A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-30 / 13. szám
Ember sorsa: kenyér Manapság sok embernek már csak annyi köze van a kenyérhez, hogy naponta fogyasztja. Találkozik vele reggel, délben, este, de talán eszébe sem jut, mit jelent és mit jelentett hajdanán az embernek, az emberiségnek a mindennapi kenyér. Hiányzik belőle az áhitat, amely sok parasztházban még ma is belengi a lelkeket, amikor megszegik a kenyeret. Ezt a kenyeretbecsiilő féltést és áhítatot keserves évszázadok, évezredek őriztették meg a szegény emberek szívében, akiknek szentség volt a kenyér, hiszen sohasem volt belőle elegendő. A kenyérből így lett áldás és jelkép, a ke nyérteienségből átok és szenvedés. Ezért több a kenyér, mint más emberi táplálék. A kenyér mindent jelentett, vágyat és óhajt, az emberi jövendő örök ígéretét. Minek magyarázzam, mi volt a parasztnak vagy a munkásnak, egyszóval a szegény emberek sokaságának a mindennapi kenyér. Megmagyarázták ezt már ezren és százezren, hiszen erről beszél az egész emberi történelem. A kenyér kérdése az emberi faj létkérdésévé vált, a görögök nem hiába tették meg Dionyzost a kenyér istenének. De csak ha a magyar irodalmat tekintjük, ha mélyére pillantunk ennek az irodalomnak, nyomon követhetjük, érezhetjük és érthetjük, miért volt mindig földszagú, kenyérszagú a magyar nép sorsa. Föld és kenyér. Ebből nőtt itt ki minden és ebbe pusztult bele minden. Mert a magyar népnek sohasem volt elég kenyere. Kenyértelen nép volt, mint minden olyan nép, amely elől saját urai vagy idegen hódítók ették el keserves munkája gyümölcsét. Ezért volt ezen a tájon isten áldása a kenyér, drága kincs, amelyhez féltó, szerető áhítattal nyúlt a kéz s imát mormolt az ajak, mielőtt megízlelte. Hogy, tudták tisztelni egykoron a kenyeret, azokban az időkben, amikor nagyon kevés volt belőle. Van Móra Ferencnek egy megrázóan szép elbeszélése, a „Mindennapi kenyerünk.“ A gazdag Dobákné megkéri a szomszédék kisfiát, szedjen egy kis dudvát a malacának. A fiúcska munkájáért kap egy darab kenyeret. Nagy boldogsággal harap a kenyérbe, de a falat kifordul a szájából, mert eszébe jut szegény édesanyja. Haza viszi hát neki a kenyeret. Az anya nem örül az ajándéknak, biztatja gyermekét, hogy csak egye meg, a fiú azonban azt hazudja, hogy ö már evett, megette a másik karajt. Az anya másnap reggel az ura tarisznyájába dugta a kenyeret, hadd lakjon jól szegény, hiszen olyan keservesen dolgozik a szőlőben. Azonban az apa sem fogyasztja el a kenyeret, estére visszahozza fiának, s úgy adja vissza neki. mint madárlátta kenyeret... ilyen drága kincs volt a kenyér a. szegény emberek házánál. Féltették és megbecsülték, mert az életet jelentette. Az a kor, hála Istenek elmúlt. Ma úgyszólván mindenkinek megadatik a mindennapi kenyere. Ma több gabonát termelünk s könnyebben termeljük a gépek segítségével. De ha könnyebben is termeljük, azért ezreknek és százezreknek ma is verejtékezni kell a kenyérért. Még ma sem mondhatjuk, állíthatjuk, hogy itt van már Kánaán. Ezért fáj az embernek, ha eldobott kenyeret lát az utcán. Nem a felnőttek dobják el, hanem az iskolás gyerekek. Nem is a puszta kenyeret dobják el, hanem a vajas kenyeret. Nem kell nekik, mert