A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-30 / 13. szám
Jogunk magyarnak lenni Az ember természetes jogához tartozik anyanyelvének, nemzetiségének megtartása. Ez a ragaszkodás korántsem jelent nemzeti elfogultságot. Ezt a hűséget a fennmaradás parancsa kényszeríti ránk. Hiszen továbbélésünk záloga: hovatartozásunk tudata. Korunk a modern nemzeti öntudat és a szükségszerű társadalmi integrálódás időszaka. E két folyamat kölcsönösen kiegészíti egymást: a nemzeti öntudat integrálódás nélkül türelmetlen nemzeti gőggé, az integrálódás nemzeti öntudat nélkül hazátlan világpolgársággá válna. Következésképpen e modern nemzeti öntudat nem akadályozhatja a nemzetek vagy nemzetiségek közeledését, sokoldalú kapcsolatainak létrehozását. Ugyanakor az integrálódás sem sértheti a nemzetek vagy a nemzetiségek érdekeit. Olykor mégis feszültségek keletkeznek e két alapvető folyamat között, mégpedig azért, hogy az integrálódás kényszerét nagyobbára gazdasági tényezők motiválják, a nemzeti öntudatot pedig leginkább szellemi erők szabják meg. A zavartalan fejlődés érdekében meg kell teremteni e két meghatározó tendencia harmóniáját. Általános tapasztalat, hogy a gazdasági jellegű kérdések viszonylag könnyebben megoldhatók. A nemzeti érzékenység azonban gyakorta bonyolult helyzeteket teremt. Ez utóbbit leginkább a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldatlansága idézi elő, amely — a tapasztalatok szerint — összeütközések forrása lehet. Minden nemzet, nemzetiség leghőbb vágya, hogy a lehető legteljesebben élhesse a maga sajátos életét. E nemzeti lét és önkifejezés elengedhetetlen feltétele az ö n r e ndelkezés és az önigazgatás elvének elismerése, gyakorlatának megadása. Ha e két alapvető feltétel valamelyike is csorbát szenved, vagy hiányzik, akkor a nemzet vagy a nemzetiség önkifejezési kényszere hatványozottabban jelentkezik, erőteljesebben nyilvánul meg: a nemzet — fennmaradása érdekében — harcolni kezd jogainak elismertetéséért. A természetes nemzeti igények és vágyak elfojtása tehát nem gyöngíti, hanem erősíti a nemzeti öntudatot, sőt deformálja is azt: a kielégítetlenség ugyanis türelmetlenséget, szélsőséges nacionalizmust eredményezhet. S íme, máris eljutottunk a nemzetek és nemzetiségek közötti konfliktusok forrásához! A jövőbe néző, józan nemzeti politika a nemzetek, nemzetiségek közötti összeütközéseknek úgy kívánja elejét venni, hogy a nemzetiségi kérdést igazságosan, sőt nagyvonalúan oldja meg (ezért nincs pl. sovinizmus, nacionalizmus vagy irredentizmus Finnországban!). Tanúi vagyunk annak, hogy még az egymástól távolabb élő népek is a tudomány, a közgazdaság stb. szempontjából erősen egymásra vannak utalva. Még inkább érezhető ez az egymásrautaltság a szomszédnépek fiai között. Ezért a rendezetlen nemzetiségi ügyek nem zavarhatják meg a közeledést, az együttműködést. Az ellentétek következményei ugyanis napjainkban beláthatatlanok. Nincs más kiút tehát, minthogy megoldani, rendezni a nemzeti- nemzetiségi együttélésből fakadó problémákat. Ha elismerjük — és ezt könnyű belátni —, hogy egyetlen nemzet létét, érdekét sem veszélyezteti, ha egy másik nemzetnek, vagy még inkább egy neki kiszolgáltatott nem zetiségnek, megadja a nemzeti önkifejezés jogát, akkor nyilvánvaló, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása lehetséges. Ha ennek ellenkezőjét állítjuk, akkor a megoldás gyakorlatilag kizártnak tekinthető. Ha az idegen nyelvi és társadalmi közegben élni kényszerülő kisebbségnek követelnie kell mindazokat a sajátos nemzeti jogokat, amelyekkel a többség rendelkezik, nyilvánvaló, hogy a számszerűleg erősebb növelni akarja befolyását a létszámát tekintve gyengébbre: meg akarja azt fosztani nemzeti szubjektumától, beolvadásra akarja kárhoztatni. Közismert, hogy a nemzetiségi létből obejktíve is adódnak bizonyos hátrányok. Ezért el kell fogadni azt a felfogást, hogy a nemzeti kisebbségnek biztosítékokkal, különleges jogokkal, előnyökkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy fenntarthassa létét, megőrizhesse nemzeti mivoltát. A számbelileg gyengébb ugyanis fokozottabban van kitéve a többség felszívó hatásának, a beolvadás veszélyének. Az asszimilációtól való félelem eloszlatása érdekében tehát minden tiszta szándékú többség igyekszik szavatolt különleges jogokat nyújtani a kisebbségnek (közismert etikai szabály, hogy a gyengébb védelemre jogosultl). Az 1908-ban országunkban megindult társadalmi és nemzeti megújhódásí folyamat célul tűzte ki a nemzetiségi kérdés igazságos meg'* oldását. A megoldás nem lehet más, mint a teljes egyenjogúság megadása a különleges nemzetiségi jogok biztosításával. Ezen ún. kisebbségi jogok legfontosabbika, hogy a nemzetiség a kultúra és a nyelvhasználat terén élvezze nemzetiségi sajátosságainak szavatolt védelmét. A különleges kisebbségi jogok és biztosítékok megadása nem ellenkezik az egyenjogúság elvével, noha voltaképpen kedvezményben részesíti a kisebbséget a többséggel szemben: „a különleges jogoknak elsősorban abban van értelmük, hogy megnyitják az utat a kisebbségnek az egésszel való összekapcsolódása előtt, úgyhogy a kisebbség ne érezze veszélyezettnek egyéniségét, és kárpótlást kapjon azért a tényleges egyenlőtlenségért, amelyet szükségszerűen kivált pusztán az a tény, hogy számra nézve kisebb“ írja Rehák László, a nemzetiségi kérdés kiváló jugoszláviai szakértője A kisebbségek Jugoszláviában című könyvében. Az anyanyelv használatának vonatkozásában ez azt jelenti, hogy az etnográfiailag kompakt közösségben élő nemzetiség, így pl. országunk magyarsága is, az általa többségben lakott területeken a társadalmi érintkezés elfogadott, meghonosodott nyelvének saját anyanyelvét Igényelheti. Ugyanúgy, mint ahogy országunk más területein természetes az, hogy az ott lakó többség nyelve a társadalmi érintkezés nyelve. Igazi, tehát teljes egyenjogúságról csupán így beszélhetünk. A szocialista egyenjogúság nem tűr csűrést-csavarást: mivel nincs felsőbbrendű nemzet, nem lehet privilegizált nemzet sem. Államalkotó pedig minden nemzet és nemzetiség, amelynek nemzeti szubjektuma alkotmányba van foglalva. A nemzetiségi nyelvhasználat tehát a tényleges egyenjogúsítás elsőrendű követelménye. Ezt bizonyítja az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1965 júniusában Ljubjanában rendezett nemzetközi szeminárium is, amelyet az embernek a több nemzetiségű közösségben való jogaival kapcsolatosan rendeztek, ahol a résztvevők többsége elfogadta azt az elvet, „hogy bizonyos környezetben és szükebb területeken nem mindig az úgynevezett köztársasági nyelv, hanem olykor a nemzeti kisebbség nyelve az érintkezés nyelve. Ezért az utóbbi időben mind szükségesebb a nemzetiségi nyelv elsajátítása olyan környezetben, ahol ez az érintkezés nyelve. Ez elsősorban a más anyanyelvű politikai káderre és a vezető szakemberekre érvényes.“ Különlegesen fontos szerep hárul ezen a téren a nemzetiségi iskolákra, amelyek jelentősége kettős: egyrészt biztositékai a nemzetiségi sajátosságok (nemzeti öntudat, mentalitás, Véletlen folytán kezembe került a „Mlady Slovák“ (Ifjú Szlovák) egyik sokszorosított februári példánya. Egészen szép példányszámban jelenik meg (kb. ezer példányban), mint a Bratislava fővárosi Matica Slovenská Ifjú Barátai Szervezetének hivatalos közlönye. Ha a lap tartalmát egybevetjük a Szlovákiai Nemzeti Front programjainak elveivel, és tudva, hogy a Matica Slovenská is tagja a Szlovákiai Nemzeti Frontnak, az eredmény megdöbbentő: A „Mlady Slovák“ nyíltan és leplezetlenül olyan nézeteket vall (és dokumentál), amelyeket — hogy «a legenyhébbért fejezzem ki magam — újludák nézeteknek nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy olyan nézeteket, amelyek homlokegyenest eltérnek a mi társadalmunk alapelveitöl, nézeteitől és célkitűzéseitől. A szlovák nemzet a szocialista létfeltételek közt érte el nemzeti függetlenségének teljesfokú realizálását, a föderatív szocialista Csehszlovákiában érvényesíti a modern nemzet