A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-23 / 12. szám
az, hogy „Amikor majd nem leszek már“? Mi akar ez lenni, magyarázza meg nekem! Morvái topogott és zavarosan magyarázta, hogy ezt átvitt értelemben, humoros aláfestéssel látékcsan kell venni és semmi esetre sem komolyan, szó szerint... s erre a rovatvezető hatalmasat kiáltott, mint akit halálra sebeztek .. mi politikát csinálunk, Morvái, a dalok mögött is politika rejtőzik, társadalomépítés, a szocialista embert neveljük, és az ellenség minden kétértelműségre odafigyel, s maga játszani akar? Morvái ment új zenét keresni, dühösnek és rosszkedvűnek tetette magát a nő előtt, pedig valójában örült, hogy újra látja és beszél vele, gyorsan dolgozott, sok szöveg nélküli cigányzenét keresett ki, és hallgatókat... csak nem haragszik rám, kérdezte kíváncsian a nő... nem, sietett a felelettel, csak rohannom kell vissza, a mezők népe várja a melódiákat, hogy jobban dolgozhasson. — Szegény ... hát nem sikerült a zenés köszöntő? Olyan eredeti volt... — Ingerkedett vele, aztán mintha megsajnálta volna, hozzá tette egészen puhán és hálásan. — Azért nem baj, mert olyan jól szórakoztam magával. Igazán ... Aznap Bozsena feleslegesen sietett a takarítással, hogy mielőbb a háromszáztizenötösbe érjen, a szoba üres volt. Morvái, a szokásos reggeli csókolózásról megfeledkezve, kipirult arccal ügetett be korán reggel a városba, gyalogosan ment, mert nem volt pénze villamosra. Minden ellenkező hiedelemmel ellentétben Morváit nem bántotta a pénztelenség, tíz órakor tiszteletdijat fizet a rádió. Ma felveszi két heti szellemi termékeiért a bért és ki tudja, mi lesz azután. De addig még három órányi ideje van, s időtöltésül megjátszott ivókörutat rendez, benéz az útjába eső falatozókba és talponállókba, elténfereg és nézelődik az eszegetek és iszogatók között, és elképzeli, hogy mindenütt megivott egy féldecit. Elméletben dülöngélve és rózsás kedvben érkezik a Manderla elé, felmegy a Grandba, hitelt kér az öreg pincértől, és megreggelizik. Két féldeci valódi vodka, három tojás pohárban, jéghideg sör, olyan sűrű, fehér habbal, mint a felvert tojásfehérje. Utána elégedetten nézeget ki az ablakon, s az autók az épület gyomrába rohannak a szeme előtt. Tíz órakor állt be a tiszteletdíjra várók sorába, vidáman nézelődött, de nem talált közöttük ismerőst, lassan topogott előre és a pénztárnál felvett ezerkétszáz koronát — apám két hónapig gürcöl értei — egy csemegeboltba rohant, és vásárolt egy kiló konyakos meggyet. A dobozt átköttette piros szalaggal és felment vele a zeneosztályra. Rövid megtorpanás és egy apró fohász után benyitott, és azonnal látta, hogy a perc nem tartogat számára örömet. Egy bőszítően festett és hidrogénezett hajú, idős nő topogott elő az állványok mögül, valószínűtlenül magas cipősarkakon ... Morvái zavarba jött, dadogott, nem tudta, mit mondjon, végre kibökte, hogy azzal az elvtársnővel szeretne beszélni, aki a múlt héten itt volt... A városba ment, közölte vele megbocsátó, anyai mosollyal a hirtelenszőke néni, mint aki naponta hússzor mondja ugyanezt, de délfelé visszajön, bíztatta jóságosán ... Semmi sincs elveszve, ujjongott fel magában Morvái, s a városba rohant, a konyakos meggyet hóna alatt cipelte, fel-alá csatangolt az utcákon, kis híján újra a villamos alá került. A takarítónő is eszébe jutott, nagyot nézhettél