A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-20 / 16. szám
utakon, s szinte a járdákra zúdul ki az amerikai licenc alapján gyártott venezuelai áruk tömege a jórészt amerikai tökével fenntartott pazar üzletekből. Kár, hogy a venezuelai „ranchito“-nak soha sincs elég bollvérja, vagy dollárja, hogy ő ts vásárolhasson. A ranchito nem az Urdanetán, hanem a „ranchők“-ban lakik, ezekben a nádból és bádogból hevenyészett kunyhókban, amelyek ezerszám veszik körül minden oldalról a várost. A venezuelai népjóléti bizottság elnöke a tavaly júniusban Caracasban megtartott pánamerikai kongresszuson kijelentette, hoigy 2 600 000 venezuelai él olyan „építményekben, amelyeket a legnagyobb képzelőerővel sem lehet lakóházaknak minősíteni“. Egy százötven éves doktrína A Demokratikus Akciópárt, mint annak a mozgalomnak a képviselője, mely 1958-ban megdöntötte Marcos Pérez Jiménez gyűlölt diktatúráját, nem volt képes Venezuelát megszabadítani az észak-amerikai gazdasági függőségtől. Ez az 1941-ben alakult párt 1945- ben jutott első ízben hatalomra és több demokratikus reformot valósított meg, földreformtörvényt hozott, korlátozta az olajmonopólíumok jövedelmét (a külföldi olajtársaságok addig a tiszta haszon 50, most csak 40 %-át vihetik ki az országból.) 1948-ban vezetőjét, Rómulo Gallegos írót választották az ország elnökévé. Az 1948 novemberi államcsíny után 1958 februárjáig, a diktatúra megdöntéséig, Illegalitásba, vezetője, Rómulo Betancourt pedig emigrációba kényszerült. Ez az okos, Intelligens férfi már a húszas évek végén részt vett az akkori diktátor, Goménez elleni diákmozgalomban. Többször bebörtönözték és kiutasították az országból, de mindig visszatért, hogy pártjának élén megdöntse a katonai diktatúrát és demokratikus rendszert vezessen be. Ez azonban sohasem volt hosszú életű; Objektíve nézve a dolgot, nem Is lehetett, noha Betancourt és munkatársai mindent elkövettek ennek érdekében. Az Egyesült Államok fennhatósága már csaknem 150 esztendeje tart Venezuelában, 1823 óta, amikor az USA akkori elnöke, James Monroe felszólította a fejlett európai országokat, Nagy- Brltánnlát, Spanyolországot, Francia- és Németországot, hogy ne avatkozzanak többé az amerikai kontinens ügyeibe. Az ún. Monroe-elv, hogy ti. „Amerika az amerikaiaké", akkor haladó jellegű volt, mivel a dél-amerlkal függetlenségi háború viszonyai között az európai intervenciós beavatkozási kísérletek ellen Irányult, rövidesen azonban „Amerika az USÁ-é" értelmezést kapott, a lattn^amerlkal államok gazdasági és politikai életébe való beavatkozás eszközévé lett. Salvador de Madriaga liberális spanyol politikus kijelentette: „Csak itóöt dolgot tudok a Monroe-doktrtnáról. Az első — egyetlen általam Ismert amerikai sem tudja, hogy mi ez; a második — egyetlen általam Ismert amerikai sem engedi, hogy valaki is hozzányúljon ehhez a doktrínához. Ebből úgy Ítélem meg, hogy nem is doktrína, hanem dogma, tulajdonképpen nem is egy, hanem mindjárt két dogma: az Egyesült Államok elnökének tévedhetetlenségéről és a Latln-Amerika felé folytatott amerikai külpollka szeplőtelen .fogantatásáról.“ Gyakorlatilag ez a doktrína mint állandó politikai diktátum, a latinamerikai országok résziéről pedig gazdasági függőségben nyilvánul meg. Idők folyamán az első szempont háttérbe szorult — ennek bizonyítéka Venezuelában Betancourt és Leonl tízéves rendszere; a második azonban egyre döntőbbé válik. Statisztikai kimutatások szerint 1950-ben az Egyesült Államok kezében volt a latin-amerikai nyersanyagforrások 70 %-a és a nemzeti jövedelem 60 %-a; Venezuela esetében ezek a számok még nagyobbak. Az amerikaiaknak ezért nincs szükségük, hogy katonai diktatúrát tartsanak fenn az országban gazdasági uralmuk biztosítására. Politikai taktika és partizánháború Venezuela furcsa ország. Azokban az években, amikor aránylag demokratikus rendszer van uralmon, partizánharcok lángolnak fel a hegyekben. A reguláris hadsereg egységeivel vívott egyenlőtlen küzdelemben elvesztette proletár vezérét, Fabrlcio Ojedát, a nemzeti felszabadító erők főparancsnokságénak tagját, Alberto Loverát, a venezuelai kongresszus kommunista képviselőjét és még sok más bátor harcost. A kommunista párt csak keserű tapasztalatok után választott új taktikát a'burzsoázia elleni harcban. ötéves teljes illegalitás után a kommunisták tavaly ismét nyilvánosan részt vettek a választási küzdelemben, az „Unió a haladásért“ párton belül, és Beltrán Prieto Figueroa jelöltet támogatták. Ez a népszerű pedagógus és szenátor hosszú éveken ót a Demokratikus Akciópárt balszárnyát vezette, és még 1967-ben Jelölték az elnöki tisztségre. Ekkor közbeavatkozott az Egyesült Államok. Az „El Universal“ című venezuelai napilap szerint Alan Stewart volt caracasl amerikai nagykövet felkereste Be-tancourt-t Svájcban és tolmácsolta neki észak-amerikai barátainak a kívánságát, hogy vonják vissza Prieto jelölését. A Demokratikus Akclőpárt vezetősége nem sokkal ezután „titkos“ levelet kapott Svájcból azzal a kérelemmel, hogy a párt balszárnya Gonzalez Barrlost, a Leonlkormány volt belügyminiszterét válassza meg hivatalos jelöltjének. Prieto csoportja, bár elég nagyszámú volt, elszigetelődött, és kilépett a pártból. Prleto Népi Választót Mozgalom néven új pártot alakított, s ennek a szervezetnek, néhány további polgári demokratikus pártnak és a kommunista befolyás alatt álló „Unió a haladásért“ támogatásával indult a választási küzdelembe. A Demokratikus Akciópártban bekövetkezett szakadásnak a keresztényszocialisták látták a legnagyobb hasznát — pártjuk, a COPEI (Független Választól Politika Szervező Bizottsága) főtitkárát, dr. Rafael Calderát jelölte az elnöki tisztségre. Ennek a pártnak jelentős befolyása van nemcsak egyházi körökben, hanem a hadseregben s a nagy- és a középburzsoázia köreiben is. Caldera hivatásos politikus, ötvenkét éves, és negyedszer jelöltette magát a tavalyi elnökválasztáson. Az újságírók ezért azt tartják róla, hogy „Nixon-komplexusban“ szenved. Első jelöltségével függ össze a COPEI megalakítása. Másodszor Betancourt volt az ellenfele, 1958-ban, amikor hazatért külföldről, ahoí emigrációban élt Pérez Jiménez diktatúrájának egész tartama alatt. A harmadik vereséget öt évvel ezelőtt Raúl Leonitől, Betancourt barátjától, a Qemqkratlkus Akciópárt elnökétől szenvedte el, Az 1968-as év végre meghozta a győzelmet neki és pártjának, ha ez a győzelem nagyon szoros is volt, amint azt már az elején említettük. A sikert inkább a kereszténydemokrata Internaclonálé befolyásának tudják be, mivel Caldera a kereszténydemokraták amerikai szervezetének elnöke és a Kereszténydemokrata Világszövetség főbizottságának tagja. A rossz nyelvek még azt Is állítják, hogy az elnökválasztási küzdelmet nyugatnémet és olasz elvbarátai finanszírozták. Dr. Rafael Caldera, Venezuela új elnöke csak március 11-én lépett hivatalba, ezért még korai volna jövendő politikájáról beszélni. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy óriási meglepetést okozott már első nyilvános szereplésével, tavaly december közepén. Ebben a beszédében Ígéretet tett, hogy felújítja a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, Ismét engedélyezi a kommunista párt legális működését (ez a napokban meg Is történt), s bizonyos meghatározott feladatokat hajt végre a gazdasági és a szociálpolitika területén. Kitűzött bizonyos célokat külpolitikai vonalon is, különösein ami a szocialista országokkal való kapcsolatokat Illeti. Nem mindennapi feladatok ezek még egy sokkal progresszívabb elnök számára is, mint amilyennek eddig Calderát tartották mindazok, akiknek valamelyes beleszólásuk is volt Jelölésébe. Éljenek akár az Egyesült Államokban, akár Venezuelában. — ta — A Kolumbus-emlékmű Caracasban Caracas két arca Guaico indiánok a venezuelai—brazil határvidéken, Amazonas tartományban
