A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-13 / 15. szám

Kérdeielleniil - a Mafien programjáról

A Maliönt cítanie ankétet szervezett a Matica slovenská jelentősége és küldetése — témára. Engedtessék meg nekem, hogy az ankét anyagét néhány gondolattal — felkérés nélkül is — gazdagítsam. Hadd kezdjem egy kis Irodalomtörténeti kitérővel.

A szlovák sajtó- és irodalmi közvélemény február 27-én megemlékezett Juraj PalkoviCról (szül. 1769. febr. 27-én, Rimabányán), az első jelentős szlovák űjságíróról és publicisztáról, irodalomszervezőről és bizonyos értelemben Stúr elődjéről (az ő segítségével jutott a fiatal Stűr a pozsonyi egyetem cseh—szlovák katedrájára). A szlovák nép e nagy fia sokáig működött magyarok között, jő barátja volt Kisfaludynak és Kiss ]ánosnak. Születésének 200. évfordulója minden bizonnyal több figyelmet érdemelt volna a mi részünkről is, ezúttal azonban az emlékezés mellett én más vonatkozásban akarok róla szólni.

A PalkoviCról szóló szlovák megemlékezéseknek szinte egyikéből sem hiányzott az életrajzi adat: „Magyar szóra Ozsgyánba küldték (1782— 84).“ E sorok írója jól ismeri Ozsgyánt. Anyai nagyanyám Ozsgyánban született. Sokszor gyönyörködtem Rimaszombatból Ozsgyánba menet a hirtelen előtörő szakadékszerű völgyben, a vadul kanyargó szerpentin alatt elfekvő faluban. Csak egy dolog nem ment soha a fejembe. Abban az Ozsgyánban, ahonnan a nagyanyám csak annyi szlovák tudást hozott, hogy mikor 1919-ben a cseh katonák egy egész szakaszt akartak beszállásolni hozzájuk, így tiltakozott: Magunk sem férünk ... sokan vagyunk ... styri gyerek ... három klapec! — abban az Ozsgyánban már*a csak egy egyosztályos magyar iskola vegetál, s többnyire azt is cigánygyerekek látogatják. De nemcsak az iskolában, az utfcán s a kocsmában is több mér a szlovák szó, mint a magyar. Az az Ozsgyán tehát, ahová nem egész kétszáz évvel ezelőtt még magyar szót tanulni jártak a szlovákok, de ahonnan nagyanyám nyolcvan éve már hozott néhány szlovák szót, az az Ozsgyán ma Inkább szlovák, mint magyar. S vajon miért? Az utolsó ötven év eseményei (szlovák iskolapolitika, az intézmények szlovakizálásaj minden bizonnyal erősen befolyásolták a lakosság nemzetiségi ősz szetételét, de azt hiszem, nemcsak erről van szó. Ján Sirécky írja a Sfahovanie Slovákov na Dolnú zem v 16. a 19. storocl c. monográfiájában: „A törökök kiűzése utón a 17. század utolsó és a 18. század első évtizedeiben a szlovákok többnyire legközvetlenebb szomszédságukba, azokra a területekre költöznek, amelyek a török uralom alatt jelentős mértékben elnéptelenedtek. S így történt ez az etnikai határ egész hosszában.“ így kerülnek tehát szlovákok a mai Dél-Szlovákia magyar jellegű területeire, amely A. Petrov demográfus szerint (Pfíspevky k historické demográfií Slovenska v XVIII.—XIX. stole«, Praha, 1928] a 17. században még teljes egészében magyar, s a szerint, hogy többségbe vagy kisebbségbe kerültek az ott talált őslakossággal szemben, elszlová kosi tóttá k őket, vagy ők maguk magyarosodtak el. Ezt a 2—300 évvel ezelőtt elindult folyamatot — főleg a nyelvhatáron, ahol pl. Ozsgyán is fekszik — az 1918-as államfordulat csak felgyorsította.

