A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-09 / 10. szám

ben lehetőségük adódik a kilé­pésre ... Érdemes megjegyezni a dátumo­kat is. A felmondást az USA csak 1969. augusztus 24-e után fogadja el, ezen a napon lesz igazán húsz esztendős a NATO. Az Atlanti Pak­tum aláírása után még több mint négy hónapba telt, mig valamennyi aláíró kormány országának tör­vényhozásával ratifikálni tudta a szerződést. Az utolsóknak a fran­cia és az olasz képviselők szavaz­ták meg, a párizsi Bourbon-palotá­­ban 395:189, a római parlamentben 323:160 arányban. 1970. augusztus 24 A legjobb esetben tehát nemzet­közi jogilag csupán 1970. augusz­tus 24-én vélhetik ki egy vagy több ország a NATO-ból. Számít­hatunk-e erre? A Józan mérlegelés eredménye az lehet, hogy — egyelőre még nem. Franciaország kormánya ugyan katonailag már sok NATO- kötelezettséget elutasított, de az Atlanti Paktumot felmondani ma még de Gaulle tábornoknak sincs szándékában. Kanada új miniszter­elnöke, Trudeau, a minap kilátásba helyezte, hogy hazája kiléphet a NATO-ból, de ismerve Kanada és óriási déli szomszédja, az Egyesült Államok szoros kapcsolatait, az USA roppant befolyását Kanadára, ezt a kijelentést legfeljebb amo­lyan „kísérleti léggömbnek“ tekint­hetjük, amely kipukkadhat, ha a megvalósulás felső régióiba akarna eljutni a kanadai kilépési kíván­ság. Norvégiában, Dániában a köz­vélemény tekintélyes része már a NATO-kötelékekből való szabadu­lás mellett foglal állást, a hivata­los kormányvéleményének azon­ban Jobbára ellentétesek és a NATO-hoz való hűséget fejezik ki. Portugáliában nem egyszer elhang­zik a fenyegetőzés, hogy hátat for­dítanak az atlanti koalíciónak, de az ilyen hangoknak más a magya­rázatuk és Indítékuk: a lisszaboni gyarmatosítókat haraggal tölti el, ha az Észak-atlanti Tanács ülése­in a vádlottak padjára kerülnek az angolai, mogambique-i véreng­zések miatt. Görögország Jelenlegi fasiszta vezetői, a katonai Junta tagjai is meg-megeresztenek oly­kor-olykor dühödt mondatokat és azzal riogatják a brüsszeli NATO- úrakat, hogy „felülvizsgálják Gö­rögországnak és az Észak-atlanti Szövetségnek a viszonyát“, de az ilyen fillpplkákat szintén az indo­kolja, hogy a NATO-ban számosán helytelenítik az athéni diktatúra terrormódszereit, demokratikus mázzal szeretnék bevonni a nép­ellenes rendszert. Viszályra ad okot Ciprus kérdése is: hol Anka­rában, hol Athénban keveslik a NATO politikai, katonai támogatá­sát a szigetországra vonatkozó tö­rök, illetve görög követelések ér­vényesítéséhez. S így sorolhatnék még tovább a különböző indítékú állásfoglalásokat, amelyekben hol burkoltan, hol kevésbé leplezetten benne van a NATO-ból való kilépés gondolata. Mi az „O"? Visszatérve a francia álláspont­ra, meg kell említeni azt az érde­kes, Jogászi csűrés-csavarással megfogalmazott érvelést, ihogy kü­lönbséget kell tenni az Atlanti Pak­tum és a két évtized alatt a szer­ződésre valósággal ráépült szerve­zet, a tulajdonképpeni NATO kö­zött. Párizsi vélemény szerint a NATO-ban az „0“, azaz az organi­záció a megkérdőjelezendő! De Gaulle tábornok hívei azt mondják, hogy az Észak-atlanti Szerződés helyes és szükséges, a nyugati vagyis a „szabad“ világ összefogá­sát szolgálja, ezt Franciaország magára nézve továbbra is érvé­nyesnek ismeri el, de a katonai szervezetben, amely idők folyamán alakult ki és amelyben az ameri­kai hegemónia érvényesül, illetve a/melyben a nemzeti hadseregek, így a francia fegyveres erők, az integráció folytán nem a