A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-23 / 12. szám
! he napjainkban, mint azt hinni, hogy a vietnami háború a párizsi tárgyalások megindulása után ölőbb-utóbb „magától“ véget ér. Nem! A nagy erőpróba éppen most érkezett döntő szakaszába. A távoli Dél-Vletnamban a harcok csak még hevesebbekké váltak. A Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítás! Front kétségtelenül fontos diplomáciai sikert ért el, amikor kivívta helyét a párizsi tárgyalóasztal mellett, de a további diplomáciai küzdelem akkor hozhat csak új meg új eredményeket, ha a háborúban álló ország földjéből mind több ikerül az ellenőrzése alá, ha egymást követő katonai akciókkal bizonyltja erejét. Természetesen egy agy adott esetből, a tárgyalások menetének egy-egy fordulópontján ahhoz is értenie kell a DNFF politikai és katonai vezetésének, hogy a hadműveletek átmeneti leállításával is bizonyítsa: a kezdeményezés mindenkor a kezében van. De utána újra offenzivába kell lendülnie, mert az ellenség csak akkor hátrál meg, ha erre rákényszerítik. Kilenc hónap, kilenc hét Az Egyesült Államok visszakozásának első jele volt, hogy kilenc hónapi előzetes tárgyalások után, amelyeknek éppen az utolsó kilenc hete volt a legizgalmasabb, amikor a kulisszák előtt semmi sem történt, mögöttük viszont annál több, nos, kilenc hónap elteltével végre belement abba, hogy a párizsi „Nemzetközi Konferencia Központiban felállítsák a kerek asztalt. A diplomácia történelmébe minden bizonnyal bevonul a párizsi „asztal-vita , amely méltó volt a közel tíz esztendővel ezelőtt Géniben végbement huzavonához. Akkor arról volt szó, hogyan helyezzék el a két német állam külügyminisztereit a négy nagyhatalom képviselői mellett, a „négy nagy“ asztala mellé két külön kis asztalt állítottak be a Végén. Most az volt a vita tárgya, hogy az amerikaiak, később pedig velük szerepet cserélve, de nyilvánvalóan washingtoni utasításra a saigoniak nem mutattak hajlandóságot egy asztalhoz ülni a dél-vietnami nép képviselőivel. Ügy semmi esetre sem, hogy az ültetés módja a DNFF delegációjának teljes jogú voltát bizonyítsa. Kitaláltak mindent: két külön asztalt, hogy az egyiknél a Vietnami Demokratikus Köztársaság és a DNFF kapjon helyet, a másiknál az USA és a saigoni rezsim küldöttsége, olyan asztalt, amelyen megemelt rész jutott volna a VDK és az Egyesült Államok delegációinak, alacsonyabb részen ülhettek volna le a dél-vietnami riválisok, szerepelt a javaslatokban négyzetalakú és ellipszis alakú, kettéosztott kör és két gyűrű formájú asztal, és így tovább. „Új seprő“ A költözködésnek volt egy technikai és Időhúzást célzata is: meg akarták várni Washington képviselői, míg az új elnök, Richard Nixon elfoglalja az elnöki széket a Fehér Házban. Utána viszont, hogy legalább is ideiglenesen igazolódjék a mondás: „új seprő jól seper , Nixon engedékenynek mutatkozott. Az USA küldöttsége „feladta“ az asztalharcot és „feladatta“ saigoni bábjaival is. De ismételjük: a tárgyalások megindulásának puszta tényén kívül egyelőre semmi pozitívum sem mutatkozik a párizsi Kiéber sugárúton a zöld posztós asztal tájékán. Gabot Lodge ai amerikai küldöttség vezetője Ky repülő tábornokkal, a saigoni bábrexslm aleinttkével, aki „tanácsadóként" jelenik meg Időről Időre PArixsban. Aa ambícióim férfid a hatás kedvéért mindig magával hona csinos feleségét, Tang Tnyet Mal-t. A világ, és természetesen elsősorban a szocialista világ, cselekvő szolidaritásának most kell a leghatékonyabban megmutatkoznia I Nem szabad, hogy elaludjék éberségünk, alábbhagyjon a vietnami népnek nyújtott támogatásunk! Nem lankad a Vietnam iránti szolidaritás ereje a nyugati fővárosokban sem, elsősorban nem a fiatalok soraiban. Vietnam ügye szent ügy a „lázadó“ fiatalok számára. Mintegy jelkép volt, ahogyan Párizsban egy éjszaka egy ismeretlen fiatalember inegmászta a Nötre Dame székesegyház 80 méter magas kőcslpke-tornyát, hogy kitűzze rá a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítást Front lobogóját. Ott lengett sokáig. A zászló kitűzése után a bátor fiatalember lefflrészelte a torony csúcsához vezető bronzlétra fokait. A DNFF lobogójának eltávolításához végül is helikoptert kellett