A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-12 / 2. szám
A CSKP akcióprogramja kötelei! Október 27-ike óta bizonyára sokan fellapozták pártunk akcióprogramját s a már korábban megjelölt, létünkben érintő sorokat újra olvassák, majd összehasonlítják „A CSSZSZK nemzetiségeinek jogi helyzetét szabályozó alkotmánytörvény“-nyeI, hogy megállapíthassák, mennyiben tükrözi a CSKP akcióprogramjának nagyszerű elveit, célkitűzéseit. Engedtessék meg, hogy mi is ezt tegyük, annál is inkább, mert számunkra, nemzeti kisebbség számára ez a program jelenti a legbiztosabb viszonyítási alapot, melynek fényében egyes specifikus problémáink kellő megvilágításba kerülhetnek. Noha a szóban forgó dokumentumnak, különösen a kisebbségekre vonatkozó megállapításai, általánosan ismertek, mégis idézzük fel itt egy-két alapvető gondolatát: ......rögzíteni kell az alkotmányos és törvényes biztosítékait a teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságnak. A nemzetiségek érdekeit biztosítani kell az országos, kerületi, járási, városi és helyi államhatalmi és közigazgatási szervek felépítése szempontjából is. Szükséges, hogy a nemzetiségek létszámuk arányában képviselve legyenek politikai, gazdasági. Kulturális és közéletünkben, a választott és végrehajtó szervekben. Biztosítani kell a nemzetiségek aktív részvételét a közéletben az egyenjogúság szellemében, és annak az elvnek a szellemében, hogy a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatással dönteni az őket érintő kérdésekben ... Pártunk következetesen síkraszáll a mellett a lenini elv mellett, hogy amennyiben a nagyobb nemzet figyelmen kívül hagyja a kisebb nemzet érdekeit, ez összeegyeztethetetlen a nemzetek közötti szocialista kapcsolatok elvével.“ Ezek után a fenti alapelvek tükrében vegyük szemügyre alkotmánytörvényünket: mit tartalmaz és mit nem, illetve mi az, aminek nem volna szabad hiányozni belőle — egy olyan köztársaságban, amelynek állandó jelzői a „szocialista“ és a „demokratikus“! — E kérdéskomplexum exponálása előtt azonban legyen szabad egy rövid megjegyzést tennünk: a sajtóban és egyéb fórumainkon kérés-követelés formájában számtalanszor elhangzott, hogy ötven év után végre szűnjék meg az az áldatlan gyakorlat, mely szerint: nélkülünk döntenek — rólunk. S íme az eredmény: október 27-én is ugyanez történt, ami eddig annyiszor, legalábbis lényegét tekintve ... Hiszen tudott tény, hogy a szakbizottság által kidolgozott törvényjavaslat szövegét a Nemzetgyűlés bizottságai (vagy a kormány) az utolsó pillanatban módosították — természetesen a nemzetiségek képviselőinek megkérdezése nélkül. Eltekintve egy-két magasabb tisztséget viselő funkcionáriusunk nyilatkozatától, a nemzetiségi alkotmánytörvényről eddig elhangzott vélemények nagyjában-egészében két csoportra oszthatók; az egyik így szól: „némi előrelépést feltétlenül jelent“, míg a másik szerint: „csupán az eddigi állapot legalizálását jelenti“. Hogy a kettő közül e pillanatban melyik vélemény fedi pontosabban a valóságot, illetve melyik bizonyul reálisabbnak, melyik nyer majd igazolást — fölösleges vitatni. De nemcsak azért fölösleges, mert egyelőre lehetetlen a kérdés megválaszolása, hanem elsősor-A Hét társadalompolitikai melléklete 2 Felelős szerkesztő: Mács József ban azért, mert a „némi..." és a „csupán .. szembeállítás révén nem juthatunk tisztességes konklúzióhoz. Az ehhez vezető út feltétlenül megköveteli az alapvető relációk számbavételét és nyílt kimondását, még akkor is, ha egyeseknek nem tetszik. Másszóval: a nemzetiségi törvény tartalmazta jogok minősítésének-értékelésének legcélravezetőbb útja-mődja tehát az, ha párhuzamot vonunk közte és olyan országos horderejű dokumentumok között, mint a Csemadok állásfoglalása, a párt Akcióprogramja s nem