A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-23 / 12. szám

az, hogy „Amikor majd nem leszek már“? Mi akar ez lenni, magyarázza meg nekem! Morvái topogott és zavarosan magyarázta, hogy ezt átvitt értelemben, humoros aláfestés­sel látékcsan kell venni és semmi esetre sem komolyan, szó szerint... s erre a rovatvezető hatalmasat kiáltott, mint akit halálra sebez­tek .. mi politikát csinálunk, Morvái, a dalok mögött is politika rejtőzik, társadalomépítés, a szocialista embert neveljük, és az ellenség minden kétértelműségre odafigyel, s maga ját­­szani akar? Morvái ment új zenét keresni, dühösnek és rosszkedvűnek tetette magát a nő előtt, pedig valójában örült, hogy újra látja és beszél vele, gyorsan dolgozott, sok szöveg nélküli cigány­zenét keresett ki, és hallgatókat... csak nem haragszik rám, kérdezte kíváncsian a nő... nem, sietett a felelettel, csak rohannom kell vissza, a mezők népe várja a melódiákat, hogy jobban dolgozhasson. — Szegény ... hát nem sikerült a zenés kö­szöntő? Olyan eredeti volt... — Ingerkedett vele, aztán mintha megsajnálta volna, hozzá tette egészen puhán és hálásan. — Azért nem baj, mert olyan jól szórakoztam magával. Iga­zán ... Aznap Bozsena feleslegesen sietett a takarí­tással, hogy mielőbb a háromszáztizenötösbe érjen, a szoba üres volt. Morvái, a szokásos reggeli csókolózásról megfeledkezve, kipirult arccal ügetett be korán reggel a városba, gya­logosan ment, mert nem volt pénze villamosra. Minden ellenkező hiedelemmel ellentétben Morváit nem bántotta a pénztelenség, tíz óra­kor tiszteletdijat fizet a rádió. Ma felveszi két heti szellemi termékeiért a bért és ki tudja, mi lesz azután. De addig még három órányi ideje van, s időtöltésül megjátszott ivókörutat ren­dez, benéz az útjába eső falatozókba és talpon­állókba, elténfereg és nézelődik az eszegetek és iszogatók között, és elképzeli, hogy minde­nütt megivott egy féldecit. Elméletben dülön­gélve és rózsás kedvben érkezik a Manderla elé, felmegy a Grandba, hitelt kér az öreg pin­cértől, és megreggelizik. Két féldeci valódi vod­ka, három tojás pohárban, jéghideg sör, olyan sűrű, fehér habbal, mint a felvert tojásfehérje. Utána elégedetten nézeget ki az ablakon, s az autók az épület gyomrába rohannak a szeme előtt. Tíz órakor állt be a tiszteletdíjra várók sorá­ba, vidáman nézelődött, de nem talált közöttük ismerőst, lassan topogott előre és a pénztárnál felvett ezerkétszáz koronát — apám két hóna­pig gürcöl értei — egy csemegeboltba rohant, és vásárolt egy kiló konyakos meggyet. A do­bozt átköttette piros szalaggal és felment vele a zeneosztályra. Rövid megtorpanás és egy apró fohász után benyitott, és azonnal látta, hogy a perc nem tartogat számára örömet. Egy bőszí­­tően festett és hidrogénezett hajú, idős nő to­pogott elő az állványok mögül, valószínűtlenül magas cipősarkakon ... Morvái zavarba jött, dadogott, nem tudta, mit mondjon, végre kibök­te, hogy azzal az elvtársnővel szeretne beszélni, aki a múlt héten itt volt... A városba ment, közölte vele megbocsátó, anyai mosollyal a hirtelenszőke néni, mint aki naponta hússzor mondja ugyanezt, de délfelé visszajön, bíztatta jóságosán ... Semmi sincs elveszve, ujjongott fel magában Morvái, s a városba rohant, a ko­nyakos meggyet hóna alatt cipelte, fel-alá csa­tangolt az utcákon, kis híján újra a villamos alá került. A takarítónő is eszébe jutott, na­gyot nézhettél Bozsena, amikor