A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-20 / 16. szám

elnemzetlenítés minden formájának megtiltásáról, nem oszlathatja el a félelmet. Ismerjük már a múltból, milyen „rugalmasan“ lehet alkalmazni a törvényt.

Tehát a nemzetiségi törvény, néhány új és pozitív vonása mellett, nem feledhetjük el, hogy messze elmaradt a preambulumban meghirdetett ígéretektől. Persze a múlttal összehasonlítva bizonyos haladást Jelent. Viszont nem lehet döntő az összehasonlítás a nem tökéletes és diszkriminációs jellegű múlttal. Az alapvető szempont: megfelel-e a nemzetiségi törvény a jelen érett (sőt, túlérett) szükségleteinek. Ezeket a szükségleteket, amelyeket a nemzetiségek okos, átgondolt, marxista és teljesen jogos követelményei tartalmaznak, keli alapul venni, ha a nemzetiségi törvényt akarjuk értékelni. Ha ilymődon közeledünk a nemzetiségi törvényhez, kiderül, hogy teljesen elégtelen.

A nemzetiségi kérdés valóban igazságos, alapvető, marxista megoldásához az kellene, hogy a preambulumból átvegyenek minden helyes és alapvető elvet a nemzetiségi törvénybe. Miután közvetlenül a törvényben hirdetik ki ezeket a jogokat, a törvénynek utalnia kellene röviden arra, miképpen lesznek ezek a jogok biztosítva.

Azok, akik a múlt évben őszintén, előítéletek nélkül elgondolkoztak a nemzetiségek helyzetének megoldásáról, egyetértettek abban, hogy a nemzetiségi jogok biztosításának, a nemzetiségek aktív társadalmi szerepe fellendítésének alapfeltétele: saját társadalmi-politikai képviseletük létrehozása (megválasztása), amely tolmácsolná és érvényre juttatná specifikus nemzetiségi érdekeiket a társadalmi és állami szervek, az ország más nemzetei és nemzetiségei felé.

Ezt az érdekképviseletet eddig a nemzetiségek kultúrális egyesületei vállalták magukra. Szervezeti szabályaikkal ellentétben cselekedtek így, hallatlan nehézségekkel küzdve. Az ellenvetés, hogy ezt a képviseletet elvégzik a

nemzetiségek képviselői, nem állja meg a helyét. A nemzetiségek összérdekeit bizonyos mértékben a jelenlegi körülmények között legfeljebb a legfelső törvényhozó testületek — a központi parlament, a GSNT és az SZNT képviselői képviselhetik. Ám ezek alacsony száma, különösen a számaránynak megfelelő képviselet elve mellett, nem teszi lehetővé, hogy a nemzetiségek valódi reprezentánsai legyenek.

A nemzetiségek képviselőinek szerepét természetesen nem lehet lebecsülni. Ám a nemzetiségek érdekeinek hathatós védelmét, csak egy bizonyosfajta intézkedés tenné lehetővé. Ismeretes, hogy az országos parlament nemzeti kamarájában a csehek és szlovákok képviselete nincs a számarányosság elve alapján. Miért legyenek hát ott számarányuknak megfelelően képviselve a nemzetiségek? Véleményem szerint fel kellene emelni valamennyi nemzetiség képviselőinek számát — tekintet nélkül a nemzetiség nagyságára (pl. ötre). Továbbá leszögezni, hogy a nemzetiségeket érintő törvény elfogadásához a nemzetiségek képviselői többségének szavazatára van szükség. Az alacsonyabb fokú nemzetiségileg vegyes szervekben határozatot kell elfogadni, amely megtiltja a majorizációt a specifikusan nemzetiségi kérdésekben. Ez csak néhány példa arra, miképpen lehetne megoldani ezt a problémát.

