A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-30 / 13. szám
0 ui 0 > _>* ><0 o 0 E ..........................................................................................................................im Az igazi költemények Az ember ha végigbolyong egy életet bódultán megáll s a koporsó szélére könyököl Beszélgetni kezd a halállal Végső perccé tömörülnek setjei s mint csatornába a szenny beléömlik a világ Rostjai különös szitává rendeződnek a fogalmakat csodálatos költeménnyé alakítják Sajnos csak a halál gyönyörködik benne A szerelem fölfedezése Az ég kristálytükre hirtelen összetört Szívdobogás lett az óra ketyegése ragyogó könnycsepp a mosdóvíz Bűnbánóan néztél kedvesed szemébe Csöndavató áldomásnak sejtjeid poharába szökött a béke Románc Szomorúfűzek fürtös lombja árvul az arca helyén Erei kémcsők a kor laboratóriumában méregvörösen sistereg bennük a félelem Az arca kő a színe mész és csupa ránc és csupa ránc Kislányok ráncos szoknyácskája leng az arca helyén Az értelem műhelyében poros koponyaroncsokat csiszolgat becsülete gyertyái közt kékül a közvélemény ravatalán Az arca kő a színe mész és csupa ránc és csupa ránc Area helyén epedő fiatalasszonyok áttetsző hálóinge feszül Gerinctöröttek Gerince döbbent parabola holtáig keresi fókuszát Toronyként tisztelik magasába nem vágynak Az arca kő a színe mész és csupa ránc és csupa rápc Arca helyén öregasszonyok kifakult fekete köténye porosodik Nyelveden pörgetted majd ropogtatni kezdted az acélfényű gömbölyded szótagokat Szemünk közé köpted őket de szertegurultak akár az üveggolyók. S mert szemedben szuronyok csillantak Tornyot raktunk belőlük Erősebbet mint az Eiffel magasabbat a Mount Everestnél Arcod napként ragyogott latra levegőbe repítik az embert, szinte le akarják dobni, mint a rossz lő a lovasát... Megértem azokat a szerencsétleneket, mondta Kevinek Morvái, akik néhány ágyban való, váltott alvás után erkölcsi nyomorékokként és szajhákként ébrednek reggelente . .. A diákágyak után ismerősök és közvetett jóakarók ágyai következtek. Gazdáik segítőkészséggel telve meghívták Morváit egy éjszakára, vacsorát is adtak neki, családi körükbe avatták, bár ők sem laktak fényűzően. S a háziasszonyok barátságosak és megértők voltak hozzá, csak az bántotta, hogy helytelenítéssel vegyes szánalmat érzett szavaik mögött. Miért él egy huszonhét éves meglett ember ilyen kétségbeesett csavargóéletet? ... Biztatták, hogy nősüljön meg, alapítson családot, kicsi meleg fészket rakjon, — bőgő gyerekekkel — ahol mindig szeretettel várják, és ahová bárhonnan visszatérhet. Melegség, kényelem és családi öröm csábos vízióit varázsolták a szeme elé olyan meggyőzően és igézőén, ahogy csak azok a nők tudják, akik már a dolgok másik oldalát is ismerik. Reggelente űzött vadként menekült vendéglátóitól, mindent köszön, de ebből elég ... Sajnálatos, de letagadhatatlan tény, hogy ezen a területen az élet lábbal tapossa Morvái szerkesztőt, mint a mezítlábas taposólányok a szőlőt a kádban, és belőle fanyar mustként csorog az elégedetlenség és csüggedés. Kevi és Tamás egyöntetűen ajánlják, hogy keressen egy szelíd lelkű, jóravaló nőt, akinek a lakásán legalább minden második éjszaka megpihenhet, nyolc-tíz évvel idősebb is lehet a nő, hiszen csupán átmeneti időről lenne sző, amíg nem talál magának egy hozzá méltó albérletet ... S ilyenkor lemondóan legyint, mert tudja, hogy az ötlet használhatatlan. Középkori természet ő, számára a testi kapcsolat érzelmi érdekeltséget feltételez. S egy nyolc-tíz