utolsósorban Husák elvtárs beszédei (a Csemadok KB-én s Tornócon, melyeket a sajtó csaknem teljes terjedelmükben közölt). — Vajon bizonyításra szorul-e, hogy az alkotmánytörvénynek semmivel sem volna szabad kevesebbet tartalmaznia, mint az Akcióprogramnak? — Pedig alapvetően kevesebb, szinte alig hasonlítanak egymásra. Igenis elvártuk, hogy számunkra a nemzetiségi törvény ugyanazt fogja jelenteni, mint a szlovákság számára a föderáció létrejötte, — s mélységesen csalódtunk. Reményeinket Gustáv Husáknak irányunkban megnyilvánuló józan és bölcs magatartása, beszédei természetszerűen még inkább motivizálták s táplálták. Idézzünk egy-két gondolattöredéket tornóci beszédéből: „Ha azt mondom, hogy a szlovák nemzet a föderációs törvény révén elnyeri egyenjogúságát, akkor ez az én véleményem és a párt vezetőségének véleménye szerint sem jelentheti, hogy ezzel a helyzetünkkel visszaélünk a szlovákiai nemzetiségek, tehát a magyar és az ukrán nemzetiségek kárára__A nacionalista szenvedélyek előtt nem hátrálunk meg, jöjjön az szlovák vagy magyar részről... Mindenkinek a saját nemzetiségét megillető politikai, gazdasági, kulturális fejlődést és egyenjogú feltételeket kell biztosítani." (Oj Szó, 1968. okt. 21.) Hogy e „feltételek“ közül mily kevés valósult meg, emelkedett törvényerőre — nem is szólva gyakorlati realizálásuk várható problémáiról —, ma már pontosan tudjuk. Igazán nem nehéz a megszületett eredményből visszakövetkeztetni arra, hogy az a bizonyos 97 levél (kettő kivételével) többet nyomott a latban, mint a Csemadok őszinte szándékú és jogos állásfoglalása!... Tehát nem mondhatjuk-e ismét joggal: rólunk, de nélkülünk ... Bárki közbevethetné: de hiszen respektálni kellett a nemzet, a többséig közvéleményét. Nos, hogy a pozsonyi Jogi Kar, az Akadémia Nyelvi Intézete, az Írószövetség s a Matica állásfoglalása egyúttal valóban közvélemény-e, az erősen vitatható. De tegyük fel, hogy az. Hát igen: éppen ez az, ami aggaszt bennünket, a törvény betűinek valóraváltása tekintetében, olyannyira, hogy a sokat emlegetett „minden rajtunk múlik“ perspektívája merő Illúzióvá válik. — Az afféle ízléstelenségről már nem is beszélve, amikor a szlovák újságírók — természetesen a közvélemény nyomására — arra vállalkoznak lapjaikban, hogy eloszlassák olvasóik „aggodalmát“, bizonygatván: a nemzetiségek az új alkotmánytörvénnyel nem privilégiumokhoz jutnak, csupán alapvető jogokhoz, s ennek biztosítása semmiképpen sem nagylelkű könnyelműség, hanem elemi követelmény, hiszen anyanyelvűknek a hivatalos kapcsolatokban való használatát már a burzsoá köztársaság törvénye is biztosította; sőt nem riadnak vissza a Don Quíjote-i szélmalomharctól sem, amikor is nemzetmentőí hévvel figyelmeztetnek: a nemzetiségi jogok érvényesítésének nem szabad veszélyeztetnie a két többségi nemzethez tartozó polgárok jogait és fejlődési lehetőségeit, tehát ezek nem válhatnak elnyomottakká ... Bizalmatlanság, provincialás gondolkodás, furcsa észjárás, abszurd logika, ami talán világviszonylatban is páratlan. Ugyan mikor vált már a történelem folyamán egy nemzeti kisebbség a nemzet, a többség elnyomójává? Teljes képtelenség; éppen a fordítottja nyilvánvaló! Az utóbbi időben egyre sűrűbben esik szó berkeinkben (mind a sajtóban, mint a különféle értekezleteken) a nemzetiségi törvény erényeiről. Hangsúlyozzuk: leginkább csak az erényeiről; s ha itt-ott elhangzik is egy-egy bíráló megjegyzés, csak úgy a margóra, közlője szinte belepirul s nyomban igyekszik kompenzálni „eretnek“ tettét, nehogy azt „szentségtörésnek“ minősítsék. Pozitív vonásait természetesen mi sem tagadjuk, ugyanakkor azonban nem hallgathatjuk el hiányosságait sem; ezek fényében a pozitívumok is lényegesen más megvilágításba kerülnek. Mert hiányosságai bizony