A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-13 / 15. szám
Időközben megtelt az étkezőkocsi. Egy asztalnál cigányok boroztak és hangoskodtak, egy másiknál négy szabadságról visszatérő katona sörözött és elborult arccal töprengett a másnapi szolgálaton. A véletlen úgy hozta, hogy a lányon kívül csak két idősebb nő ült a kocsiban, azok is a férjükkel. Ahogy beléptek, a fiatal férfiak mintegy vezényszóra megnézték a lányt, s az észrevette a személye keltette érdeklődést; zavarba jött, és enyhén elpirulva igazgatta a haját. Kétszemélyes asztalhoz ültek, a vonat Ceská Trebova fölé robogott ... klatt... klatt... ismételték szorgalmasan a sínösszetételeken a kerekek. Morvái két konyakot kért szódával... — Le ne itasson ... — mondta komolyan Török Ilona (így hívták a lányt, már bemutatkozott) — részeg még nem voltam soha! Fokozódó meglepetéssel figyelte, hogyan vetkőzi le kezdeti zavarát, elfogultsága feloldódik, megszokja a feléje irányuló férfitekinteteket és valami elemi természetű, öntudatos női méltósággal viszonozza. Megnézhettek, ha tetszem, arra való a szemetek, de a fantáziátokat tartsátok féken velem kapcsolatban, mert társaságban vagyok és ezen kívül semmi más nem érdekel... 2. Török Ilona fekete bőröndöt és színes vászontáskát tartott a kezében, Morvái bőr utazótáskát szorongatott. A prágai főpályaudvarelőcsarnokának zűrzavarában álltak, az emberek nagy igyekezettel rohangáltak körülöttük és a táskáikba ütköztek. Odakünn, a pályaudvar hatalmas, kupolás vasszerkezete alatt fekete mozdonyok fújták a gőzt, tülkölő piros villamostargoncák futottak a postarakománnyal; mennydörgött és morajlott a füstös állomáscsarnok. Az előcsarnokban egy pillanatra sem volt nyugalom, a folyosókról állandóan áramlott és sodródott a tömeg, mint a forró víz zubogó molekulái a fazékban. Az emberek újságot és emléktárgyakat vásároltak, WC-t kerestek, ülőhely után kutattak, de minden pad foglalt volt. A jegypénztárak előtt hosszú sorok álltak és lassan topogva haladtak előre; elhagyva a pénztárablakot a sor eleje felbomlott és szétszóródott a tömegben, de a vége mindig megújult. Ha megrövidültek is időnként, sosem fogyott el egészen. Odakünn éjszaka volt. — Mikor indul a vonatja? — Nem tudom — felelte Török Ilona, és habozva nézte Morváit. Mintha régen eldöntötték volna, hogy mit tesznek, ha megérkeznek, azt, mondta Morvái: — A táskát beadjuk a poggyászmegőrzőbe. A lány szótlanul nézte az embereket és gondolkodott. S amikor ránézett azt mondta a tekintete: itt maradok, de ígérd meg, hogy jó leszel hozzám, ezt akkor is fogadd meg, ha nem tartod meg Ígéretedet, mert úgyis csak arra kell, hogy megnyugtassam magam. Morvái már látta, hogy marad, de azt is látta, ennek érdekében tennie kell valamit, hogy határozatlansága holtpontján átsegítse a lányt. Szüksége van valami külső erőre, mely látszólag kényszeríti, s így felmenti a felelősség alól, s melynek megkönnyebbülten engedhet. Megfogta a bőröndje fogóját és kivette a kezéből. — Segítek... — Odakünn a vágányokon lassan elindult egy éjszakai gyors, nézték ahogy ablakai elvonulnak a kijárat nyílása előtt. Aztán Morvái elindult, és Török Ilona szótlanul ment utána. Várakozó szorongással feladta önmagát. A poggyászmegőrző előtt Morvái elővette a táskából igelit esőköpenyét, a lány könnyű porköpenyt hagyott magánál. Kézitáskáját karjába