megláttad, hogy üres a szoba és az ágy ... csókolózz Igor­ral, kedvesem, neki harapd véresre a nyelvét! — gondolta enyhe kárörömmel. Egy szövetkezeti szabóság kirakatában daliás próbababa ötlött a szemébe, nagyszerű, széles fazonú, egygombos öltönyben feszített. Az öl­tönyre cédulát tűztek gombostűvel, mely sze­rint hétszáz koronáért eladó. Az alkalom ellen­állhatatlan és felemelő volt, úgy tetszett, a ruha hihetetlenül elegáns, és a próbababa ép­pen olyan termetű, mint ő. Mielőtt még alapo­sabban megfontolhatta, mint tesz, bement az üzletbe és megkérdezte, felpróbálhatja-e a ru­hát? Ezt a ruhát magára szabták, csodálkozott és lelkendezett az eladó, míg ő a tükörben nézegette magát, el kell ismernie, hogy nagy­szerűen sikerült darab! Hallgasson rám, le se vesse... Mintegy révületben fizette ki az öl­tönyt, kopott ruháját papírba csomagoltatta, átkötötte zsinórral, és azzal az elgondolással, hogy elteszi inségesebb időkre, kivitte a vasút­állomás csomagmegőrzőjébe. Bár az insége­sebb idők lehetőségének felvillanása, termé­szetesen, öncsalás, ezután már nem jöhetnek inségesebb idők, Morvái egy ideig tűnődve né­zegette a cédulát, melyet kopott ruhájáért kapott, aztán gyors mozdulattal összegyűrte és eldobta. Meg kellene várni, ki találja meg, de nem ér rá... Gyalogosan jött be a városba, most már valóságosan folytatta az ivókörutat, féltízenkettőkor felment a zeneosztályra, és a nő mosolyogva jött elébe az állványok mögül. — Ma kit köszöntünk, szerkesztő úr? — Magunkat. Jól dolgoztunk, megérdemeljük! Az asszony felé nyújtotta a konyakos megy­gyet, a segítségéért, tette hozzá az ajánlást a mozdulathoz, de az nem fogadta el hogyan, miért, csodálkozott, nem is / ismerjük egy­mást ... S akkor Morvái bemondta a közepes színvonalú udvarlások legkézenfekvőbb és Ieg­­megkopottabb frázisát, hogy ő, igenis, is­meri, kamaszkora óta róla álmodozott, csak nem tudta, hol találja meg s ezért csak a ké­pét hordozta magában, mint egy súlyos és nyugtalanító terhet... A lelke legmélyén, ugye, itt benn?.!. mutatott a nő ironikus fintorral Morvái mellére ... ott, ott, bólogatott és igyeke­zett rejtelmesen mosolyogni, de érezte, hogy nem sikerül, s mosolya láttán a nő újra az ajkát biggyesztette. Mikor ezek után sem vette el tőle a bonbont, kinyitotta a dobozt és meg­kínálta vele; a nénit, aki ekkorra előtotyogott az állványok sejtelmes hátteréből, szintén meg­kínálta. Remélem, szép szőke mamám, megér­ted, hogy neked most illik kivonulni a mel­lékhelyiségbe ... Tévedett, az öregedő szex­bomba semmit sem értett meg, rekedten csi­lingelve bekapcsolódott a beszélgetésbe, és olyan derekasan nekilátott a konyakos meggy­nek, hogy Morvainak a megdöbbenéstől elbo­rult a tekintete ... Nincs hála és megértés az emberekben, gon­dolta búsan, amikor fél óra múlva üres bon­­bonosdobozával elhagyta a zeneosztályt, még az idősebbek sem ismerik a meleg emberi hála fogalmát... Lelkében sokáig ott mosolygott és nézegetett rá a nő, akivel nem maradhatott kettesben... Csak nyugalom, figyelmeztette önmagát, csak semmi elhamarkodott szenve­dély, hidegen és számító következetességgel látogassuk a zeneosztályt, mintegy véletlenül és mellékesen ... S akkor rádöbbent, hogy nyakkendőt nem vett magának, új ruhája igézete enélkül bizo­nyára alaptalan képzelődés volt csupán. Köszö­nöm szépen, mellbevágóan elegáns ruha, gyű­rött nyakkendő és piszkos ing... elbűvölő