A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-02 / 9. szám

Nincs mit adnom. Ami maradt, az a keserűség, és azt magammal viszem. Egy életen át. Majd jönnek mások. Átutazók. Arcok és arcok, emberek és emberek. De amim volt, azt mind neked adtam. — Jön már a busz. Maradj hát. — Nem, nem lehet. Az asszony felszállt, a férfi még ottmaradt, mintha csodára várna. De csodák manapság nem történnek. Az autóbusz egyetlen utasával elindult a hócsillagoktól ragyogó januári éj­szakába. Jannis MSiísos vev&vi csoda Egy férfi alvás előtt a vánkos alá rejtette az órát. Aztán elaludt. Kint tombolt a szél. Te tudod, mily csodaszép dolgok követik az apró mozdulatokat — s ezért megértesz. Férfi, óra, szél. Es semmi több. B hó Fehér a hó, tiszta, mint a befejezett szerelem. Váratlanul bullott az éjjel, bölcsen és hallgatagon. S reggel a kitisztított város fehérben ragyogott. Öreg korsó, félredobva az udvaron, akár a szobor. Erezte a jég átható hidegét, a roppant fehérséget, mintha mindezt ő csinálta volna egyedül; bizonyosság Az alkonyat nem veheti el napodat. Elveszik a szín. Üres lesz az ég. A fák alatt töpreng a szerelem. Kezeden bizonytalan a fény. Bizonyos csak a vers, ereiben a nap minden vére felgyülemlett. egy pillanatig aggódott, hogy nem maradt számára semmi meleg, fázni fog, attól tartott, hogy ez nem a hő győzelme, csak a bizonytalan ragyogásé, szabadság ellenfél és dicsőség nélkül. Ezért kiment az utcára, két kiégett széndarabot rakott a hóember szeme helyére, amit a gyerekek csináltak, és bógolyózott egyedül. Fordította: Ozsvald Árpád fényét. Körülöttük tompa feketeség, melyből két szürkés kendő és két villogó szempár de­reng elő. Bekapcsolta a magnetofont és rekedt, krákogó hangon beszélni kezdett a mikrofonba: Kedves hallgatóink, itt vagyunk hárman a po­kol tornácának kellős közepén ... S a magne­tofon két korongja halk percegéssel forgott, a kéményseprők ziháltak. Olyan a hangom, mint egy beteg öszvéré, futott át Morvái agyán... a levegő itt a kémény közelében majdnem forró és fojtogató ... Kedves hallga­tóink, a kémény felől hőhullámok jönnek, pe­dig állítólag három napja nem ég alatta tűz ... Aztán továbbmentek, egészen a kémény aljáig jutottak, s ott irdatlan távolságban megpillan­tották az eget, derűs volt, mélykék és elérhe­tetlen, mintha egy lyukon át a mennybe néz­ne az ember ... Micsoda kaland, suttogta Mor­vái, s a vállas kéményseprő tanuló szuszogva megindult felfelé a vashágcsón, korom hullott utána a szemükbe... Kedves hallgatóink, a bátor kéményseprő egyre feljebb lép, az em­ber olyan érzéssel nézi, mintha az égbe men­ne, fantasztikus filmekben láthatnak ilyen je­lenetet, hogy valaki az égből alácsüngő kötél­hágcsón megy felfelé és eltűnik valahol ott, ahol Szent Péter a nagykulcsot csörgeti, nehéz, de érdekes foglalkozás ... Valószínűtlen világ vette körül, s Morvái fellobbanó örömmel gon­dolt arra, hogy ezentúl csupa egzotikus munka­helyet ismer majd meg, avatatlan szem számá­ra elképzelhetetlen csodavilágot, felfedezi az élet rejtett arcát, a felszín mögött húzódó lé­nyeget, és hírt ad róla, mintegy újjáteremti... Először a mester beszélt a mikrofonba, aztán a fiú, lejött a kéményből és elmondta élmé­nyeit, Morvái kommentálta a kéményseprő munka lényegét, és óvatosan visszaindultak. — Hová vigyem még? — kérdezte a mes­ter, amikor a napfényre értek, és a szemében elismerés csillogott, nézze meg magát, nyúj­tott egy zsebtükröt feléje, s ö egy ördögarcra meredt, melynek sötét tónusán szürke árkokat mosott a veríték... — Vigyen nagyon magasra valahová — mondta lelkendezve —, olyan