A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-20 / 16. szám
— Valódi egyenjogúságot a nemzetiségeknek Az 1968 januárjában elkezdődött megújhodási folyamat egyik feladata Csehszlovákia nemzetiségi egyenjogúsítása volt, mivel ezt az elvet régebben minél gyakrabban deklarálták, annál többször sértették meg. Legsürgősebben természetesen a két fő, többségi nemzet, a csehek és szlovákok kölcsönös viszonya megoldásának szükségessége jelentkezett. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság-föderalizációja, tekintet nélkül a még mindig nyílt kérdésekre, megoldja ezt a problémát. A múlt bűneinek egyike, amely sajnos mélyen bevésődött Csehszlovákia lakosainak tudatába, a nemzetiségi kérdés leegyszerűsítése csupán a csehek és szlovákok viszonyára. Csakhogy e két nemzet mellett élnek nálunk nemzetiségek — magyar, német, lengyel és ruszin (ukrán) — nemzetiségek is. (A cigányok kérdése ebben a vonatkozásban még mindig vita tárgyát képezi J. A nemzetiségek részaránya a lakosság között a háború előtti Csehszlovákiához viszonyítva jelentősen csökkent ugyan (a németek kitelepítésével, a Magyarországgal való részleges lakosságcsere, valamint Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolása révén), viszont semmiképpen sem elhanyagolható. A több mint 600 000 magyart, több mint 100 000 németet, a mintegy 70 000 lengyelt s kb. ugyanennyi ukránt (a statisztikai adatok nem teljesen megbízhatók) mégsem lehet ignorálni. Országos méretben ugyan csupán töredéke ez a lakosságnak, de vannak területek (pl. Sokolovo, Tösín vidéke, Szlovákia északkeleti és déli része), ahol e nemzetiségek alkotják a lakos ság egyötödét, felét, de néhol túlnyomó több ségét. Az 1960-as területi átszervezés, amely a viszonylag zárt nemzetiségi etnikumokat tuda tosan igyekezett szétverni, eltorzítja és eltakarja a valóságot. A nemzetiségek „klasszikus“, „történelmi“ problematikája nálunk a nemzetiségek tagjainak migrációjával is bővült. A cseh határvidéken sok magyar, ukrán (és cigány) él. A köztársaság föderalizálása után a Szlovákia területén élő kb. 45 000 cseh lakos helyzetét sem lehet ignorálni s különösen nem a Csehországban élő mintegy 350 000 szlovák lakos helyzetét. A nemzetiségi kérdésnek nálunk bonyolult történelme van, gyökerei mélyen a múltba nyúlnak. Mint prob fáma konkrét formában először 1918-ban, a csehszlovák állam megalakulásával jelentkezett. A fasizmusnak a kisebbségi kérdéssel való visszaéléséből adódó tapasztalatok szülték a második világháború után azokat a törekvéseket, amelyek egy viszonylag tiszta nemzeti állam létrehozására irányultak. Ezért 1945-ben Csehszlovákiát, mint a csehek és szlovákok államát hozták újra létre. A kisebbségek létét hivatalosan tagadták. Hallgatólagosan asszimilációjukkal számoltak. A valóságot azonban nem lehetett tartósan Ignorálni. Már 1948 februárja előtt elismerték a ruszin (ukrán) kisebbséget, amely képviseleti szervet is hozott létre — az Ukrán Nemzeti Tanácsot (később megszüntették). 1947-ben a lengyel kisebbség is kapott bizonyos jogokat. 1948 februárja után az itt maradt magyaroknak és németeknek visszaadták polgári jogaikat s nemzeti fejlődésük bizonyos lehetőségeit. 1945 után a nemzetiségi kérdés megoldása régi reminiszcenciákba ütközött. Ezt meg lehet.^érteni, ám a megértés nem jelentheti, valamennyi megtörtént dolog igazolását. A szocialista Csehszlovák Köztársaság fejlődése egyre sürgetőbben követelte a kisebbségekhez való új viszony kialakítását. Ám ha a személyi kultusz időszaka a csehek és szlovákok viszonyára . is rányomta bélyegét, ez' méginkább így volt a nemzetiségek esetében. 1968 januárja lehetővé tette, hogy ehhez a kényes és bonyolult kérdéshez is másképp közeledjünk. A csehszlovák társadalom demokratizálására tett törekvések a nemzetiségi kérdés demokratizálását is megkövetelték. A szlovák kérdés, mint január egyik ösztönzője napirendre került, ámbár nem épp könnyen. Sokkal nehezebben, lassabban és sok ellentmondással mozdult előre a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamata. A demokratikus, marxista szempontok érvényesítése lassúbb volt (ezen a területen.) Az ígéretes kezdetet 1968 augusztusa megszakította. Az augusztus utáni fejlődés nehéz feltételei között, időzavarban (amelyet az a tény okozott, hogy a föderáció s ezzel együtt a nemzetiségi törvény érvénybelépése 1968. X. 28-án volt ’esedékes) dolgozták ki a hazánkban élő nemzetiségek helyzetét szabályozó törvényjavaslatot. Elfogadták, anélkül, hogy megszavazását nyilvános vita előzte volna meg. Nem tagadhatjuk le e törvény néhány pozitív oldalát. Ezek azonban nem leplezhetik alapvető elvi hiányosságait. A törvénnyel kapcsolatban sok illúzió és hamis elképzelés él különösen a cseh és szlovák, sokkal kevesebb a nemzetiségi lakosság körében. Már maga a tény, hogy a nemzetiségek jogait megkísérelték külön alkotmánytörvénnyel biztosítani, azt a benyomást keltheti, hogy minden megoldódott. Sőt, olyan nézetekkel is találkozhatunk, hogy a nemzetiségek túlságosan is sokat kaptak — holott ez távolról sem felel meg a valóságnak. Ama források egyike, amelyekből ezek a nézetek táplálkoznak, az említett törvény első megfogalmazása. Ez — ámbár hiányos — sok olyan alapvető dolgot tartalmaz, amelyeket a nemzetiségek valóban és jogosan követeltek. Már nem csupán más nemzetiségek polgárairól van benne szó, hanem a nemzetiségekről, mint közösségekről, kollektívákról. Kifejezetten leszögezi, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság népét a cseh és szlovák nemzettel együtt a magyar, a német (első ízben így megemlítve), a lengyel és az ukrán nemzetiségek alkotják. Elismerik a nemzetiségek alkotó részvételét az ország fejlesztésében, a társadalom és az állam igazgatásában; jogukat saját nemzeti életük önálló fejlesztésére (tehát nem csupán a kultúra fejlesztésére, mint ezelőtt), jogos részvételüket a törvényhozó és végrehajtó hatalomban. A nemzetiségek további fejlődésének jogi biztosítékát ígérik (ellentétben a múlttal, amikor mindent párthatározatokkal igyekeztek megoldani, amelyek nem voltak törvényerejűek). Ha mindezt végiggondoljuk, a fenti pontok elégségesek lehettek volna a nemzetiségek fejlődésének megnyugtató biztosítására. Sajnos, csupán a törvény első megfogalmazása volt ez, deklaráció, amit a tulajdonképpeni törvény nemcsak hogy nem tölt ki, hanem sok tekintetben ellentétben áll vele. A törvény első cikke nem szögezi le a preambulumban meghirdetett jogokat. Csupán némi módosítással átveszi az eddigi alkotmányban megszövegezett cikkelyt, amelyben a nemzetiségek, mint az állam gondoskodásának objektuma szerepelnek. Tehát nem mint egyenjogú társadalmi szubjektumok, miként a preambuluraból következnék. A második cikkely a nemzetiségek arányos képviseletéről szól a politikai szervekben, képviseleti testületekben és egyéb állami szervekben. Eddig is így volt (a végrehajtó szervek és apparátusok kivételével). Ezzel megkerülték a csehek és szlovákok viszonyának megoldásánál is felmerült problémát, a majorizálás és paritás problémáját. Tehát a nemzetiségek a Nemzetek Kamarájában is csupán arányszámuknak megfelelően képviseltethetik magukat. A második cikk második bekezdése kimondja, hogy a Cseh Nemzeti Tanács és a Szlovák Nemzeti Tanács határozza meg, mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett kell létrehozni a nemzetiségek jogainak megvalósítását biztosító különleges szerveket, amelyek a törvény által megállapított területen önállóan döntenek saját specifikus ügyeikben. Ilymódon azonban a törvény ignorálja mindazt, ami közös a köztársaságban élő nemzetiségekben s ami megérdemelné, hogy országos érvényű föderatív törvényben vagy az alkotmányban jusson kifejezésre. Homályban marad, hogy milyen szervekben képviseltetik majd magukat a nemzetiségek. Nincs meghatározva, milyenek legyenek azok a „Különleges szervek“, miként kell őket létrehozni, s a nemzetiségek jogát az önálló intézkedésre saját ügyeikben különböző szervekre ruházzák, amelyek — még ha a nemzetiségek képviselőiből állnának is — nem pótolhatják a nemzetiségek önigazgatási szerveit. A harmadik cikk a nemzetiségek kulturális és nyelvhasználati jogát szögezi le, amely már tulajdonképpen létezik. Ennek ellenére ez a cikk a többségi nemzetek számos képviselőjében talált ellenzőjére. Ugyanakkor a harmadik cikk kimondja, hogy ezek a jogok csupán „a törvénybiztosította feltételek mellett“ érvényesek. A soviniszta kampány után, amelyet néhány újság folytatott, a nemzetiségek tagjaiban felmerülhet a félelem, hogy a részletesebb nyelvhasználati törvény még a jelenlegi gyakorlatot is korlátozhatja. Visszatérést jelenthet az első köztársaság diszkriminációs nyelvhasználati törvényéhez, annál is inkább, mivel már elhangzottak ilyenfajta követelések. Ilyesmivel szemben a nemzetiségek nem lehetnek közönyösek. A negyedik cikk megfogalmazása, az
