A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-13 / 15. szám

öbb mint húsz év elteltével — habár még beszélhetünk hiányosságokról — mégis magyar iskoláink oktatási színvonalában határozott és elismerésre méltó feilődést tapasztalhatunk. Az elmúlt esztendők folyamán az egyes tantárgyakkal kapcsolatban több esetben is újabb, a régi hibák kiküszöbölésére törekvő tankönyvek kerültek a tanulók kezébe. A jobb oktatási módszerek szerint megszerkesztett tankönyveket felhasználó és az évről évre nagyobb felkészültséggel rendelkező tanítók munkájúnak eredményeként a magyar iskolákból kikerült tanulók jól megállják helyüket választott munkahelyükön.

Egy igen fontos területen mégis elégedetlenek lehetünk. A magyar

Iskolában folyó történelmi oktatás módjában, és tegyük hozzá a legtöbb esetben a történelemtanításhoz való hozzáállásban vannak elr szomorító hibák.

Az elmúlt pár év folyamán a felsőbb hivatalos szervek tagadhatatlan megértése következtében lehetőséget kaptunk ugyan arra, hogy a magyar iskolák betölthessék azt a feladatot, amelyre a magyar nyelv és irodalom oktatása mellett a történelem tanítása is hivatott: nemzetünk kultúrájának és hagyományainak megismertetésére és megszerettetésére. (A tanmenet ui. előírja a magyar történelem haladó hagyományainak tanítását a magyar iskolákban]. De vajon éltünké és élünk-e ezzel a lehetőséggel? Sajnos, számos esetben nem. Igaz, a történelem oktatásának vannak speciális nehézségei. Olyan tankönyveket használunk, amelyeket cseh nyelvről szlovákra majd minden változtatás nélkül magyarra fordítottak. Nincsenek kizárólag a magyar iskolák részére szerkesztett történelemkönyveink. Így adódnak azután elő olyan visszás helyzetek, hogy a szlovák tankönyv szolgai módon lefordított szövegét tanuló magyar gyerekek részéről a hazai legrégibb események kapcsán ilyen feleletek hangzanak el: „őseink a szlávok“, „legrégibb krónikánk a Cseh krónika“ stb.

Igaz, az utóbbi időben fordítóink ' már nem követték a szószerintiséget, azonban történelmi tankönyvekben még most is akadnak olyan kitételek, amelyek a magyar iskolák történelemtanításában az önálló mérlegelésre még képtelen gyermeknél súlyosan hibás, legjobb esetben pedig hiányos történelmi ismeretek kialakítását eredményezhetik.

A tankönyv hiányosságainak áthidalására persze nem a tanuló hivatott, hanem a történelmet tanító szaktanár, akinek nem kellene mást tennie, minthogy figyelembe venné a magyar iskolák számára előírt tanmenet utasítását, továbbá a csehszlovák történelemmel párhuzamosan a történelemórákon a magyar történelem főbb eseményeit is megtárgyalná. A történelmet tanító szaktanárok munkájának megkönnyítésére pár évvel ezelőtt a SZNT engedélyével egy segédkönyv is megjelent (A magyar nép történelme címen], így oktatóink az említett feladatok minden különösebb utánjárás és fáradság nélkül kielégíthetőén elvégezhetnék. Ezek után jeltehetnénk a kérdést, miért nem élünk jogainkkal, miért hanyagoljuk el nemzeti létünket meghatározó múltunknak, hagyományainknak ismertetését? A legtöbb esetben, úgy hiszem, hanyagságból, közömbösségből. Sok esetben azonban a hibás szervezés is előidézi ezt a súlyos mulasztást. Gondolok itt a „történelmet akárki taníthatja“ hibás elképzelésnek előszeretettel való gyakori alkalmazására. A következmény az, hogy szakképzetlen tanítók kezébe kerül oktatásunknak nagyon fontos területe, akik önmegelégedéssel nyugtázzák már csupán azt is, ha kizárólag a tankönyv anyagát (párhuzamosan a tanulókkal, ők is egyik óráról a másikra készülnek] úgy-ahogy elsajátíttatják a gyerekekkel.

Történelemoktatásunk ilyen átgondolatlanságból, nemtörődömségből táplálkozó elhanyagoltságának szerteágazó káros következményei vannak.

