A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-23 / 12. szám
Fejvadáfzat Kallus László rajzai Rátonyi Róbert írásaival TITO SCHIPA A világhírű olasz énekes hónapokig tanított a budapesti Zeneművészeti Főiskolán. Budapesti tartózkodása alatt állan dó látogatója volt az Operaház és az Grkel Színház előa dósainak. Egy alkalommal megnézte egy nagy reklámmal beharangozott világsztár fellépését, akit többek között azért várt felfokozott érdeklődéssel és igényekkel a pesti operakedvelő közönség, mert annak idején az egyik legnagyobb olasz énekes növendéke volt. A bemutatkozás estéjén, az első felvonás vége felé, már érződött, hogy „valami nincs rendben". A világsztár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Persze, akadtak a nézőtéren olyanok, akik egyelőre jobban hittek a reklámnak, mint a fülüknek. Schipa egyik ismerőse is Így volt, és ezt suttogta a mellette ülő művésznek: — Hiába, ezen a hangon észre lehet venni az olasz Iskolát! Schipa félhagon csak annyit mormogott: — Igen, de csak az első elemit! SOMLAY ARTHUR Somlay Arthurt sokan igen magába zárkózó embernek is merték A nagy művész valóban nem barátkozott könnyen, és különösen idegenkedett a bizalmaskodó, tolakodó emberektől. Egy ízben valami hivatalos fogadáson kellett részt vennie, ahol is egyszerre csak belekarolt egy alacsony tér metű, kopaszodó, kövér emberke, akit Somlay emlékezete szerint még soha nem látott. A kis kövérből csak ügy dőlt a szó: — Kedves Mester, de örülök, hogy összetalálkoztunk. Végre egy kellemes emberre akadtam ebben a társaságban . . . A színész félbeszakította a hízelkedést: — Önnek nagyobb szerencséje van, mint nekem! TATJANA SZAMOJLOVA A világhírű szovjet íimsztár egy ízben Leningrádba uta zott filmíelvételre. Mikor Moszkvában felszállt a vonatra, szerencsére talált egy üres fülkét, aminek nagyon örült, már csak azért is, mert így nyugodtan tanulhatta a szerepét. Öröme azonban korai volt, mert alighogy elindult a vonat, kinyílt a tülke ajtaja, és begyömöszölődött egy kövér néni, rengeteg poggyásszal. Amikor a néni megpillantotta a népszerű színésznőt, boldogan elmosolyodott, és alighogy elfoglalta helyét, kérdezősködni kezdett: — Ugyebár, Szamoljova? ... — Igen. — Nem zavarok? . .. — Nem! — Mit csinál, kedveském? — Tanulok. — Mit? És így tovább, és így tovább. Szamoljova érezte, hogy itt már nem tesz tanulás. De hiába válaszolt igen röviden, a néni csak folytata: — Meddig utazik? — Leningrádig . — És mit tetszik ott csinálni? Szamoljova elgondolkodott, majd jelentőségteljesen annyit modott: — Kiszállok! zai a Da i zxrig árpád adalékok életrajzomhoz láthatatlan kövek (Fa is lehettem volna vagy bakancs —) Állok a világ tenyerén álmom: a tengert kimerem — Tarka papagályok az éjszaka fényei nappalok aszfaltszínűek láthatatlan kövek utadba állnak szétfolynak szemedből a papagályszínek hangulat Huszonegy éve szita a tenyerem. Varga imre valaki kétfelé kiáltotta az eget fákra virágra hull a permet. első fejezet bibliámból gi ran Vi sun do i leereszkedem ... sión hegyéről fényújság tenyerem oltárajtó rányitom az égre a tízparancsolat homlokomon olvassátokl Szétszórta vágyait az ég cenzora lett egy felhC Most esik de éjjel mindent elolvasok A hatvan éves fejő szép magyar népdalt ka: pott, melynek a második versszaka így kezdődik. „Isten adta falu nyája, ez is csak utamat állja ..." A nő megkérdezte, hogy ú| szerkesztó-e a rádióban. — Még csak az sem ... csak úgy itt vagyok, és próbálkozom ... — Ki a következő sikeres dolgozó? — K. K. sertésgondozó ... egy anyakocától tizenegy és fél malacot... — Komoly eredmény... — bólogatott a nő. — Gondoljon a malacokra ... dolgozunkl A borozások közben énekelt kanásznóta Mór: vainak jutott eszébe. — „Megszökött az anyakoca kilenc mala: cával, utána ment a kondás fényes baltája» val...“ — Nagyszerű lesz — mulatott a nö —, ilyen eredeti köszöntő még nem volt nálunk. A B.-i szövetkezet traktoristái a kétszáz hek: tár tavaszi árpa fejében megkapták a „Kislány, mi van a puttonyban, adj egy csókot suttyomban .kezdetű dalt. x Morvái nem akarta észrevenni, hogy munkája komolytalanná vált, félszeg zavara felengedett, nagyon jól érezte magát. — Itt van még az M.-i állami gazdaság, amely három vagon marhahúst és százezer liter tejet adott be terven felül. — A közellátás szilárd oszlopa. — Igen. Mit szólna ahhoz a hallgatóhoz, hogy „Amikor majd nem leszek már, akkor tudd meg, hogy ki voltam néked“? — Nagyon jő lesz ... — helyeselt komolyan a nő, és úgy nézett rá, hogy Morvái gyorsan a kartotékokba temetkezett, aztán rádöbbent, hogy ez gyávaság, és mereven visszanézett, ferdén mosolygott, és nézte a nőt, karcsú, szép nyakán görögös arcélü fej, bronzos árnyalatú, dús barna konty, szeme nagy és szürkészöld. Termete nagyszerű, lába kétségbeejtöen tökéletes. És állja a tekintetet, kihívóan és magabiztosan. A játék szabályai szerint összeállították a köszöntő számait. S amikor tizenegy órakor Morvái elrohant megírni az összekötő szöveget, arra gondolt, hogy ezt a nőt minden idegszálával akarja magának, minden közelebbi minősítés nélkül a magáénak akarja tudni, és egyszer bizonyára megszerzi. Háromnegyed óráig kopogott az írógépen és még tizenkettő előtt bevitte munkája eredményét a rovatvezetőnek. Egyre erősödő bűntudatot érzett a zemeszámok miatt, megsejtette, hogy a nö varázsának és játékos kedvének hatása alatt esztelenséget tett, de nem volt benne egészen biztos és azzal biztatta magát, hogy eredeti és ötletes köszöntőt állított össze, valami szokatlant... Várta, mi történik. S nem is kelleti sokáig várnia, mert a rovatvezető rövid idő múlva felbődült szobájában, és dúlt arccal megjelent az ajtóban. — Morvail Balsejtelmek alatt roskadozva ment be a rovatvezetőhöz és zavartan állt meg asztala előtt. A rovatvezető nagyokat fújva járt felalá a szobában. — Maga megbolondult? Engem gúnyol, vagy a szövetkezeti dolgozókat nézi gyengeeíméjűeknek? Morvái csak dadogott. — Mit akar ezekkel a kakasokkal... mi köze ezekhez j. Iluska baromfigondozónak? És mi 12