nemzeti érdekeket szolgálhatják, nos, eb­ben a katonai szervezetben Fran­ciaországnak már nincs helye ... Meglehet, hogy ez a francia ér­velés, amelyet egyébként az ame­rikaiak, a nyugatnémetek és a NATO központjában ülő nemzetkö­zi tisztségviselők egyformán mes­terkéltnek ős igaztalannak mon­danak, előbb-utóbb más országok­ban is elfogadókra talál. Minden­esetre ezen az alapon csökkentette minimálisra a részvételét Francia­­ország a NATO katonai integráció­jában. Teljesen nem szakította meg kapcsolatait, hiszen oéldáuí már az 1967-es de Gaulle döntések után vállalt oroszlánrészt Francia­­ország a NATO közös elektronikus légi riasztórendszerében, amelynek vezetőjévé éppen francia táborno­kot neveztek ki... A NATO alapokmányának 12. cik­kelye szól a megreformálás lehe­tőségéről. Ez tulajdonképpen már tíz esztendeje fennáll, az Atlanti Paktumról ugyanis az áll az emlí­tett paragrafusban, hogy „miután a Szerződés tíz éven át érvényben volt vagy bármely más, későbbi időpontban, a Szerződő Felek egyi­kük kérésére tanácskozásokat kezdhetnek a Szerződés felülvizs­gálatáról ...“ Ismét csak Francia­­ország kormánya volt az, amely a 60-as esztendők eleiétől kezdve ismét és ismét sürgette az Észak­atlanti Szerződés reformját — de mindig csak általános formában ... Konkrét változtatásokat nem java­solt mindeddig de Gaulle tábornok. Ha egyszer egyik-másik tagállam kilépési szándékával jelentkezik; minden bizonnyal az lesz az aka­ratának megmászására szolgáló eszköz, hogy előveszik a NATO megreformálásának lehetőségét. Szocialista javaslat A szocialista országok — mint emlékezetes — tartják magukat ahhoz a több alkalommal is nyil­vánosságra hozott ajánlatukhoz, hogy Európa két tömbre szakított­­ságának megszüntetése céljából hajlandók a Varsói Szerződés meg­szüntetésére, ha ugyanakkor fel­oszlik a NATO is. Leszögezték ezt igen nyomatékosan 1966 Júliusá­ban, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén. Az természetesen ma még nehe­zen képzelhető el, hogy egyik nap­ról a másikra a két katonai szer­vezet megszűnjék. Az európai kol­lektív biztonsági rendszer, amely­nek a Varsói Szerződős és a NATO Pliantomok a levegőben. A háború kísérletét Idézik fel esek a nnkleérls bombázás céljaira konstruált gépek. egyidejű felszámolásakor kellene érvénybe lépnie, még nagy körvo­nalaiban sem bontakozik ki. A szo­cialista országok diplomáciája ha­tásos részintézkedéseket kezdemé­nyez mindaddig, amíg a fő célki­tűzés el nem érhető: a Varsói Szerződés és a NATO közötti meg nem támadási szerződést, az atom­fegyvermentes övezetek kijelölését stb. Ezek a szocialista Javaslatok a NATO brüsszeli központjában épp­úgy, mint az egyes tagállamok fővárosaiban mindenkor figyelmet keltenek, tárgyalási alapul szol­gálnak mind az egymás közötti tanácskozásaikon, mind a kelet­­nyugati, kétoldalú megbeszélése­ken. Az olyan, egyes kisebb NATO- országok diplomáciája által kidol­gozott elképzelések, mint a belga Harmel-terv volt, már bele is épí­tik a szocialista kezdeményezések egylkét-másikát a maguk által el­fogadhatóknak ítélt megállapodás­­t£'-vezetekbe. Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy hosszú, szívós poli­tikai harc nélkül — amelyet szük­ségszerűen alá kell támasztaniok a gazdasági vagy katonai erőfe­szítéseknek — egyhamar Jobb be­látásra lehetne bírni a NATO-ban társult imperialista hatalmakat és a csatlósaikká szegődött kis orszá­gokat. Időről-időre felülkereked­nek a „héják“ és elhallgatnak a „galambok“. így volt ez 1968 őszén, de akár ilyennek láthatjuk a NATO-t 1969 tavaszán is, a külön­böző, éppen Csehszlovákia nyugati határai közeiében megrendezett, erőfitogtató és lélektani hatást cél­zó hadgyakorlataik fényénél is. Az AFCENT élén Ami különösen aggasztó a NATO- ban, az a Német Szövetségi Köz­társaság és a Bundeswehr növek­vő szerepe, mind szélesebb körre terjedő befolyása. A franciák ki­vonulása a NATO-parancsnoksá­­gokból többek között azt eredmé­nyezte, hogy újabb parancsnoki, vezérkari főnöki posztokat foglal­tak el a Bundeswehr főtisztjei. Ma már az AFCENT (a NATO kato­nai nyelve az amerikaiak rövidítés­­imádatát tükrözi, az AFCENT így a NATO közép-európai főparancs­nokságát Jelöli) élén nyugatnémet tábornok áll. Igaz, a NATO-ban irányító szerephez Jutó Bundes­­wehr-főtisztek már nem a háborús bűnösök első generációjához tar­toznak — a Speldelek, Trettnerek, Heuslngerek, gróf Kielmanseggek már nyugalomba vonultak. Olyan tisztek váltják fel őket, akik 1933- ban, Hitler hatalomra kerülésének idején még csak hadnagyok vol­tak, mint Jürgen Bennecke, aki az említett közép-európai NATO-erők főparancsnoka ma. De Bennecke sem tevékenykedett a második vi­lágháborúban másutt, mint a ke­leti front középső hadseregcso­portjánál, ahol is helyettes vezér­kari főnök volt. S minden blzony­­nyal rá is vonatkozik Adenauer, a néhai bonni kancellár híres mondása — a hidegháború bajno­ka maga írta meg emlékirataiban —, hogy: „Minden hadseregnek megvannak a maga sajátos mód­szerei, ez különösen érvényes az oroszokéra, nincs azonban egyet­len olyan amerikai, angol vagy francia tábornok sem, aki eddig valaha is harcolt volna az oro­szok ellen, a német tábornokoknak e téren van tapasztalatuk.. Mondta pedig mindezt Adenauer az akkori nyugat-németországi amerikai főbiztosnak, McCloy-nak 1951. április 5-én. „Megkértem, ve­gye fontolóra, nem lenne-e Jó, ha ezek a szakértők a maguk tárgyi­lagos ítélőkészségével a nyugati szövetséges katonai posztokra ke­rülhetnének. A főbiztos megígér­te, hogy tanulmányozza Javaslato­mat.“ Adenauer nyugodtan pihenhet Rajnára néző kertjében a rózsák­kal borított slrhant alatt, a „tár­gyilagos ítélökészségü szakértők“ ott vannak már nagy számban a nyugati szövetséges erők irányító posztjain. Annál nyugtalanabb le­het, aki békére vágyik ... 7200 robbanófej Tartozunk az Igazságnak azzal, hogy megjegyezzük: az Egyesült Államok vezetőinek nagy része igyekszik pórázon tartani a re­­vansvágyó bonni szövetségest. A nyugatnémet atomigények kielé­gítésébe Washington mindmáig nem egyezett bele, bonyolult kerü­­lőutakat jelöl ki az efajta bonni követelések hatása alatt, amelye­ken Idővel közelebb kerülhet a Bundeswehr a hőn áhított tömeg­­pusztító fegyverekhez. De még en­nek tudatában sem lehet másként, csak roppant aggodalommal gon­dolni arra a tényre, hogy Nyugat- Európában s azon belül elsősor­ban Nyugat-Németországban 7200 nukleáris robbanófejet tárolnak. Európa békéje szempontjából legfőbb ideje lenne elhárítani a kontinens népeit fenyegető atom­veszélyt. A mégoly részlegesnek tűnő leszerelési megállapodások az első lépéseket Jelenthetnék a hosz­­szú úton, amelynek a végén a kol­lektív biztonsági rendszer megte­remtése vár a sok háborút, vér­­özönt látott földrész lakóira. 1969, a NATO fennállásának hu­szadik évfordulója talán „lelkiis­­meret-vizsgálatl alkalmat“ kínál a nyugat-európai népeknek és Józa­nabb politikusaiknak. A Hét száméra írta: PÄLFY JÓZSEF hét 5

Next

/
Thumbnails
Contents