Ilyen hozzáállással mindenekelőtt a történelemoktatás általánosan kitűzött céljának elérése kerül veszélybe. Az iskolai történelemtanítás célja ill. társadalmi funkciója ui. a marxista—leninista

történelemszemlélet kifejlesztése, azaz a helyes világnézet, erkölcsi és érzelmi szemlélet kialakítása. Márpedig, ha a magyar tanulók, saját népük történetét nem ismerve, részükre akárhogy is vesszük, mégiscsak más nemzet történetén keresztül tekintenek vissza az elmúlt korok példaképeket, ma is segítő tapasztalatokat nyújtó tárházába, visszatekintésük sohasem lesz olyan kamatozó, mintha a hozzájuk feltétlenül közelebb álló, apáiktól is hallott eseményeken, eszményeken keresztül vonják le a tanulságot, alakítják ki világszemléletüket, erkölcsi és érzelmi életüket.

A magyar iskolákban történő felületes történelemoktatás. további következménye, hogy károsan

befolyásolja, nehezíti a magyar irodalmi nevelés lehetőségét.

Irodalmunk nagyjainak müveit csupán a helyes korrajz ismerete teszt teljesen érthetővé és elsajátíthatóvá. Ha a Habsburg-ellenes felkelésekkel kapcsolatban a tanulók II. Rákóczi Ferenccel csupán 6 sor keretében. (Történelem a kilencéves iskolák 7. osztálya számára, SNP I960, 194. old.) ismerkedhetnek meg, (ugyanakkor (dnosikról háromszor annyit tanulnak), vajon hogyan lesz teljes a kuruc költészetről alkotott irodalmi ismeretük, fejlettségüknek megfelelő irodalmi tudásuk?

A sok között ugyanezzel a problémával találkozunk a XIX. század tárgyalásánál a magyar tanulók részére rendkívülien kevés korrajzot nyújtó 8. osztályos történelmi tankönyv esetében is.

Nem vonom kétségbe, hogy a cseh és szlovák nemzeti ébredés korának ismerete a Szlovákiában élő magyar tanulók részére ts fontos, azonban ugyancsak elengedhetetlennek tartanám, hogy legalább hasonló mértékben ismerkednének meg tanulóink a magyar reformkor lényegével, történelmi személyeivel és méginkább az 1848—49-es magyar forradalmi eseményekkel.

Az a történelemtanár, aki ennél a témakörnél is az előírásnak megfelelően csupán a puszta tankönyv anyagának megtanítására szorítkozik, semmiféle kiegészítést

nem alkalmaz, pótolhatatlan mulasztást követ el. Bűnösen megrövidíti, történelmünk bár hibáktól sem mentes, de mégis legnayyobbszerü forradalmának elhallgatásával, hiányos ismertetésével a felnövő nemzedék tudását és érzelmi életét; arról nem is beszélve, hogy mennyire megnehezíti a XIX. sz. magyar irodalmának tanítását, hiszen az említett eseményeknek, történelmi hátterük ismerete nélkül a kor irodalmi élete úgyszólván érthetetlen.

A mulasztások részbeni kiküszöbölésére az eddig alkalmazott leggyakoribb megoldás: ha az irodalmat tanító pedagógus lelkiismeretes, az irodalmi órákon igyekszik pótolni a történelmi oktatás mulasztásait, számolva azzal a veszéllyel, hogy a kiszabott óraszámok következtében mindez a magyar irodalom oktatásának rovására történhet.

A magyar történelemnek, tehát nemzetünk történetének elhanyagolása az oktatásban sokrétű, nehezen helyrehozható következményeket von maga után. Nemzeti hovatartozásunk ismertető jegyeként ui. kevésnek bizonyul csupán a közös nyelv ismerete. Bár a nyelv vitathatatlanul kifejezője egy csoport együvétartozásának és kétségtelenül a társadalmi információ fontos eszköze, de a közös hagyományok és kultúra ismerete nélkül, minden egyazon nyelvet beszélő társadalmi csoport a bomlás, a szétesés jegyeit hordja magában.

A magyar iskolák történelemtanításának ideális réobejutását a

legradikálisabban az a megoldás tenné lehetővé, ha végre magyar tanulóink a magyar és csehszlovák nemzet történetével, speciálisan a magyar iskoláink részére írt és szerkesztett történelmi tankönyvekből ismerkedhetnének meg. Azonban addig is, míg e régi, többször hangoztatott kívánságnak teljesítése várat magára, a hibák részbeni kiküszöbölése egyrészt szervezési kérdés: tanítsák végre a történelmet azok, akiknek erre képesítésük van. Ez egyébként is becsület dolga. Közös múltunk pozitív és negatív hagyományait tartsuk elhanyagolhatallannak, sajátunknak, és a közös kultúránk teljessége érdekében a lehetőségeket felhasználva bővítsük e téren saját, valamint a ránk bízott fiatalok tudását.