Bozsena, amikor megláttad, hogy üres a szoba és az ágy ... csókolózz Igorral, kedvesem, neki harapd véresre a nyelvét! — gondolta enyhe kárörömmel. Egy szövetkezeti szabóság kirakatában daliás próbababa ötlött a szemébe, nagyszerű, széles fazonú, egygombos öltönyben feszített. Az öltönyre cédulát tűztek gombostűvel, mely szerint hétszáz koronáért eladó. Az alkalom ellenállhatatlan és felemelő volt, úgy tetszett, a ruha hihetetlenül elegáns, és a próbababa éppen olyan termetű, mint ő. Mielőtt még alaposabban megfontolhatta, mint tesz, bement az üzletbe és megkérdezte, felpróbálhatja-e a ruhát? Ezt a ruhát magára szabták, csodálkozott és lelkendezett az eladó, míg ő a tükörben nézegette magát, el kell ismernie, hogy nagyszerűen sikerült darab! Hallgasson rám, le se vesse... Mintegy révületben fizette ki az öltönyt, kopott ruháját papírba csomagoltatta, átkötötte zsinórral, és azzal az elgondolással, hogy elteszi inségesebb időkre, kivitte a vasútállomás csomagmegőrzőjébe. Bár az inségesebb idők lehetőségének felvillanása, természetesen, öncsalás, ezután már nem jöhetnek inségesebb idők, Morvái egy ideig tűnődve nézegette a cédulát, melyet kopott ruhájáért kapott, aztán gyors mozdulattal összegyűrte és eldobta. Meg kellene várni, ki találja meg, de nem ér rá... Gyalogosan jött be a városba, most már valóságosan folytatta az ivókörutat, féltízenkettőkor felment a zeneosztályra, és a nő mosolyogva jött elébe az állványok mögül. — Ma kit köszöntünk, szerkesztő úr? — Magunkat. Jól dolgoztunk, megérdemeljük! Az asszony felé nyújtotta a konyakos megygyet, a segítségéért, tette hozzá az ajánlást a mozdulathoz, de az nem fogadta el hogyan, miért, csodálkozott, nem is / ismerjük egymást ... S akkor Morvái bemondta a közepes színvonalú udvarlások legkézenfekvőbb és Iegmegkopottabb frázisát, hogy ő, igenis, ismeri, kamaszkora óta róla álmodozott, csak nem tudta, hol találja meg s ezért csak a képét hordozta magában, mint egy súlyos és nyugtalanító terhet... A lelke legmélyén, ugye, itt benn?.!. mutatott a nő ironikus fintorral Morvái mellére ... ott, ott, bólogatott és igyekezett rejtelmesen mosolyogni, de érezte, hogy nem sikerül, s mosolya láttán a nő újra az ajkát biggyesztette. Mikor ezek után sem vette el tőle a bonbont, kinyitotta a dobozt és megkínálta vele; a nénit, aki ekkorra előtotyogott az állványok sejtelmes hátteréből, szintén megkínálta. Remélem, szép szőke mamám, megérted, hogy neked most illik kivonulni a mellékhelyiségbe ... Tévedett, az öregedő szexbomba semmit sem értett meg, rekedten csilingelve bekapcsolódott a beszélgetésbe, és olyan derekasan nekilátott a konyakos meggynek, hogy Morvainak a megdöbbenéstől elborult a tekintete ... Nincs hála és megértés az emberekben, gondolta búsan, amikor fél óra múlva üres bonbonosdobozával elhagyta a zeneosztályt, még az idősebbek sem ismerik a meleg emberi hála fogalmát... Lelkében sokáig ott mosolygott és nézegetett rá a nő, akivel nem maradhatott kettesben... Csak nyugalom, figyelmeztette önmagát, csak semmi elhamarkodott szenvedély, hidegen és számító következetességgel látogassuk a zeneosztályt, mintegy véletlenül és mellékesen ... S akkor rádöbbent, hogy nyakkendőt nem vett magának, új ruhája igézete enélkül bizonyára alaptalan képzelődés volt csupán. Köszönöm szépen, mellbevágóan elegáns ruha, gyűrött nyakkendő és