évvel idősebb szelíd lelkű nő, még a lakásával súlyosbítva sem tudná érzelmi közeledésre hangolni, kiváltképp most, amikor lelkére rátelepedett a zeneosztály mosolygó dolgozónője, teljességében kibérelte a romantikus kuckót, s még csak lakbért sem fizet. Fizetésre egyáltalán nem gondol, semmit sem ígér, csak az ajkát biggyeszti, és bátorítón mosolyog. Ilyen helyzetben érthető, hogy idősebb lakástulajdonos nők felkutatása szóba sem jöhet, még akkor . _ sem, ha feltételezhetően megosztanák Morvai'* val ágyukat és vlllanyrezsójukat. S a szerkesztő esténként az utcákat járja, megy mint az ámokfutó és két pompás mellet lát maga előtt, mint a sivatagban menetelő három királyok a betlehemi csillagot. A főszerkesztő is figyelte Morvái lassú pusztulását, látta, hogy sovány, mint egy éhező eb, sápadt az éjszakázástól és a hét öt napján borotválatlan. Beszélt is vele, őszinte érdeklődést tanúsított a nehézségei iránt, bár kijelentette, hogy sajnos nem tud rajta alapvetően segíteni. A helyzet átmeneti megoldásául és Morvái lelke üdvössége megmentésének érdekében azt ajánlotta, hogy vegyen fel útielőleget és utazzon két hétre Csehországba, pihenje és aludja ki magát. Az úton nézzen jól körül, és hozzon két riportot, rábízza, hogy miről ír. Akár már holnap indulhat... Az ötlet emberséges és egyedül lehetséges megoldásnak látszott. Morvái hálás volt érte a főszerkesztőnek, felvett ezer korona előleget, útitáskájába tett két inget, egy törülközőt, melléjük csúsztatta Hemingway Novelláit. .. s most itt ül a prágai gyors étkezőkocsijában, és elégedetten söröz. Az ablakon túl erdős és dombos cseh tájak Vonulnak, hasonlítanak az otthoni tájhoz, a Garam mentéhez, Gömörhöz, csak sokkal több itt az ipari üzem, a gyárkémény és kevesebb az ember a mezőn. Eszébe jutott, hogy azok a fáradtan szunyókáló délvidéki emberek, akikkel a hajnali gyorsokon szokott találkozni, talán ezekben az üzemekben dolgoznak és — micsoda bőség! — még mindig több ember marad otthon a mezőkön, mint errefelé. A pincér udvariasan megkérdezte, hozhat-e még egy üveg sört, és ő látta a szemén a gondolatát: ne ülj itt feleslegesen, csirkefogó! ... Lehet, intett. A sör kiváló, nyáreleje van, odakünn szikrázva süt a nap és a mező felett csillogó hullámok vonulnak, elképzelte az erős és tiszta levegőt és mélyen tüdőre szívta sajnos, ételszag keveredett bele, de el tudta képzelni és érezte ízét, illatát. Várta, milyen mezei állat, vagy madár ötlik a szemébe először, fcícánkakast várt, de nyúl lett belőle, egy lóheretábla szélén ült és összekuporodva majszolta a friss herét. A zeneosztály kincstárnokáról fontos dolgokat sikerült megtudnia; magyar származású, tősgyökeres pozsonyi, a férje közgazdász, egy Jelentős vállalat osztályvezetője, Kőrössinek hívják, az asszonyt pedig Zsuzsának . . . Zsuzsa ... egészen jól hangzik, neki is volt egy Zsuzsanna nevű dédanyja, öregségére megvakult és régi népdalokat énekelt. Zsuzsa telefonszámát is kikereste, de felhívni nem merte őt, mert erre senki sem hatalmazta fel, csak felírta a számot, és eltette a pénztárcájába, hátha szüksége lesz rá egyszer.. Fizetett és visszaindult a fülkéjébe. Kínos érzés tolakodni az emberek között, kényelmetlenül érezte magát, mintha szégyenkeznie kellene amiatt, hogy másoknak alkalmatlankodik. Az egyik utas kényszeredetten mosolyog, a másik dühösen megbámulja és érthetetlen, de láthatólag súlyos szitkokkal illeti, egy fiatal lány meg éppenséggel ezt suttogja maga elé magyarul. — Istenem, mikor érünk már oda? Folytatjuk