S mért mondom el mindezt Itt és most? Azért, mert a Matica slovenska nyilatkozataiban az utóbbi időben újjáélednek bizonyos téveszmék: a számbeli kisebbségben élő dél-szlovákiai szlovákok intézményes elmagyarosításáről cikkeznek s nem veszik figyelembe a dolgok természetét. Szörnyűlködve állapítják meg, hogy a csallóközi falvakban, ahol a magyarok és a betelepített szlovákok aránya többnyire 3:1- bez, a szlovák szülők gyermekei megtanulnak magyarul is, vagy hogy az utcán magyar pajtásaikkal csak magyarul beszélnek. Hogyan lehetséges mindez Szlovákia területén? — kérdezik s a kötelező szlovák államnyelv bevezetésével vélik megoldandónak a dolgot. S közben nem veszik észre, hogy egy község nemzetiségi összetétele mindig aszerint változott, hogy melyik nemzetiség volt benne többségben, s nem aszerint hogy a község milyen állam területén feküdt. A magyarság létét Kőzép-Eurőpában Mária Terézia és II. József koráig nem a magyar állam biztosította az általuk lakott területeken, hanem számbeli többségük. A török idők után délre tolódó szlovák nyelvhatár közvetlen közelébe kerülő s a szlovák beáramlásnak kitett Ozsgyán szlovákosodása már száz évvel ezelőtt megkezdődött és folytatódik a mai napig, annak ellenére, hogy 1918-tg magyar hivatalok igazgatták, az iskolái magyar nyelvűek voltak és az őslakossága magyar volt.

A reformkort s főleg a 67-es kiegyezést követő idők magyarosító törekvését persze senki sem akarja letagadni, de az „eredménye“ távolról sem olyan egyértelmű, mint ahogy az a szlovák köztudatban ma él. Ha a szlovák— magyar vidékek nemzetiségi összetételében a magyarok javára került sor eltolódásra, úgy az elsősorban a városokban történt, ahol az esetleges asszimilációt a polgárosodás befolyásolta, de az etnikai határ a már Idézett A. Petrov szerint 1773-tól (akkor jelent meg ugyanis az ön. lexikon lecorum, amely a helységnevek mellett már a helységekben beszélt nyelvet is feltünteti) általánosságban nem változott, vagy ha igen, akkor inkább a szlovák nyelvhatár tolódott délre s nem fordítva.

A Matíőné Cítanie szerkesztői a szlovák szellemi élet jelentős tényezőinek, többnyire íróknak, kulturmunkásoknak tették fel a kérdést: Milyen legyen a Matica slovenská programja a jövőben? Az különösebben nem lepett meg, hogy a szlovákiai magyar írók véleménye nem érdekli őket, de az már meghökkentő, hogy programjuk tervezése közben az idevágó szakirodalmat sem hajlandók figyelembe venni. Ellenkező esetben törölnék terminológiájukból pl. a „repatriálás“ kifejezést, hiszen — amint

az a már idézett Sirácky-adatból kitűnik.— az 1946/47-ben Magyarországból Dél-Szlovákiába telepített mintegy 80 000 szlovák nem a Csallóközből vagy Gömör déli részeiből települt a Magyar Alföldre, hanem „az északi szlovák megyékből, Árvából, a Szepességből s Liptóból s később Tremcsén és Nyitra megyékből.“ (Sirácky) S tovább idézem Siráckyt: „A viszonylagosan jelentős népszerűség, a földhiány, a gazdálkodás primitív módja, a sokáig tartó háborúk következményei s nem utolsósorban a természeti katasztrófák a lakosságot arra kényszerítették, hogy Szlovákia délibb megyéiben, Nógrádban és Honiban keressen szerencsét.“

S ezek az adatok korrekt kutató munka eredményei. Megtudjuk belőlük, hogy ebben az időben kerültek szlovákok Sellyére, mégjjedig Nyitra és Turóc megyéből, hogy „Surány la-, kossága többnyire a Felvidékről származik“, Zsitvafödémes Nyitra megyéből és Morvából kapta szlovák lakosságát, s hogy Békéscsaba környékére elsősorban Nógrád északi részeiből s Nyitra és Turóc megyéből települtek szlovákok. Hogyan lehet tehát „repatriáns“ [hazatelepített) a 200 évvel ezelőtt Turóc megyéből Békéscsabára költözött s 1946/47-ben mondjuk a Csallóközbe telepített szlovák?

Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy nincs ma Szlovákiában gondolkodó magyar, aki mindebből bármi néven nevezendő „következtetést“ akarna levonni. Az ilyen koholt vádak ellen ültakozunk: nem akarunk semmilyen újabb kitelepítést. Volt időnk a saját bőrünkön meggyőződni róla, hogy az bosszút szül és semmit meg nem old. A kis népek reőlpolitikája a megbékélés, de a megbékélés nem jelentheti a dolgok elhallgatását s a már annyi bajt okozott téveszmék továbbélését Ha a Matica slovenská megbízható elméleti alapokra akar építkezni, akkor meg kell tisztítania terminológiáját a tudományos alapokat nélkülöző kifejezésektől (ilyen pi. a „reszlovakizáciő“ is, amely szerint a nemzetiség fogalma abszolút történelmi kategória, s hirdetői nem számolnak vele, hogy az egyén bármiféle „renacionalizációt“ elnemzettelenítésnek érez) s szembe kell néznie a dolgok természetével. Azzal Is pl., hogy ha a Csemadoknak összesen (a központnak és járási titkárságoknak együtt) kb. 62 alkalmazottja van s a Matica fizetett alkalmazottainak a száma máris 260 körül mozog, s mégis a Matica érzi helyzetét méltánytalannak s munkáját nehezítettnek, akkor feltethetöen a „bázissal“ van baj, azaz azokkal a szlovákokkal, akik a pozsonyi és mártoni sugalmazóknak nem akarják elhinni, hogy őket tulajdonképpen a magyarok elnyomják és elnemzetlenftík.