KISSLING ELEONŰRA

Niéri nem élőnk jogúinkkal?

Sok minden történt az elmúlt év folyamán. Az események alakulásával és az elért eredményekkel azonban csak részben lehetünk elégedettek. Nem titok, hogy többet vártunk, többet reméltünk az elmúlt hónapoktól.

Azt is bebevalljuk, hogy nem megy minden simán. Közismert, hogy tavaly nagyon mélyről indultunk. Utunk göröngyös volt és akadályokkal teli. Sajnos, azzal sem dicsekedhetünk, hogy sokan segítettek volna elgördííeni az akadályokat. Csupán az vigasztal, hogy az utóbbi hetekben egyre többen ismerkedtek már meg problémáinkkal, és ha még nem is nyújtották segítő jobbjukat, legalább megértésükről biztosítottak.

Az elmúlt betek folyamán tehát örömünkbe sokszor keveredett üröm, helyzetünket olykor-olykor már kilátástalannak láttuk, s reményeinket majdnem szerteíoszlatta a meg nem értés. ílgy látszott, mintha a fa mindig eltávolodott volna tőlünk, valahányszor le szerettük volna szakítani munkánk gyümölcsét. Az eddigi előrehaladás üteme nagyon lassú. Bár öt hónappal a nemzetiségi aikotmánytörvény jóváhagyása után jogos a türelmetlenség, mert még azt sem mondhatjuk, hogy lépésről lépésre haladunk előre, majdnem hogy egy helyben topogunk, de azért minden akadály és minden nehézség ellenére is inegyünk — előre — célunk felé, a nemzetiségi szervek intézményes megoldása feié. S ha a nemzetiségek reprezentációjának és az érdekvédelemnek a szervét majd végre sikerül létrehozni, akkor minden bizonnyal nem fog sokáig váratni magára a nemzetiségi alkotmánytörvényben lefektetett jogaink valóra váltása sem. De ehhez nem elég csupán az egyének bátorsága és munkábírása, hanem továbbra is szükségas a nép támogatása, amely tavaly nem ismert határt.

II Kármán Józsefről emlékezünk. Ezért ne csak gondjainkról beszéljünk,

hanem arról az elhatározásról is, amely valamennyiünket arra ösztönöz, hogy megőrizzük az ö emlékét, és ápoljuk szűkebb hazánk valamennyi nagy szülöttének hagyományát is. Dél-Szlovákiának Királyhelmsctől Pozsonyig alig akad olyan helysége, városa és községe, hegye és völgye, rónája és tája, amely ne őrizné a múlt emlékeit, hagyományait. Mindez felbecsülhetetlen értéket jelent a mi számunkra. Erdélyi János és Kazinczy Ferenc, Mikszáth Kálmán és Madách Imre vagy Jókai Mór, de ki is győzze felsorolni a sok, nagyobbnál nagyobb alkotót, művészt, forradalmárt és közéleti nagyságot, politikust, a türténelm nagyjait, az ismert és a névtelen hősöket, akiket a Bodrogköz és az Ipoly völgye, vagy a Csallóköz tájai ihletlek cselekvésre, akiket e nép szeretete ösztönzött merész álmok megvalósítására. Az irántuk megnyilvánuló szeretet és tisztelet kötelez bennünket arra, hogy továbbra is megőrizzük emléküket és az ércnél is maradandóbb alkotásaikat, amelyek már nemcsak népünk, hanem az egyetemes emberiség értékei, kincsei is.

E nagyjaink sohasem feledkeztek meg szülőföldjükről és népünkről, melyet híven szolgáltak. Illő hát, hogy szülőföldjük és annak fiai is hálásak legyenek irántuk. Ezt a hálát s ezt a mélységes megbecsülést jöttünk ma leróni e helyre. Kármán József születésének 200. évfordulóján.

Szivünk teljes melegével, lelkünk legigazibb hálájával hajiunk meg Kármán József emléke és mindannyiuk nagysága előtt. Fogadjuk, hogy életművüket nem tagadjuk meg, s az eszmét, amelynek megvalósításáért harcoltak, nem áruljuk el, és ígérjük, hogy méltó utódai leszünk örökiiknek.

Most pedig Kármán József emlékművét, a kormány Nemzetiségi Titkársága képviseletében, újból átadom Losonc város lakosságának.