A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-23 / 12. szám
Egy vérbeli műgyűjtő A legtöbb embernek van valamilyen szenvedélya És ez alól az a 74 éves nyugdíjas bécsi sem képez kivételt, atklnek kis lakásában csak úgy hemzseg a sok értékes festmény és régiség. Műgyűjtő az öreg, amióta az eszét tudja. Nem vitás, hogy ha hébe-hóba eladna belőlük egyet-mást s az árával megtoldaná szerény nyugdiját, nem kellene a fogához vernie a garast ... Szebbé, gondtalanabbá tehetné az életét. Csakhogy az öregurat nem Ilyen fából faragták. Minden egyes darab a szivéhez nőtt, dehogy is válna meg tőlük a saját jószántából... A családi boldogságot amúgyls megtagadta tőle a sors, ezért éldegél magányosan. Senkije sincs, szürke, eseménytelen napjainak egyetlen örömét 'jelentik ezek a műkincsek... „A nemzeti bizottságtól jövök“ Azon a borús, szomorú délelőttön Is a festményeiben gyönyörködött. A csengetésre ismeretlen fiatalembernek nyitott ajtót. — A nemzeti bizottságtól jövök. Lakásügyben — fűzte hozzá magyarázatként a vendég, és máris a szobában termett. — Igazolja magát — fogott gyanút a gyakori betörésekre gondolva az öregúr. — Persze, persze, majdnem elfelejtettem — Így a Jövevény. És mintha a személyazonosságiját keresné, a zsebébe nyúlt. Villámgyorsan előhúzott valamit, amit a védekezésre képtelen, mit sem sejtő öregúr szájába gyömöszölt. — Minden erőm elhagyott, hirtelen elvesztettem a eszméletemet. — A kloroformos vatta okozta — vallja reszkető hangon a mankójára támaszkodó tanú a főtárgyaláson. Amikor néhány óra múlva, gúzsbakötve, a földön fekve magához tért, volt mit tennie, hogy megszabaduljon béklyóitól... értékel nagy részének pedig bottal üthette a nyomát... A betörő négy értékes festményt, 5000 korona készpénzt és egy brlllánsgyürűt vitt magával... „Szeretne valamit vásárolni a bácsitól“ Fogas kérdés volt, hogy ki a tettes, nemcsak az öregúr, de a rendőrség részére is. Hiszen a tett színhelyén egyetlen nyom sem maradt, melyből a tettes kilétére következtethettek volna. Hiába kérdezgették, hiába faggatták, a károsult csak a fejét rázta: Nem tudom ... senkire sem gyanakszom ... nem emlékszem ... Míg azután végre mégiscsak felmerült emlékezetében egy név: Adam. Gyerekkora óta jól Ismeri ezt a fiút, amikor még az édesanyja kíséretében szokta Időnként meglátogatni. De ennek Jó néhány éve már. Azóta csak ritkán látja. Igaz ugyan, hogy nemrégiben nála Járt. javakorabell nővel állított be hozzá, úgy mutatta be, mint az unokanővérét. — Szeretne valamit vásárolni a bácsitól — bökött Adam az egyik képre. — Mennyiért adja? — Nincs éra, mert nem eladó — válaszolta a házigazda. De azért csak úgy időtöltésből megmutatta kincseit Ludmllának. Az asszony felhúzta az ujjúra az egyik briliánsgyűrűt, tetszelegve nézegette, majd az elutasító válaszra sajnálkozva állapította meg: — Kár, nagy kér, pedig jól megfizetném. Van miből. A bárban elég borravalót kapok... Jól gondolja meg —- beszélte rá az öreget a vásárra. Hiába minden. A házigazda hajthatatlan maradt. Nem eladó a gyűrű, ez sem eladó, az sem... A haditerv Ludmila félig sírva mesélte el férjének csalódását. Rövidesen Bécsbe készül, magával akarja vinni a gyűrűt, hogy legyen ott mit eladnia. Ezzel indokolta meg elhatározásét, azt hogy az ékszert minden körülmények között meg kell kaparintanlok. Még annak az árán is, hogy ... — Akkor nem marad más hátra, mint hogy valamiképpen be kell jutni a lakásba — foglalta szavakba a férj felesége gondolatait. A lakáskulcsot Adamnak kell megszereznie ... Csakhogy a fiú, akármilyen Jó barátságban is volt Ludmiléékkal, nem állt kötélnek. Az egyik prágai kutatóintézetben dolgozott, s a műszaki főiskola villamosmérnöki fakultásénak esti tagozatán tanult. Még sohasem került összeütközésbe a törvénnyel... A munkahelyéről kapott kédervélemény szerint becsületes, törekvő fiú... Ezzel magyarázható talán, hogy a lakáskulcsot semmi körülmények között sem volt hajlandó ellopni az öregtől. De azért fúrta az oldalát a terv. Ha ugyanis közvetlenül nem vesz részt a dologban, miért ne beszélhetné rá a dologra egyik Ismerősét, például ZdenSket? Neki úgyis mindig pénzre van szüksége. Igaz, amióta elvégezte a főiskolát, ő is elég jól keres. Tornatanár. Dehát a lányok sokba kerülnek. Zdenék