A cseh Jaroslav Putík Írja valahol, hogy ha a csehek jobban meg akarják ismerni bnmagukat, akkor figyeljenek a szlovákok véleményére. Ugyanebből az okból a maticásoknak nem ártana odafigyelni a mi véleményünkre.

TÖZSÉR ÁRPÁD

Többet vártunk, többet reméltünk

Gyönyör József ünnepi beszéde a losonci Kármán-önnepségeken

Őszinte örömmel jöttünk Losoncra, hogy együtt emlékezzünk meg Kármán Józsefről, a magyar felvilágosodás korának kiváló egyéniségéről, születésének 200. évfordulóján. Engedjék meg, hogy mi is osztozzunk városuk nagy szülötte emlékének méltó megünneplésében.

Kármán József kora, a XVIII. század, sok vonatkozásban hasonlít napjainkhoz. Leginkább talán abban, hogy Kármánt és társait éppoly forradalmi eszmék lelkesítették a cselekvésre, mint amilyenek bennünket is tettrekész áldozatokra ösztönöznek.

A nagy alkotó késői utódaiként mi is az ő eszközeivel, az ő szellemében munkálkodunk népünk ügyéért. A sajtó nagy szerepet töltött be már az ő életében is a közvélemény alakításában, s ez a küldetése mindmáig megmaradt. Magyarságunk a sajtó hasábjain vette fel a harcot a sérelmek, a bennünket ért igazságtalan támadások ellen és tűzte ki maga elé, hogy küzdeni fog — de mindig csak alkotmányos eszközökkel — Csehszlovákia nemzeteinek és nemzetiségeinek teljes egyenjogúságáért.

Nemzetiségünk fennmaradása azt a feladatot juttatta nekünk osztályrészül, hogy tevékenyen szolgaijuk népünk igazságos ügyét és a közös hazában élő szlovákok és magyarok barátságának elmélyítését. Napjainkban a hazai magyar sajtó nyíltan kiállva szolgálja ezt a nemes Ügyet, viszont Kármán József Urániájának azért kellett megszűnnie, mert az eszmét, melynek hirdetője volt, üldözték, elnémitásra ítélték.

A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy a lapot, amelyet szerkesztett, érdektelenség kísérte. Ez azzal magyarázható, hogy a felvilágosodás eszméje akkor még csak születőben volt hazánkban. Azóta a XVIII. század eszméi — a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszava — egy félvilágot ihlettek cselekvésre. Köztük a mi népünket is. Kármán József szellemi örököseinek ma már sem a hatalom üldözésétől, sem pedig az érdektelenségtől nem kell tartaniuk. Az 1968-as esztendő a bizonyítéka annak, hogy a hazai magyar sajtó ismét képes következetesen szolgálni népünk érdekeit. Bízunk abban, hogy ez a jövőben sem lesz másként, s akkor az igazság szolgálatában munkálkodó hazai magyar újságírás nem talál süket fülekre: szavát meghallgatják, útmutatását követik.

A sajtó nyilvánosságán túl azonban arra is szükség van, hogy a széles néptömegek támogatói, sok esetben éppen kezdeményezői legyenek a nemzetiségi kérdés megoldását szolgáló tervezetek és javaslatok kidolgozásának. A tömegek helyeslése és aktív támogatása nélkül a szocialista társadalmi rendszer sem képes megoldani a nemzetiségi kérdést.

Tavaly a márciusi nap ezüstös sugarai először jelentettek számunkra igazi tavaszi. Sajnos, nem sokáig. Hamarosan eljött a nyár, reményeinket, majdnem leforrázta. Az ősztől viszont jóformán még el sem búcsúztunk, máris mindent belepett a fagyos tél. Az idén pedig hiába siettettük a tavasz tündérét, úgy látszik, csak késve érkezik, s vele késik az igazi kikelet is., I