igénybe venni ... A svéd példa Hogy a közvélemény nyomása hogyan befolyásolhatja egy tőkés ország kormányát, arra példával Svédország szolgált. A stockholmi fiatalok kezdték, még évekkel ezelőtt. Izzó hangulatú gyűléseken tiltakoztak az amerikai barbárság, heves tüntetéseket szerveztek az USA vietnami agressziója ellen, szolidaritási akciókat kezdtek a vietnami nép megsegítésére, majd az amerikai katonaszökevények befogadására. Egy ifjúsági tüntetésen a menet élére egy szociáldemokrata miniszter állt, szent borzadállyal számoltak be tettéről akkoriban a nyugati polgári lapok ... Aztán törvényhozási választások napja Jött el. A kormányon volt szociáldemokrata párt, amelynek tekintélye az utóbbi években megfogyatkozott nem egy népszerűtlen belpolitikai intézkedése miatt, vakmerő politikai húzással a kampányának középpontjába — a vietnami háború elítélését állítottál Kifizetődőnek bizonyult a szociáldemokraták számítása: a választásokon győztek, megnövekedett többség fedezte újra a parlamentben Erlander kormányát. A tőkés politikai életben ritka következetességgel az új Erlander-kabinet beváltotta Ígéretét: diplomáciai viszonyt teremtett a Vietnami Demokratikus Köztársasággal (egyébként a szocialista Kubával úgyszintén! ] és nem ijedt meg az amerikai fenyegetőzésektől, amelyek a stockholmi amerikai nagykövet hazahívásán túl viszont több gyakorlati intézkedésben nem igen öltöttek testet... Akinek szinte hihetetlennek tűnnék, hogy a hatalmas Amerika előbb-utóbb a vietnami bűnös és meddő kaland abbahagyására kényszerül, az gondolja végig a svéd példát: az USA számos szövetségesének, a nyugati világban volt sok partnerének közvéleményében vált gyűlöletessé. Az Egyesült Államok tekintélyén alapos csorbát ütött a vietnami háború, annak megannyi néplrtó módszere, a végén pedig — az amerikai erőfeszítések kudarca. (Persze nemcsak ilyen erkölcsi-politikai megfontolások esnek latba Washington döntésének meghozatalában: évi 30 milliárd dollár elfecsérlése minden esztendőben még az olyan roppant gazdag országnak, mint az USA, is teher. Különösen, ha ez az amerikai fizetési mérleg krónikus deficitjét idézi elő, márpedig a vietnami hadikiadásokban szinte az a legkedvezőtlenebb, hogy ezek révén óriási doilárőszszegek áramlanak ki. Hogy a Fort Knox aranya annyira leolvadt, az jórészt a vietnami háborúnak* köszönhető — s ezt belátják ma már Washingtonban Is.) „Amerikátlonítás“ Észre lehet venni, hogy az amerikai taktika ma a háború „amerlkátlanítását“ próbálja alkalmazni, anélkül, hogy a háborút teljesen befejeznék. Mit jelent ez a furcsa, újonnan gyártott szó? Azt, hogy az Egyesült Államok a saigoni bábrezslm hadseregére bízná a háború folytatását, maguk az amerikai csapatok lassan-lassan a háttérbe vonulnának, amíg egy szép napon meg nem kezdenék a behajózásukat az USA csendesóceáni kikötői felé. A lényeg azonban — legalábbis egyelőre — sajnos, a háború folytatásán van. Mi több: még afelől sem lehetünk teljes bizonyosságban, hogy vajon az amerikai kormány valamikor nem határozza-e el a Vietnami Demokratikus Köztársaság területének bombázását, az egy esztendeje abbahagyott légi agresszió felújítását? Vannak még „héják“ Washingtonban ... Richard Nixon, az új amerikai elnök legutóbbi nyugat-európai kőrútján sok békeszólamot hangoztatott. Egy sem vonatkozott konkrétan a vietnami háborúra. Közeli munkatársai már korántsem nyilatkoztak „galamb“-módra. Vietnamban folyik a háború. S amíg tart, addig roppant veszélyek forrása, ez pedig joggal nyugtalaníthatja a világ minden békevágyó lakóját. Az esztelen vérontásban tovább pusztul a sokat szenvedett vietnami nép, amelynek egyik fele már szocialista hazában él, másik fele pedig — joggal feltételezhetjük — hasonló társadalmi rendre és északi testvéreivel az ország egységének helyreállítására vágyik. Emberi együttérzésük és szocialista tudatunk egyformán arra ösztönöz, hogy minden segítséget megadjunk harcának, döntő szakaszában ennek a bátor, hősi népnek. A Hét számára Irta: PALFY JÓZSEF Ima, a hírhedtté vált kerek asztal az egykori MajetUc-zxálló szalonjában. A nágy delegáció helyét az irattartók jelzik. El log-e dűlni ennél az asztalnál Dél-Vietnam sorsa?