megjelenés, mondhatom. Habozva vett még egy bordó nyakkendőt, egy kirakat üvege előtt fel­kötötte, és a régit a szemetesládába dobta. Ekkor már ittas volt, közben betért a talpon­állókba, s eszébe jutott a dékáni hivatal. Még egy elintézni való ügy. Villamosra ült és kiuta­zott az iskolához, felment a tanszékvezető iro­dájába ... Morvái vagyok, a harmadik évfo­lyamból ... A gépészeti kar titkára már tudta, miről van szó, és gorombán beszélt vele... Maga az a felelőtlen magyar, aki nem láto­gatja az előadásokat, és állami költségen csa­varog?... A magyarságomat hagyja bőkében, horkant fel Morvái, kikérem magamnak... A titkár dühöngött... Mit kér ki?... Mit kér ki?... Látogassa az előadásokat és azután kérjen ki valamitl... Államunk lehetővé teszi, hogy ingyen tanuljanak, s nem becsülik meg a lehetőségeket... Csak azt kapjuk, ami megillet, semmi többet nem kapunk... Maga most is ré­szeg, üvöltött a titkár. Sikerült tökéletesen ösz­­szeveszniük, a titkár tajtékzott, erőszakos és elbizakodott tisztviselőtípus volt, még ha igaza volt, azt sem tudta úgy megmondani, hogy az ember elfogadja tőle, mindene az ellenállásá­ban szerzett érdemei (valódiak?) és a bom­basztikus frázisai, mindent megenged magának, a tanárok is tartanak tőle... Hagyjon békét a magyarságomnak és a Jogaimnak, követelte idegességében dadogva Morvái... Szemtelen magyar, kiabált a titkár, majd én megmuta­tom neked... A tanszékvezető is jelen volt, de alig beszélt, csak egyszer, a feleselés vá­ratlan szünetében, amikor egy pillanatra szin­te természetellenes lett a csend, jutott szó­hoz. Jól gondolja meg, mit tesz, Morvái! S ak­Nagy József rajza kor egyszerre nagy csend és magány lett kö­rülötte, mintha egy puszta középen állna és életre szomjasan kutatná tekintetével maga kö­rül a mozdulást, bizonyítékát annak, hogy nincs egyedül, szinte pengett ez a csend, megérezte, hogy itt az utolsó pillanat, a döntés pillana­ta... Még maradhat, és minden megy a meg­szokott, biztos mederben tovább, három év múl­va kezdő mérnök lesz ezerkétszáz korona alap­fizetéssel ... Igor tovább fújtat reggel a mos­dóban, Adamka cinikusan kritizál és szitkozó­dik, rajzok és képletek és egyenletek folynak az időben, és Baka bal kézzel tiszteleg, a vil­lamosokon duzzadó emberfürtök lógnak és ő erőlködve közéjük préseli magát, a széntar­talom és a hőfok döntően befolyásosa az acél tulajdonságait... Nem, mondja a tanszékveze­tőnek, és messziről, egy pusztából hallja vissz­hangozni a szavát, nem maradok... s a zene­osztályon a nő kacér mosollyal nyújtózik, olyan szabályos a két melle halma, mint a hul­lámzó és gödrös utakra figyelmeztető közleke­dési jelzőtáblák hullámvölgyének halmai... De ahogy kimondta, hogy nem marad, azonnal felismerte: elvégeztetett... ettől a pillanattól kezdve élete öntörvényűén fejlődik tovább, ki­számíthatatlan törvények szerint alakul, lelé­pett a biztos irányba vezető sínekről, melyek­nek végén ott látta a célt a messzeségben. Ez­után majd erdőben halad, sűrű bozótosban, be­havazott mezőn, vagy sziklás sivatagban, ta­lán virágos réten, meglehet, de minden tájnak lesz egy jellemzője: egyedül tör magának jár­ható csapást... A titkárnak még azt mondta: Azért, mert magyar vagyok, még érek annyit, mint maga!... S úgy érezte, ezzel kiütötte a vita szorítójából. A titkár nem szólt, de Játta rajta, hogy alig fékezi indulatát ... Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents