A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-13 / 15. szám
Házkutatás, anno dacumál Kifordítottad zsebed: ey kulcs, egy fénykép, üres gyufásdoboz, összegyűrt bélyegek, egy szál hervadt virág. Hiába. — Tudjuk, valamit rejtegetsz! Tengernyi harag kellene Nyugvó vulkánok fölött hajtjuk álomra fejünk Oldódó szavak enyhületétől A megszállottak jelszavaitól Ünnepek csömörétől Zárt ajtók előtti várakozástól Esti fohászunk Irgalom holnapra adj szenet A gátlástalanoktól <D «/) <U > C < <0 Eléjük tartottad csupasz tenyered, csak annyit láthattak: remeg. Ujjongtál, a barázdák titkait nem értik, meghagyták neked. Feltúrták ágyadat, álmaid fehéren havaztak sáros csizmatalp-nyomokra. Sarokba löktek, onnan sirattad a szekrény pusztulását, behunytad szemed, ne lásd, ha fiókjaid szemérmét meggyalázzák. Hiába mondtad, semmit sem rejtegetsz, ártatlan vagy, nincs fegyvered, hatalmuk ellen mit tehettél? — Kettéhasítunk, de megtaláljuk7 — Hurrá! Egy gyanússal könnyebb a föld! fáz óvatosság nem árthat) mondták, s fejedre gyújtották aJiázat.. A tűzhely korma élő parázsra hull Hasábra vágott nappalunk ellobbant gyenge volt a láng védtelen falainktól csavargó éjszakák dézsmálják a meleget A tűzhely korma élő parázsra hull Fázunk a vulkán szendereg tengernyi harag kellene hogy lánggá szítsa a föld mélyébe átkozott szenet A huszadik századi költő fohásza Uram Válts meg a kései haláltól A mozdulatlan csendes korhadástól A tűz és füst I# 1 r ■ V egiaja }. P. emlékének Én vagyok a tűz a vénák gyökerén fakadó virág koszorú a halál szomorú fején Bn vagyok a füst fekete szélvész Hozzátok a halottakat vérpiros viráguk illatát pernyéjük halotti leplét szétszórom a meddő mezők fölött Mi vagyunk a máglya hétköznapok máglyája a közöny háromnapos csodája a csodára várók igéje Ébenfa bálványok vigyorognak áldozati oltárunk fölött AZ AUTÓ Téged vár! — nyitott be hozzám kolléganőm cinkos mosollyal, ás fejével az ablak felé intett. Unott arccal, közömbösen legyintettem, legalábbis igyekeztem úgy viselkedni, mint akit egy szikrányit sem érdekel a dolog. Ha vár, osak várjon, engem ugyan édeskeveset izgat. De alig vártam, hogy kolléganőm betegye maga mögött az ajtót, s a másodperc tört része alatt az ablaknál termettem. Tényleg ő volt az. Közvetlen a kijáratnál parkolt az autójával, illetve az autónkkal, mert nem is olyan régen még közös volt. Aztán amikor beadtam a válópert, abban egyeztünk meg, hogy a lakás az enyém marad, az autó meg az övé. A szép világoskék Wartburg. Ott vesztegel most az utcán, eredeti színe szinte felismerhetetlen, a kocsi merő sár, reménytelen szürkén búsla_ kodik. Persze nem csoda, hiszen már harma■« dik napja zuhog. Tegnap is csuromvizesen értem haza. Haza, az üres lakásomba. Kínomban a rádiót bömböltettem, hogy meg ne bolonduljak a csendtől. Második hónapja tart ez az iszonyú állapot. Nap nap után ugyanaz az egyhangúság: hazamegyek, kotyvasztok valamit, bele-belelapozok egy könyvbe — olvasni nincs türelmem — és persze sokat töprengek. Azzal vigasztalgatom magam, hogy majd ha kimondják a válást, minden megváltozik. És igenis, találok én magamnak jóravaló, hűséges férjet. Igen, hűségeset... Mert a mi házasságunkban sem lett volna semmi baj, ha ő nem olyan. Tulajdonképpen milyen is ő? Hát, amikor reggel négykor jött haza — hogy csak egy esetet említsek a sok közül — és a kérdésemre azt válaszolta, hogy a barátaival kártyázott, kétkedve bár, de igyekeztem elhinni. De a kolléganőm megsúgta, hogy egy szőke kontyos nővel látta az egyik mulatóban. Szóval így, berzenkedtem, ráadásul még hazudik is ... Elválunk. Szép csendeskén elválunk, te is mész a magad útján, én is megyek a magam útján ... várj csak, majd udvaroltatok magamnak.. Tied az autó, enyém a lakás. Hogy nevetett, mikor, ezt mondtam, azt hitte, tréfálok, istenem, hogy nevetett. Kis híja, hogy nem borultam a nyakába és nem kacagtam vele együtt, de erős maradtam... és ő elköltözött. Ennek már két hónapja... milyen csigalassúsággal vánszorognak a napok. Gyorsan elrakodom és rohanok. Majd úgy teszek, mintha nagyon meglepődnék, hogy itt várakozik, és könnyed, fesztelen hangot megütve, megkérem, ha már itt van, vigyen haza ... Ostobaság ... hiszen biztosan azért jött, hogy hazavigyen. Még nem felejtette el, mennyire irtózom az esőtől. Hármasával veszem a lépcsőket, futok a kék Wartburg felé, felrántom az ajtót, lehuppanok az ülésre. Vártalak, suttogja, és magához von. Értem jöttél? — suttogok én is. Hazamegyünk jó? — mondja ő, és indítja a kocsit. Rábólintok. Haza ... Otthon jut eszembe, hogy másképp terveztem a találkozásunkat. Felejtsd el azt a csacsiságot, kérlek. Hohó, nem veszel le olyan könnyen a lábamról, adom a sértődöttet. És akkor ő mosolyogni kezd, és hozzám lép, az arca egész közel van az arcomhoz, csak a villogó fogait látom meg a csúfondáros mosolyát, és nem tudok parancsolni a karjaimnak, a nyaka köré fonódik. Rendben van, mondom, de csakis az autó miatt... úgy a szívemhez nőtt az a kocsi, nem tudnék tőle megválni, nem tudnék élni... autó nélkül. KOPASZ CSILLA