Törvénnyel kellene biztosítani a nemzetiségek részvételét az államhatalom végrehajtó szerveiben. Nem lenne helyénvaló létrehozni egy nemzetiségi minisztériumot? Valódit persze, nem fiktlvat. Nem kellene működnie egyegy különleges nemzetiségi osztálynak az oktatás- és művelődésügyi minisztériumok mellett? Hogy ezeken a helyeken a nemzetiségek képviselőinek kellene dolgozniok, az, gondolom, természetes.

A nemzetiségi kérdés igazságos megoldásához, a fölösleges problémák és viták megszüntetéséhez, véleményem szerint szükség lenne érvényteleníteni a mesterséges és diszkriminációs 1960-ból származó közigazgatási-területi

beosztást. Üj közigazgatási egysegeket — járásokat — kellene létrehozni tekintettel a lakosság nemzetiségi szükségleteire.

Ami a nyelvhasználatot illeíi, alkotmányiörv'-nybe kellene iktatni az államban használt r amennyi nyelv egyenjogúságát, miként az i marxizmus elveinek megfelel. Meg kellene i’tani mindennemű nyelvi megkülönböztetést,

rvénybe iktatni s a gyakorlatban is biztoí’ani a két, illetve többnyelvűséget a nemzetiségileg vegyes területeken.

A nemzetiségek törvényes jogainak védelmét az alkotmány-bíróságra kellene bízni, mint legfontosabb funkciói egyikét. Az alkotmánybíróság megszüntetése, 1948-ban, hibás lépésnek bizonyult. Lehetővé tette a törvénytelenségek elkövetését s nem csupán a nemzetiségek ügyében.

Körülbelül ily módon lehetne megtölteni tartalommal a preambulum szövegét, amely arról szól, hogy a nemzetiségek önállóan és önigazgatással fejlesztik saját nemzeti életüket. Bizonyos specifikus nemzetiségi autonómia jönne így létre — a klasszikus területi-politikai autonómia elfogadása nélkül is. amit a nemzetiségek különben sem kérnek.

Hangsúlyozni akarom, hogy csak eme intézkedések teljes komplexuma képes valóra váltani a törvény preambulumában tett ígéreteket. A nemzetiségek alapvető jogainak törvénybe iktatása nélkül nincs biztosíték azok betartására. Társadalmi-politikai reprezentáció nélkül a nemzetiségek nem lehetnek a társadalmi-politikai élet egyenjogú szubjektumai.

Csak örülhetünk annak, hogy a nemzetiségek néhány képviselőjét a törvényhozó és végrehajtó szervek fontos helyeire is beengedték- Ez azonban csak részengedmény, amely a jövőben semmire sem kötelez. Ezenkívül egy olyan fikció és egészségtelen állapot teremtődik, hogy ezek az egyének hivatottak a nemzetiséget képviselni. A nemzetiségek képviselői a korábbi vitákban az ilyen megoldásokat mindig határozottan és joggal elutasítottak.

A demokrácia oszthatatlan. Nem törekedhetünk társadalmunk demokratizálására, ha e társadalom egyik, csöppet sem elhanyagolható rétegének ezt a demokráciát nem kívánjuk. A demokrácia hiánya vagy a következetlen demokrácia a lakosság egy részével szemben, nem lehet hatás nélkül demokratikus törekvésünkre a társadalom egyéb területein. Amiként a nemzetiségek érdeke, hogy támogassák a csehek és szlovákok haladó törekvéseit, űgyanígy érdekünk nekünk, cseheknek és szlovákoknak, hogy végre a nemzetiségi kérdés is alapvető és nagyvonalú megoldást nyerjen -* különben ezt már a legmagasabb helyekről is hallottuk jónéhányszor.

Fordította: — zsélyi —*

ILLYÉS GYULA

Adottság és lehetőség

És a föladat

i

Az elmúlt esztendő legizzúbb magvú vitája — irodalmunk jövő útjairól — a pozsonyi Irodalmi Szemlében folyt le: illetőleg indult meg, mert hisz az összefoglaló még hátra van. Nem az ottani magyar írők vitáznak. Ok csak szívélyes és okos házigazdák. A körkérdést Németh László jő két íves helyzet-föltárása nyitotta me® időrendben ezeddig az utolsó hozzászóló Fája Géza.