jólakottak, mert talán süteményt, tortái is bepakoltak nekik uzsonnára, s így a kenyér az utcára, szemétkosárba kerül. A mai fiatalok nem tudják, nem tudhatják mi az a földhözragadt szegénység, s oktalanul is eldobják a kenyeret. Ma már kevés helyen tanítják őket a kenyér tiszteletére, hiszen a legtöbb családban nincs különösebb becse a kenyérnek. Magától értetődőnek veszik, hogy kenyér, kifli van és lesz. Mért kellene hát tisztelni, szeretni, félteni? Tanítani, magyarázni kellene minden iskolában, hogy mit jelent a kenyér. Minden apának és anyának százszor és ezerszer el kellene mondania, hogy mi a kenyér. A kenyérnek vissza kell adni a becsét, mert szent a kenyér és szent a verejték, amely megteremti. A világon még ma sem jut sok millió embernek kenyér, a világon még mindig nagy a kenyértelenség. Becsüljük meg hát a kenyeret ma is és mindörökké. Az első köztársaságbeli magyar költőnek, Benjámin Ferencnek versét olvasom a kenyérről: „Ember, tagadd le embervoltodat, sikolts kegyetlen, gyilkos átkokat — tomboljon, lázadjon benned a vér, ha nincs kenyér! A legszentebb, a legnagyobb . . csillagnál, napnál izzóbban ragyog ... a legfeketébb a legdurvább kenyér aranynál, gyémántnál ezerszer többet ér. A kenyér, a szerelem, a csók, a szépség, a föld leggazabb szégyene az éhség! A kenyér az ima, az oltár. . . igazabb minden igaznál, jobb minden jónál...“ Ez volt a kenyér. Az ember kincse, szerelme, boldogsága, s ha nem jutott belőle elegendő, akkor átka, szégyene, boldogtalansága. Emberek, tiszteljétek a kenyeret, s olyan áhítattal vegyétek ma is a kezetekbe, mint az az öreg parasztnéne, aki imájába foglalja a mindennapi kenyeret, mielőtt megtöri. DÉNES GYÖRGY — Jól van, Morvái — a tanszékvezető hangja komoly volt —, maga akarta így, s ezt ne felejtse el! ... Kettőkor már könnyű szívvel és részegen várta a Grandban Kevlt és Tamást, de csak Kevi jött. — Vendégem vagy — mondta Kevinek —, érezd magad fesztelenül! — Hány koronák erejéig? — Sok koronák erejéig. Rendelj és élvezd az életeti Inni kezdtek, Négy óra tájban asztalukhoz hívtak két kihívóan nevetgélő nőt, és céltudatosan itatták őket kilencig. Akkor a nők támolyogva felkeltek, és azzal a kifogással, hogy fésülködni mennek, megléptek tőlük. Fél óráig várták vissza őket, de nem jöttek. Morvái csüggedten motyogott. — Szajhák ... számító szajhák . .. Kevi költőien dadogva panaszkodott. — Pe ... pedig ittak, mint... mint aszály idején a szomjas mező . .. ilyet még ... még nem láttam, ahogy ez a két nő ivott. — Nem megyek az internátusba aludni... nem vagyok már főiskolás! Kevi erős hangon biztatta. — Nálam alszol! Fel a fejjel, öreg fiú! A Hegyiparkbat) lakott Kevi egymásnak háttal fordulva aludtak az ágyán, alig fértek el a keskeny vaságyon. Morvainak kevés józan gondolata támadt, de a félelmet határozottan érezte. Mi lesz, ha a teste Kevi egy hirtelen és erőteljes mozdulattal lelöki az emeletes ágyról? Agyoncsapja magát a cementpadlón! A prágai gyors percekig csattogott a váltókon, lassított, és befutott a breclavi állomásra. Zökkenve megállt, a kocsik ütközői egymáshoz csapódtak. Morvái hajadonfővel, feltűrt ingujjban kiugrott az egyik másodosztályú kocsiból és előrefutott a vonat mellett az étkezőkocsi felé. A zsúfolt vonat négy kocsijának folyosóján nem akart előre tolakodni, az étkezőkocsiba, eszébe jutottak saját utazásai, amikor bőröndök között kuporgott a folyosón, összenyomva, kifeszítve, vágyakozva egy tenyérnyi ablakrész után, ahol kinézhetne legalább, nem, akkor ő sem szerette azokat az erőszakos utasokat, akik kérlelhetetlenül és önzőn átpréselték magukat a háta mögött, ki tudja, milyen nyugtalan vágyaktól űzetve és milyen bizonytalan célok felé. A tömött vonat folyosójának utasa ingerült és megbántott lény, nem tűri, hogy viszonylagos nyugalmában zavarják. S Morvái megértő közösséget vállalt velük, futott hát a vonat mellett és felszállt az étkezőkocsiba. Ablak mellé ült és egy üveg pilzeni sört kért. Közben elindult a vonat, és egyre gyorsulva haladt tovább. Morvái telitöltötte poharát és ivott, az imbolygó étkezőkocsi mozgása ütemesen fogához kocogtatta a poharat, szája szélén lecsordult a sör és habos lett az orra hegye. S a fehér habbuborékok olyan vidáman pattantak el az orrán, mintha az életében történt változás derűjét szimbolizálnák. Mert döntő változás történt vele, Tamás bevitte a szerkesztőségbe, bemutatta a főszerkesztőnek, s az alkalmazta Morváit. Egyelőre egy anyasági szabadságra távozó nő helyére vette fel, próbaképpen, de kilátásba helyezte, hogy ha semmi váratlan akadály nem merül fel, és megállja a helyét, véglegesíti. Morvái szerkesztő hát söröz és kitünően érzi magát, jelenen, műlton és jövőn töprengve néz ki a vonat ablakán. A szerkesztőségben fiókos íróasztala és iratszekrénye van, és nyugodtan diktálhat a gépírónőnek, nem kérdezi meg től§, hogy megjelenik-e a cikk. Reggel a szerkesztőségi titkárnő hivatalos leveleket és folyóiratokat tesz asztalára és havonta kétszer fizetés jár neki, amit akkor is megkap, ha semmit sem írt. Egyéni egén eloszlott hát a ború, egyetlen felhő úszik még rajta, lustán és terjengősen; nincs lakása. Albérletet keres. És a városban, ebben a növekvő, hetyke kan.aszóriásban minden egyéb akad; munka pénz, szórakozás, szép nők és jószívű pincérek, csak albérleti szoba nem. Néhány éjszaka Kevinél aludt az emeletes internátusi vaságyon, együtt a barátjával, hátat fordítva egymásnak és élükre állítva. Reggel a kialvatlanságtól duzzadt szemhéjjal, fájó derékkal és merev nyakkal ébredtek, nyögve nyújtózkodtak és mogorván bámulták egymást. A helyzet romantikus volt, de tarthatatlan. Kevi jóbarátja, de reggel elferdült nyakkal pislog rá és keserves 'arcot vág. Azután Kevi hetekig hazautazó főiskolások ágyaira vadászott az internátusbán, s Morvái ezekben a napokba úgy cserélte fekhelyeit, mint egy véglegesen rossz útra tért céda nőszemély. Egy komoly társadalmi helyet betöltő és köztudatot formáló férfiúnak lehetőleg saját ágya legyen. Lemondóan állapította meg, hogy ideiglenesen elhagyott, sodronyos diákágyakon aludni megszégyenítő és méltóságán aluli cselekedet. Egyik ágy olyan, mint a malacvályú, rugói majd a földig nyúlnak, s olyan mereven kell benne feküdni, mint a koporsóban, a másik ágy erősen kifelé lejt és a matracaiból éles szaharai füvek szurkálják gonoszkodva a pihenni vágyót. Más ágyak laposak és deszkakemények, alattomosak, egy hevesebb mozdu- «2