akasztotta. Megnézték a menetrendben a hajnali gyorsot, fél hatkor indul Liberec felé. — Nyolc óra időnk van a prágai éjszakában ... — mondta jókedvűen Morvái. Az állomás előtti fényben, melynek hátterében egy park fáinak sötét lombbálványai meredeztek, a lány határozatlanul belekarolt s ő könyökkel magához szorította a karját. Az éjszaka langyos, de csillagokat nem látnak és néha apró esőcseppek hullnak a homlokukra. Prágai eső, mondja halkan Török Ilona. A Vencel tér felé sétáltak, csörömpölő villamosok rohantak el mellettük s az utcai lámpák fehér fényt hullattak rájuk, mely mulatságosan megszürkítette arcukat. Morvái erősebben szorította a lány karját, és megkérdezte: — Hová megyünk? — Tanulmányozni a prágai éjszakát... — felelte játékosan. Meglepetten figyelte a lányt, akit az új élmény izgalommal és belső feszültséggel töltött meg, mozdulatai felgyorsultak, elfelejtette a faluját, a szüleit, az otthoni szokásokat és intelmeket, és úgy érzi, nagyszerű kalandot él át. Megérintette és puhán végigsímította a szabadság és felelőtlenség szele. Tehetetlen és könnyen sebezhető, most elvakították a prágai éjszaka fényei, mert előzmények nélkül villantak bele vágyakkal teli életébe. Gyerek, csodálkozik a világon, ámul és megfeledkezik önmagáról. Egyre jobban tetszett neki Török Ilona és már másképpen tetszett, nem a naivságot és őszinteséget kereste benne, hanem azokat az előnyöket, melyeket a szeretőjében akar megtalálni az ember. Lopva végignézte és újból megállapította, hogy nyúlánk termetű, fejlett fiatal lány, arcbőre üde és testetlen szája meleg fényű és szép vonalú. Régi falusi esték hangulatát érezte a prágai levegőben, kamaszkora ismert lányalakja karolt belé. Vencel herceg szobra mögött felmentek a múzeum lépcsőin és a kőpárkányra könyököltek. Százsugarú vízesés csobogott alattuk egy kőmedencébe, s ahogy a fények a vízre vetődtek, úgy tetszett ezüstös gyöngysorok csüngnek alá, és örvénylő mozgással felkavarják a medence vizét. S lentről, messziről villamosok indultak feléjük csilingelve, s a térben autók, fények és siető emberek mozogtak előttük. Miénk a város, súgta Török Ilonának Morvái... — Olyan mintha nem volna igazi város__ mintha filmet néznék és tudnám, hogy másfél óra múlva vége szakad. Tudom, hogy nem így lesz, de... ismeretlen, és van benne, valami félelmetes. Legszívesebben sétálnék reggelig. S akkor felülnék a vonatra és elmennék, és sokáig emlékeznék erre az éjszakára ... Morvái vágyat érzett, 'hogy ujjaival megnyugtatóan végigsimítsa meleg bőrét; átkarolta a vállát és futólag megérintette arcát és nyakát. Ilona kissé elhúzódott tőle, de hagyta, hogy karja a vállán maradjon. Morvái nem elégedett meg az eredménnyel, oldalról puhán megcsókolta a lány csillogó szemét, s az egy pillanatra vállához nyomta a fejét, aztán felegyenesedett, és halkan kérte Morváit, hogy menjenek tovább. A téren lefelé már bizalmasan karolt belé, nézték a kirakatokat, a mozik reklámjait, melyek sokkal nagyobbak voltak, mint más városokban ... Egyet sem láttam ezek közül a filmek közül, mondta Ilona, havonta egyszer jön hozzánk a járási vetítőkocsi, és régi filmeket hoz... A víllanyújság előtt megálltak és kibetűzték a friss híreket. Egy nagy talponállóban kakaóit ittak, túrós kaláccsal. Odább, a járda szélén üvegfalú házikó állt, széles arcú, testes asszony morvakolbászt sütött