vannak, méghozzá alapvetőek, melyek, sajnos, eleve kétségessé teszik az egyes cikkelyek rendelkezéseinek gyakorlati megvalósítását. — Megtagadja tőlünk: az „egyenjogúságot (szinte hihetetlen, hogy ez a fogalom teljesen hiányzik a szövegből); a tudományos fejlődés jogát; a majorizálás elkerülésének garanciáját, noha ez a specifikus kérdésekben létfontosságú lenne; végül hiányzik belőle a legeslegfontosabb: az önálló döntés és az önigazgatás joga. Márpedig a szocialista demokrácia elve megköveteli, hogy a nemzetiségek sajátos ügyeikben az önigazgatás elve alapján önállóan és függetlenül dönthessenek. Ennek értelmében a nemzeti kisebbségek társadalmipolitikai érdekeit kizárólagosan az általuk választott önálló nemzetiségi tanács hivatott képviselni. Tekintve, hogy köztársaságunkban a nemzetiségek mind létszámukat, mind igényeiket, lehetőségeiket tekintve egymástól erősen különböznek, ezért az anyanyelven történő művelődés jogát differenciáltabban kellett volna megfogalmazni — szemben a 3. cikkely 1. bekezdése a) pontjának mostani szövegével —, mégpedig úgy, hogy kifejezésre jusson: az anyanyelvi művelődés jogának biztosítása az adott nemzetiség által igényelt oktatási szinten és terjedelemben. Ugyanebből a cikkelyből, mint már említettük, sajnálatos módon kimaradt a tudományos fejlődés joga is. Vajon ki tudná elfogadhatóan megokohogy miért? Vagy esetleg attól féltek az illetékesek, hogy valamennyi nemzetiség egy-egy önálló tudományos akadémiát fog követelni? Ezek után nem csodálkozhatunk, ha az alkotmánytörvény principiális hiányosságai maguk után vonják a különféle megoldatlanságokat vagy félmegoldásokat; gondolunk itt például a Szlovák Nemzeti Tanács által létrehozott nemzetiségi bizottságra és titkárságra. Félreértés ne essék: az SZNT-nek természetesen jogában áll Szlovákia területén bármilyen bizottságot, szervet létrehozni; az sem vitatható, hogy a nemzetiségi bizottság, illetve titkárság ideiglenesen fontos szerepet tölthet be a nemzetiségi törvények kidolgozásában és más területeken is — de semmiképpen sem tekinthetjük végleges és kizárólagos jellegű képviseleti szervnek. Szlovákia nemzetiségeinek politikai, társadalmi érdekeit, jogait csakis az általuk választott törvényes szervek (nemzetiségi tanács és ennek szervei) képviselhetik, és nem valamiféle vegyesbizottság. Érthetetlen, hogy miért éppen a fent említett legalapvetőbb jogok tagadtatnak meg a nemzetiségektől (a törvény egyéb hiányai is ebből származhatnak),‘holott a két nemzet, a csehek és a szlovákok viszonyának rendezésében éppen ezek kapják a leggondosabb nyomatékot; vagy ha érthető, akkor csak olyképpen, hogy számunkra továbbra is kisebb mércével óhajtanak mérni, pedig a lenini elvek s a tudományos kommunizmus elvei szigorúan megkövetelnék, hogy egyazon államban mind a nemzeteknek, mind a nemzetiségeknek ugyanazon jogok biztosíttassanak: beleértve az egyenjogúságot, az önálló döntés és az önreallzálás jogát is. E létfontosságú jogok nélkül a szocialista demokrácia számunkra csupán álom lesz, nem pedig valóság. Se többet, se kevesebbet nem követeltünk és követelünk, mint az Akcióprogram következetes realizálását. Tessék ezt végül tudomásul venni s becsülettel teljesítenil Az elmondottak után bizonyára nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a nemzetiségek jogi helyzetét szabályozó új alkotmánytörvény nem elégíti, nem elégítheti ki az itteni magyarság jogos igényeit, s nem válhat fejlődésének maradéktalan biztosítékává. — Félő, hogy éppen az erőfeszítések meddősége, eredménytelensége miatt a már megindult ígéretes aktivizálódás és kibontakozás fokozatosan elapad. Miért, mi az oka? Ezt kérdezzük mi is, sokakkal együtt a felsorakoztatott tények, párhuzamok könyörtelen vaslogikája jogán! RÉVÉSZ BERTALAN