piszkos ing... elbűvölő megjelenés, mondhatom. Habozva vett még egy bordó nyakkendőt, egy kirakat üvege előtt felkötötte, és a régit a szemetesládába dobta. Ekkor már ittas volt, közben betért a talponállókba, s eszébe jutott a dékáni hivatal. Még egy elintézni való ügy. Villamosra ült és kiutazott az iskolához, felment a tanszékvezető irodájába ... Morvái vagyok, a harmadik évfolyamból ... A gépészeti kar titkára már tudta, miről van szó, és gorombán beszélt vele... Maga az a felelőtlen magyar, aki nem látogatja az előadásokat, és állami költségen csavarog?... A magyarságomat hagyja bőkében, horkant fel Morvái, kikérem magamnak... A titkár dühöngött... Mit kér ki?... Mit kér ki?... Látogassa az előadásokat és azután kérjen ki valamitl... Államunk lehetővé teszi, hogy ingyen tanuljanak, s nem becsülik meg a lehetőségeket... Csak azt kapjuk, ami megillet, semmi többet nem kapunk... Maga most is részeg, üvöltött a titkár. Sikerült tökéletesen öszszeveszniük, a titkár tajtékzott, erőszakos és elbizakodott tisztviselőtípus volt, még ha igaza volt, azt sem tudta úgy megmondani, hogy az ember elfogadja tőle, mindene az ellenállásában szerzett érdemei (valódiak?) és a bombasztikus frázisai, mindent megenged magának, a tanárok is tartanak tőle... Hagyjon békét a magyarságomnak és a Jogaimnak, követelte idegességében dadogva Morvái... Szemtelen magyar, kiabált a titkár, majd én megmutatom neked... A tanszékvezető is jelen volt, de alig beszélt, csak egyszer, a feleselés váratlan szünetében, amikor egy pillanatra szinte természetellenes lett a csend, jutott szóhoz. Jól gondolja meg, mit tesz, Morvái! S akNagy József rajza kor egyszerre nagy csend és magány lett körülötte, mintha egy puszta középen állna és életre szomjasan kutatná tekintetével maga körül a mozdulást, bizonyítékát annak, hogy nincs egyedül, szinte pengett ez a csend, megérezte, hogy itt az utolsó pillanat, a döntés pillanata... Még maradhat, és minden megy a megszokott, biztos mederben tovább, három év múlva kezdő mérnök lesz ezerkétszáz korona alapfizetéssel ... Igor tovább fújtat reggel a mosdóban, Adamka cinikusan kritizál és szitkozódik, rajzok és képletek és egyenletek folynak az időben, és Baka bal kézzel tiszteleg, a villamosokon duzzadó emberfürtök lógnak és ő erőlködve közéjük préseli magát, a széntartalom és a hőfok döntően befolyásosa az acél tulajdonságait... Nem, mondja a tanszékvezetőnek, és messziről, egy pusztából hallja visszhangozni a szavát, nem maradok... s a zeneosztályon a nő kacér mosollyal nyújtózik, olyan szabályos a két melle halma, mint a hullámzó és gödrös utakra figyelmeztető közlekedési jelzőtáblák hullámvölgyének halmai... De ahogy kimondta, hogy nem marad, azonnal felismerte: elvégeztetett... ettől a pillanattól kezdve élete öntörvényűén fejlődik tovább, kiszámíthatatlan törvények szerint alakul, lelépett a biztos irányba vezető sínekről, melyeknek végén ott látta a célt a messzeségben. Ezután majd erdőben halad, sűrű bozótosban, behavazott mezőn, vagy sziklás sivatagban, talán virágos réten, meglehet, de minden tájnak lesz egy jellemzője: egyedül tör magának járható csapást... A titkárnak még azt mondta: Azért, mert magyar vagyok, még érek annyit, mint maga!... S úgy érezte, ezzel kiütötte a vita szorítójából. A titkár nem szólt, de Játta rajta, hogy alig fékezi indulatát ... Folytatjuk
