűkebb, magáénak érzett néphez? Megannyi kérdés, aggodalom, kétely, amelyre nemcsak válaszolni kell, hanem egyértelműen megnyugtató álláspontot is kell e kérdésekben elfoglalnunk. Bármilyen furcsán hangzik is: a nemzeti öntudatot közös alapokra kell helyeznünk. Éneikül a nemzeti tudatosságot mi sem különbözteti meg a múlt veszélyeket hordozó sovén elfogultságától.

Miért van terjedőben napjainkban az egész világon a nacionalizmus?

A nacionalizmust Sokáig úgy tartották számon, mint a kialakulóban, felnövőben lévő nemzet fejlődésének „gyermekbetegségét“, amolyen múló rosszat, amely a nemzeti államiság létrejötte után fokozatosan „megszelídül“. Bizonyos, hogy századunk nacionalizmusa — főleg a kis nemzeteknél — lényegesen eltér akárcsak a múlt század nemzetieskedésétől is, mert sokkal Inkább a nacionalizmus, a tényekkel való számolás, általában tehát a megfontoltság jellemzi. Ismeretes, hogy a múlt század nacionalizmusa inkább emocionális alapon hatott, szenvedélyeket gyújtott és tettlegességre bújtogatott más nemzetekkel szemben. Napjainkban nem ilyen agresszív nacionalizmussal állunk szemben. Sokkal inkább egy-egy országon belül a nemzetek és nemzetiségek kapcsolataiból, rendezetlen viszonyaiból táplálkozó nacionalizmus a mai. Általában három okra vezethető vissza napjainkban a nacionalizmus: gazdasági tényezőkre, hagyományosságra és a kölcsönös viszonyok rendezetlenségére. Itt most nem kívánjuk érinteni a nacionalizmus gazdasági okait. Ennek tanulmányozása ökonómiai elemzést igényelne. Erről most csupán annyit, hogy a gazdasági ellentétek, a nemzeti jövedelem egyenlőtlen szétosztása egy államon belül nemzeti ellentéteket támaszthat. „A nemzeti kérdés nem nyerhet megoldást, ha csak az egyik nemzet vagy nemzetiség lenne az intelligencia, a szellemi munkások és szakképzettek kútforrása: ha az egyik a társadalom által megszervezett munkamegosztásban a nemzeti jövedelemből jobban részesülne, a másik meg kevésbé; ha az egyiknek a társadalomban irányító, a másiknak meg végrehajtó szerepe lenne...“ írja Mirnics Károly az Autonóm nemzetiségi fejlődésünk új lehetőségei című írásában a jugoszláviai Híd ban. Ami pedig az ún. hagyományosságot jelenti: ez fokozatosan megszűnőben van, mivel ellentmond minden nemzet érdekeinek, a józan észnek és az egyetemes emberiség közös, oszthatatlan érdekeinek, a történelmi igazságosságnak. Számtalan példa van arra, hogy két hagyományosan ellentétes nemzet nemcsak „kibékült“ egymással, hanem a tartós együttműködés feltételeit is megteremtette. Közismert, hogy pl. Romain Rolland milyen erőfeszítéseket tett a franciák és a németek kibékítéséért. Nemcsak kimagasló művészi alkotások köszönhetik e szándéknak létrejöttüket (Jean Christophe, Clerembault, Napló a háborús évekből stb.j, hanem egy egész nagy életmű fogant e törekvés jegyében. Ki tudná ma már pontosan megmondani, hogy napjainkban milyen szerepe volt a német—francia közledésben „Európa lelkiismeretének“ s milyen a Tábornoknak. Egyszóval, ami hihetetlennek tűnt, az bekövetkezett: a politikailag, gazdaságilag, érzelmileg hagyományosan szembenálló két rivális nagy nemzet nemcsak békében él egymás mellett, hanem szövetségben, sőt ami még ennél is több, barátságban is. Mivel magyarázható mindez? Elsősorban azzal, hogy rendezni tudták mindkét fél érdekeinek és igényeinek megfelelően az ellentétek legvitásabb forrásait és eloszlatták egymás között a bizalmatlanságot, kiirtották a hagyományos nemzeti szembenállás gyökereit. A franciák félre tudták tenni a győztesek csábító lehetőségét, s nem hatalmi megoldást választottak, hanem a kölcsönös közeledés türelmet, engedményekét igénylő, de annál időtállóbb megoldására bízták — s úgy látszik nem is éppen eredménytelenül — ezt a kérdést. Ehhez a „tisztázáshoz“ az is hozzájárulhatott, hogy nemcsak az államférfiak közeledtek egymáshoz a legteljesebb őszinteséggel, hanem a két nemzet fiai is. Pedig ez nem lehetett könrtyű, ha tekintetbe vesszük, hogy alig egy negyedszázada milyen borzalmas bűnöket követett el a német fasizmus a francia nép ellen. Kétségtelen, hogy e két nemzet felnövekvő generációjának nemcsak megtisztult, gyűlölettől mentes légkörben kellett felnevelkednie, hanem a kölcsönösség szellemében is. Ez azt jblentette, hogy a nemzeti öntudatot azonos alapokra kellett helyezniük. Az azonos alap nem lehet más, mint a humanizmus mércéje és elkötelezettségei Ilyen példát természetesen Keletről is hozhatnánk, a szocialista államok kapcsolataiból. Közismert, hogy a cári elnyomás miatt sokáig milyen ellentétek voltak a lengyelek és az oroszok között. Napjainkban nemcsak fegyverbarátság van e két nemzet fiai között, hanem szoros gazdasági és kulturális együttműködés is. Bizonyos, hogy Keleten is, Nyugaton is gazdasági, politikai és katonai érvek teszik indokolttá a nemzetek közeledését. Feltételezhető azonban, hogy a gazdaságilag, következésképpen tehát társadalmilag is szükségszerű integrálódási folyamat örökre kizárja a nemzetek viszonyában az ellentéteket. A közeledés tehát elkerülhetetlenül szükséges. Erre utal a Varsói Szerződés tagállamainak budapesti tanácskozásán kiadott felhívás is az európai biztonság és együttműködés megteremtésére. Olyan nemzeteknél azonban, ahol a nemzeti öntudat felette áll a gazdasági meggondolásoknak és érdekeknek, átmenetileg lehetséges, hogy a gazdasági egymásrautaltság és a kényszerítő társadalmi és állami integrálódás ellenére is, ellentétek merülnek fel nacionalista alapon. Ez pedig azzal magyarázható, hogy az erős intenzitású gazdasági és állami integrálódás esetleg veszélyeztetni látszik a nemzet fennmaradását. A nemzeti szubjektum létének veszélyeztetése felszabadítja a nemzet fennmaradását őrző öntudatot, mely védekezésre mozgósítja a nemzetet.

Mit értünk modern nemzeti öntudaton?

A nemzeti öntudatnak van egy más nemzetekre nézve veszélyes véglete is, amikor az már nem elégszik meg a saját nemzet szeretetével, hanem annak túlértékelésével, más nemzetek fölé helyezésével veszélyezteti más nemzet vagy nemzetiség érdekeit. A korszerű nemzeti öntudat ezzel szemben elismeri és

megértést tanúsít más nemzetek érdekeivel szemben, tiszteletben tartja azok nemzeti sajátosságait s általában nem vitatja azokat a jogokat a másik nemzettől sem, amelyeket magának természetesnek tart.

Különösen sok szó esik manapság a nemzetek és nemzetiségek kapcsolatairól egy állam keretein belül. Sokáig eluralkodott az a nézet, hogy az ún. államalkotó nemzeteknek (természetesen mindig a többségi nemzet 1 elletett csupán államalkotó!) lehetnek meg az önigazgatási és önrendelkezési jogai. A nemzetiségek tagjai a legjobb esetben is csupán mint személyek élvezhették az általános, alkotmányba foglalt emberi jogokat, nemzeti szubjektumuk azonban nem nyert elismertetést, tehát ilyen viszonylatban korlátozott jogaik voltak. Főleg az anyanyelvi nyelvhasználat tekintetében voltak megkötöttségek. Az volt a hivatalos álláspont, hogy az igazi egyenjogúság feltétele, ha a nemzetiség — egyenrangú érvényesülése érdekében — elsajátítja a többség nyelvét. A nemzetiség tagjai közül így sokan — hogy képesek legyenek eleget tenni e furcsán értelmezett egyenlőségi előfeltételeknek — mellőzni kényszerültek az anyanyelvi iskolát és előtérbe helyezték a többség nyelvén folyó közoktatást gyermekük iskoláztatásában. így az idegen kultúrát magába szívó gyermekek hovatovább elveszítették nemzeti öntudatukat, elnemzetlenedtek, bár kétségtelenül jobban megtanulták a megkövetelt nyelvet. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az idegen tanítási nyelvű iskolát végzett magyar fiatalok nem ismerik eléggé anyanyelvűket, s egymás között is szlovákul társalognak, főleg ha hivatásukkal, munkahelyükkel kapcsolatos problémákról beszélnek. Anyanyelvükön csak a „konyhanyelvet“ ismerik már. Vajon mi ez, ha nem elnemzetlenedési folyamat? Mindez gyakorlatilag oda vezetett, hogy a magyar nyelv kiszorult a társadalmi érintkezés perifériájára. Az sem ritkaság, amikor a nemzetiségi iskolák az egymás közötti levelezést is „államnyelven“ végzik. Mi ez, túlzott lojalitás, vagy egyszerűen csupán annak a ténye, hogy anyanyelven már nem tudják kellőképpen kifejezni közlési szándékaikat? A többség azonban képtelen megtanulni (a beszéden kívül) írásban is (tehát fogalmazási szinten is!) egy idegen nyelvet. így ezek lemaradtak, képtelenek voltak érvényesülni, szaktudásuknak, képességüknek megfelelően elhelyezkedni. Ilyenformán olyan ellentmondások születtek, hogy a nemzetiségi,/őrületeken sajátos munkamegosztás jött létre: a nemzet tagjai nagyobbára szellemi, míg a nemzetiség tagjai szinte kizárólag fizikai munkát végeztek. Létrejött tehát egy természetellenes folyamat: a szociális rétegeződés nemzeti-nemzetiségi hovatartozás alapján oszlott meg: az egyiknek irányító, a másiknak csupán végrehajtó szerep jutott. Ilyenformán még az osztályviszonyok is eltorzultak. Lám, ide vezet, ha megtagadjuk, vagy Vitatjuk egy nemzetiségtől anyanyelvének egyenjogúságát.

A nemzetiségi kérdés megoldása tehát az anyanyelvi egyenjogúsítással áll vagy bukik. Az ember egyenjogúságát nyelvének egyenrangúsága demonstrálhatja a legmeggyőzőbben. A legfontosabb követelmény, hogy a magyarság a munkahelyén és a hivatalos kapcsolatokban is — írásban és szóban egyaránt — használhassa anyanyelvét. Az első köztársaságban — sokan még jól emlékezhetünk erre — még az áruk címkéin is érvényesült a többnyelvűség! De hol vagyunk ma már ettől?

A szakiskolák, de különösképpen a szaktanintézetek hálózatának és jelenlegi koncepciójának a nemzeti lét szempontjából hátrányos megoldása miatt (a szaktárgyakat szlovákul tanítják, avagy egyáltalán nincs is magyar tagozata a legtöbb szakiskolának és szaktanintézetnek a szakmunkásképzésben az itt végzett magyar fiatalok nem ismerik kellőképpen anyanyelvükön a termelési folyamatokkal és a szaktudományággal kapcsolatos terminológiát, vagy a tudományos nyelvet. Az érv, amellyel „indokolják“ pl. az anyanyelven folyó szakmunkásképzés korlátozottságát a következő: képtelenség a létező 260 tanszakot a nemzetiség nyelvén oktatni. Vajon miért képtelenség? Nincsenek szaktanítóink, mestereink a legtöbb tanszak oktatásához? Vannak, de ha nem is lennének, gondoskodni kellene róla, hogv legyenek. Mert ml Is vagyunk. De mi indokolja pl. azt, hogy gyakran még a legáltalánosabb tanszakon sincs anyanyelvi képzés? Vagy mivel magyarázható pl. az, hogy olykor a hallgatók is, az előadók is (!) magyarok és csupán törve-rosszul kénytelenek szlovákul meg-