államiságának alapelveit. Sok nemzedéknek ezt a célját éppen a kommunista párt vezetése alatt valósiművelődés, hagyomány, szokás stb.J továbbélésének, másrészt szavatolják a tudás, az ismeretek elsajátításának legcélravezetőbb formáját. Az anyanyelvi oktatás korlátozásával a nemzetiséget megfosztanánk nemcsak különleges, hanem az egyenlő jogoktól is. (Ezen a téren nálunk még sok a pótolnivaló, ha tekintetbe vesszük, hogy hozzávetőlegesen csupán az alapiskolái hálózat felel meg a nemzetiségi Igényeknekl) Viszont öncélúvá válhatik a nemzetiségi iskola, ha abban a társadalmi közegben, amelyben létezik, gyakorlatilag az iskola tanítási nyelve nem elfogadott, csupán megtűrt eszköze az érintkezésnek. A tanítási nyelv nem lehet halott nyelv. A nyelv a nemzet legsajátosabb, legjellemzőbb ismérve. Nélküle a nemzet elhal, megsemmisül. A nyelv elvesztését nem pótolhatja semmi. Az anyanyelvi oktatás lehetőségeinek bővítése, a nyelvi egyenjogúság meghonosítása, mindezek olyan alapvető követelmények, amelyeket az igazi nemzetiségi egyenjogúsítás szocialista polltí-. kája kényszerít ránk visszavonhatatlanul, halaszthatatlanul. Ehhez azonban arra van szükség, hogy mindenki belássa: egyszer és mindenkorra szakítani kell azzal az egyeduralmi ábránddal, hogy a „nemzettől idegen elemeket“ be kell olvasztani a többségbe. Közismert, hogy közvetlenül a második világháború befejezését követő években nálunk a magyarság, ha nem akart megválni szülőföldjétől, kénytelen volt magát alávetni sok olyan diszkriminációs intézkedésnek, amelyek a nemzetközi jogon kívül emberi méltóságát is mélyen sértették. Ennek „eredményeképpen“ napjainkban is százezrekre tehető azoknak a száma, akik az akkori megfélemlítés, majd lelkiismereti kényszer hatása alatt még ma sem igen merik bevallani tényleges nemzetiségüket, anyanyelvi hovatartozásukat. El kell tehát de jure és de facto is ismerni a nemzeti sajátosságok birtolásának, megnyilvánulásának elidegeníthetetlen jogát. A nemzeti sajátosságok, köztük elsősorban is a nyelvi sajátosság ne lehessen sem alku, sem vita tárgya többé. Ez csakis úgy lehetséges, ha minden nemzet és valamennyi nemzetiség elismeri annak tényét, hogy az övén kívül létezik más nemzeti mentalitás és egyéb nemzeti sajátosság is. Az embert, legyen bármilyen nemzet fia, éljen bárhol is a világon, ősidők óta ugyanazok a vágyak és törekvések éltetik: a kiteljesedett emberi élethez, egyéniségének elismertetéséhez való jog igénylése. Ezek a mélységesen igazságos és természetes követelmények csakis úgy fogadhatók el mindenkinek, ha megpróbálunk azonosulni történelmünk humánus hagyományaival, a végzetes találkozások intő tanácsaival, amelyek — a történelem bizonysága szerint — mindig úgy születtek, hogy int szomszédnépek nem tudtuk a kellő időben rendezni ügyeinket. E történelmi visszarévedezésböl táplálkozó józanságnak a fenyegető világkatasztrófa veszélye ad nyomatékot. Fennmaradásunk és megmaradásunk tehát kölcsönösen feltételezik egymást. Ezért a jelenlegi világhelyzet parancsotóan írja elő számunkra: „rendezni végre közös dolgainkat!“ tóttá meg, ami annyit jelent, hogy a szlovák kérdés fasiszta módon értelmezett „megoldásának“ tagadásával. Miért glorifikálja és propagálja nyíltan a „Mlady Slovák“ szerkesztősége a bigott nacionalizmust, antiszovjetizmust, miért hangoztatja a gyászoshírű „Életünket Istenért, szabadságunkat a nemzetért“ jelszót és miért tömjénezi Andrej Hlinka életművét? Ogy vélem, hogy teljes felesleges vitába szállni ilyen célkitűzéssel, mivel idejét múlt és történelmi vonalon is kompromittálja a szlovák nemzetet. £n inkább arra lennék kíváncsi, hogy a „Mlady Slovák“ eszmei álláspontja mennyire van összhangban a Matica Slovenská programjával. Az erre a kérdésre adott igenlő válasz nem vetne jó fényt erre a szervezetre. Annál is inkább, mert — ha a hír nem bizonyul kacsának — a „Mlady Slovák“ című sokszorosított lapot a Slovenská Matica Elnökségének tagja, P. Virsik szerkeszti. . . F. G. *4 Életünket Istenért?