benne, hallották a zsír sercegését és érezték illatát. A házikó mellett, ragyogó vilanyfényben egy pár csókolózott, hosszú csókokkal szerették egymást, Török Ilona zavartan elfordította a fejét, helyettük szégyellte magát... nem illik világosan... Morvái megállt, maga felé fordította őt, állát felemelve kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, és rámosolygott... Ne félj tőlem! ... mondta és megcsókolta a száját a fényben, érezte, hogy Török Ilona megmerevedik, de nem ellenkezett, csak a száját szorította öszsze, és ajka most keskeny, hűvös vonal maradt. Talán beletörődött, hogy ennek így kell lenni, csókolj vissza, súgta neki, de ő azt mondta: nem akarom... S egyszerre sajnálatraméltó és lehangoló változás ment végbe Morváiban, érdektelenséget érzett és megsejtette az unalmat és magányt, mely körülötte ólálkodik. Látta maga körül a siető lányokat és asszonyokat, a város nőit, annyira mások, mint Török Ilona, más a megjelenésük és mások a gondolatok, az érzések, melyeket keltenek. A front után két év múlva kapta a fényes szárú, karcsú ünneplőcsizmáját, akkor nagyon örült neki, széles karimájú kalapot hordott hozzá, s most visszagondolva önmagára, látta a csizmás, nehézkes parasztlegényt, ahogy himbáló járással, esetlenül megy a Vencel téren, hát azt az időt testesítette meg- Török Ilona. Az éveket, melyeket maga mögött hagyott s melyeket csak emlékekként tudott már meglátni és elviselni, feldíszítve gyengéd megbocsátással, megfosztva kemény egyszerűségüktől és szorító bilincseiktől. Mellette megy selyemharisnyában és kibodorított hajjal kora ifjúsága, és nincs módjában gondolatban megszépíteni, mert élő valóság, megváltoztathatatlan és eredeti. Tudta, hogy erről a lány nem tehet, és ő sem tehet róla, erről csak azok a belső változások tehetnek, melyeket az idő parancsa rendel el bennünk, s melyeknek öntudatlanul és tehetetlenül engedelmeskedünk. Azt is érezte, hogy igazságtalan, kegyetlenül igazságtalan most Török Ilonához, aki semmit sem sejt a gondolataiból, és önmagához is igazságtalan, meg akarja tagadni önmi gát, ami úgysem lehetséges, de nem tehetett másképp. Nézte a várost, az embereket, a fényeket, belenézett a nők arcába, megbámulta karcsú lábukat, hullámzó csípőjüket ... nem tehetett másképp, és nyugtalanul gondolt a lánnyal elkövetkező, erőltetett beszélgetésre. mely nem villanyozza fel és nem telik meg feszültséggel éppen az érdektelenség folytán, mellyel részt vesz benne; üres lap marad életében a mai éjszaka. S a legfurcsább az volt, hogy mindamellett sajnálta a lányt, mert látta, hogy hisz neki és bízik ■" benne, s most úgy figyelte önmagát, mint aki tudja, hogy rossz, embertelen, és érdeklődve szemléli tetteit, őszinte csodálkozással a tekintetében, hogy ő ilyen is tud lenni__nahát, ez vagyok én, nem hittem volna önmagámról. Ne»n túlságosan hízelgő felismerés, demit tegyünk, ha ilyenek vagyunk, az ember önmagának mindent megbocsát, őrült lenne, ha nem bocsátana meg!... Hát ezért kell mulatóba menniük, ahol majd iszik valamit és az ital hatására minden megváltozik. Egy pillanatig lelkiismeret-furdalást érzett: hogyan lehet anynyira önző, hogy azt hiszi, minden esetben és helyzetben joga van a magányra és arra, hogy elhatárolja magát szűkebb környezetétől, magába zárkózzon és lenézzen másokat azáltal, hogy nem tud azonosulni velük? Folytatjuk