ugyan szolid gyerek és ha egyedül volna, megélne a fizetéséből. Ám a baj éppen az, hogy nemcsak magát kell eltartania, hanem a barátnőjét Is. A kislány gyermekotthonokban nőtt fel... — Egyetlen szál ruhája volt, amikor megismertem — vallotta Zdenék a főtárgyaláson. Megsajnálta az árvát... ellátta mindennel, amire szüksége volt... ehhez azonban pénz kellett... Igaz, az emberek nem rosszak, segítenek, kölcsönöznek ... de a kölcsönt törleszteni Is kell... „Csak arra vigyázz, hogy meg ne öldl" Ilyen körülmények között élt Zdenék, amikor Adam négyezer korona jutalmat Ígérve a „munkáért“ végül is Jobb belátásra bírta. Megmutatta neki Ludmlláék laká- sát, ahol majd átadja a zsákmányt, elvezette az öregúr otthonához Is és utasításokkal látta el, ml mindent kell magával hoznia a lakásból. Búcsúzóul még egy üveg kloroformot Is nyomott a fiú kezébe: — A biztonság kedvéért — nevette el magát, majd Így intette: — Csak arra vigyázz, hogy meg ne öld, mert a gyilkosságot a törvény szigorúan bünteti... Nem flzetődne ki... Adam atyai gondoskodását bizonyltja az Is, hogy mielőtt útnak engedte volna ZdenSket, csavarhúzót és feszltővasat vásároltak együtt. A gumikesztyűért egy drogériáiba tértek be. Még egy fekete táskát is beszereztek, hogy legyen mibe a zsákmányt csomagolni... Amikor már minden együtt volt, sok szerencsét kívánva Adam alaposan hátbavágta barátját, majd fütyörészve, mint ki dolgát jól végezte, odébbállt. — Ártatlan vágyóik — gondolta — hiszen nem követek el semmit. Ha kitör a botrány, csak Zdenéket vonhatják felelősségre ... „Semmit sem akartunk megtartani“ Persze nemcsak az Ízlések különbözők, hanem az érdekek is. Mihelyt kiderült a „sikeres“ betöréses lopás, emberi dolog: mindenki a saját irháját Igyekezett menteni. Mintha ők négyen nem Is lennének bűntársak. Ludmlláék a kezdeményezést természetesen Adamra hárították. Éretlen tréfáról, csínyről beszéltek. Nem hitték, hogy a fiú komolyan gondolja tervüket. Amikor Zdenék megjelent náluk az elrabolt értékekkel, megijedtek. Nem merték a lakásban tartani a festményeket. A képrámákat eltüzelték, a vásznakat pedig Ludmila férje annak a nagykövetségnek a gépkocsiszlnjében rejtette el, ahol dolgozott. — Semmit sem akartunk megtartani — vallották. Miután erre sem Adam, sem Zdenék nem volt hajlandó, ők maguk akarták visszajuttatni tulajdonosukhoz, az öregúrhoz az értékeket. De erre már nem volt idejük... Valutaüzérkedés és Mercedes A gépkocsivezető számláját azonban — minthogy az ilyen nyomozáskor mindenre fény derül — még más bűncselekmények Is terhelik. Akinek ismerősei közül dollárra vagy svájci frankra volt szüksége, tudta, kihez kell fordulnia. Ludmila férje jó pénzért mindenkin tudott segíteni. Még az Állami Banknak Is becsületére vált volna az ügyfelek Ilyen pontos kiszolgáló' sa. Az eredmény persze meglátszott Ludmlláék pompásan berendezett lakásén, fényűző életmódján, a Mercedes kocsin, mely alig egy hónapja az övék. Csak az a kár, hogy most már mindennek vége... A jót az ember könnyen megszokja, a rosszat hamar elfelejti ... Nem csoda, hogy Ludmila sem szívesen emlékezik vissza a börtönre, pedig fiatalabb korában többször is lakója volt. Nem emlékszik már rá, de nem is csoda, mert ugyan ki figyelmeztette volna ezekre a kalandokra, ha csak a férje nem? ű azonban miért tette volna? Hiszen a rabkosztot neki is volt alkalma nem egyszer megkóstolnia. S ezek az emlékek cseppet sem kellemesek ... Szigorú, de igazságos ítélet Most itt állnak bíróik előtt. Megtörtén hallgatják az Ítéletet. A köztársaság nevében!... Néhány évi szabadságvesztés, az anyagi kár megtérítése, pénzbírság ... — Szigorú, de igazságos Ítélet — mondják akik Ismerik az ügy részleteit. És a fiatalemberek? Nagykorúak, főiskolai műveltséggel rendelkeznek. Felelősségük teljes tudatában cselekedtek ... Mentségeik, kifogásaik nem szavahlhetőek, még kevésbé indokoltak ... A tárgyalás véget ért. A fogházőrök elvezetik az elítélteket... A károsult öregúr botjára támaszkodva, az Izgalmaktól kimerültén, reszkető térddel hagyja el a termet. Időnként meg-megáll, hogy kifújja magát... A lépcsőhöz érve egyik kezével botjára támaszkodik, a másikkal a korlátba kapaszkodik ... szomorúan biceg hazafelé ... KARDOS MÁRTA Z. Mtnáőová felvétele