Egy létfontosságú téma szorult-e vajon a perifériára, vagy a helytelen értelmű periféria van-e vajon szünőben s csak a kilométer szerint messzebb élők kapcsolódnak be természetesen a központ gondjaiba? Azaz gazdagodásunk vagy szegényedésünk jele-e ez vajon? Erőnk, vagy éppen ellenkezőleg gyengeségünk tüneteként vegyük-e számba, hogy nemcsak irodalmi, hanem egész szellemi holnapunk lehetőségeinek megtárgyalása ott kap teret, ebben a folyóiratban, melynek láthatóan még a jó nyomás, a jó papír is probléma, s melynek nyilván egyéb nehézséggel is meg kell küzdenie? En szeretem az ilyen ellentéteket. Szememben ez a pozsonyi tünet az egészségesedésre vall. Nem is egyedülállóan. Ki nem kapta kellemes meglepetéssel fejét a kritikai fénycsóvákra, melyek mintegy oldalról csaptak a pesti centrumba. Ojvidék két magyar folyóiratából? Még akkor is, ha vitára meghökkenéssel serkentettek! Ki ne nézné respektussal az erdélyi magyar írók körültekintő munkásságát, hogy a maguk külön fészkét azon a nem tegnap őta szélfútta ágon olyan rangra emeljék,

mint amilyen az legutóbb Tamási idején volt?

Mindez tőlünk fokozott tárgyilagosságot kíván; az alapok újrarendezéséről van sző. Sosem kell olyan szigorúan eljárnunk a számbavétel körül, mint amidőn az adottság valóban lehetőséget kínál. Rengeteg erőt gyalogoltunk el a nem jól megmért lehetőségek útján.

Németh László hatalmas tanulmánya, mely félévszázad távolából Babits gondjaira ad választ (azon a szinten, melyre Babits is Vörösmarty nyomán emelkedett) nekem, elolvasása végén, egy nem rég hallott termelőszövetkezeti vitát juttatott emlékezetembe. A szövetkezet tagjai gyümölcstermelésből, illetve gyümölcsértékesítésből akartak zöldágra vergődni. Erre volt kitűnő földjük, kitűnő piacuk. Beültették a határt, tárolót, hűtőházat építettek, csomagoló műhelyeket rendeztek be: bizakodva néztek a jövőbe, mert hisz mindenre gondoltak. De mire gyümölcsük lett, minden elavult^ még a piac igénye is megváltozott. Csődbe mentek. Épp azért, mert bíztak.

Ilyenformán vagyunk irodalmunk adottságaival s lehetőségeivel is. Ilyenformán nézem én még bizakodásunkat is. A legindokoltabbat, a legjogosabbat is.

Szavakat ismétlőnk, melyeknek jelentését már vállalkozásunk elején sem tisztáztuk. Világirodalmi helyről beszélünk például újra és újra, anélkül, hogy megvizsgáltuk volna e fogalom tényleges aranyértéké*; hogy mit nyernénk vele; hogy mit érdemes áldoznunk rá.

Németh László gondjai is ide sarkallnak ki.

A világban való helyzetünkre.

Nincs magyar, aki, ha kezébe kerül bár csak olyan méretű szellem-történeti enciklopédia, mint a kis Larousse, ne tenne benne próbafúrásokat, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Liszt megkeresésével. Mindezek már az én diákkorom idején voltak a kis Larousseban. Hozzájuk társult rendre Ady, Bartók, Móricz is. Ebből azonban egyáltalán nem következett, hogy klasszikus szépíróink közül bárki bekerült a világirodalomba.

A fogalom helyes értelmezése szefint ugyanis világirodalmi helye annak az írónak van, aki- 10