magasra, ahon­nan mindent magam alatt látok ... Újra a kis kerepelő motorkerékpár vitte őket, az emberek megálltak, és mutogattak utánuk. Aztán felmentek egy nyolcemeletes épület tetejére, sok-sok lépcsőn másztak felfe­lé, és olyan ajtókon léptek be, melyek csak a mester előtt nyíltak meg, s amikor a lapos tetőre értek, vasráccsal elzárt nyíláson át kúsz­tak egészen a kéményekig. Itt élesebben fújt a szél, egy- és kétemeletes házak között állt az épület, és Morvái valóban maga alatt látott mindent, a villamosokat és embereket, persze a nyolcemeletes ház még nem felhőkarcoló s az arányok nem tették parányokká az utcai forgalom résztvevőit. Újra bekapcsolta a mag­netofont, és a riport folytatását erős hangon mondta be a mikrofonba, mint egy diadaléne­ket: Az ég első lépcsőfokán állunk, fejünket felhők övezik és ha egy kicsit kinyujtózunk, istennel foghatunk kezet... ami, természete­sen romantikus marhaság és patétikus túlka­pás volt, és a rovatvezető a nyírásnál ki is vágta könyörtelenül, de jellemző Morvái han­gulatára és felindulására, mellyel új munkája nagyszerűsége töltötte el. A riport lehallgatá­sánál és nyírásénál kissé kijózanodott, mert a főszerkesztő úgy gyomlálta ki mondatai közül a szentimentális szóvirágokat és tirádákat, mint a dühös kertész kedves virágai és palán­tái közül a gyomot és a gazt, meg a szúrós tövisét. — Érzelgősködni nem szabad, fiatalember — mondta két mondat kinyírása közben, néhány dolgot még meg kell tanulnia. Megkérdezte még, hogy különben tetszik-e a riport, és a rovatvezető azt mondta: kezdetnek egész jó. A vasárnap délutáni tarka adásban viszont­hallotta a riportját. Hangja idegenül csengett és mondatai esetleneknek tűntek fel, de hűen tükrözték a csatornában való mázsás és a ké­mény aljában való guggolás hangulatát: Ké­telyei leküzdése után megállapította, hogy lé­nyegében kitűnő riportot csinált. És büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy egyéni él­ménye és benyomásai elektromos rezgések alakjában ott vibrálnak az éterben, s a rezgő hullámok másodpercenként háromszázezer ki­lométeres sebességgel továbbítják: aki bekap­csolja a rádiókészülékét, és a kondenzátort rá­­csavarja az adás hullámhosszára, hallja a hang­ját, kénytelen hallgatni, mert a nagy világ­mindenség mágneses tereinek ezen a szaka­szán, ebben a negyedórában ő uralkodik. 2. A győztes hadfi hát megkezdte a becsületes visszavonulást. Reggel nem kelt fel a többiek­kel, ágyban maradt. Nem megy előadásra. Ez­után az irodalomnak él. Igor úgy bámult rá, mint egy elmebetegre. Ne bolondozz, barátocs­­kám, mi szükség a szocializmus építéséhez írók­ra?... Adamka, az örök elégedetlenkedő he­lyeselt. Igazad van, fütyölj a gépészetre, nincs már ebben fantázia, a mérnökök sablonmunkát végeznek, és ezerkétszáz koronát kapnak érte havonta, annyit, amennyi egy közepes bányász előlege... Más kérdés az, hogy tudsz-e te írni egyáltalán! Igor bement hörögni és fújtatni a mosdóba, Adamka pedig tovább elmélkedett a műszaki értelmiség jelenlegi lefitymálásáról és a légüres térről, melyben vegetál. Aztán idegesen a mosdóhoz rohant, és megdöngette az ajtót. — Hé, meg ne fulladj... úgy hörögsz, mint­ha a torkodat szorítaná valaki. Kapsz még le­vegőt? Amikor elmentek tovább feküdt, gondtalan volt és később elaludt. Arra ébredt, hogy Bo­­zsena takarít a szobában. Tovább színlelte az alvást és lopva az asszonyt figyelte. Szabadnak érezte magát, véglegesen elhatározta, hogy szakít az iskolával, szorongó érzése elmúlt, egyszerre nagy nyugalmat érzett. Nem gondolt évekkel előre az időben, csak a holnapon járt az esze. Ha felkel, ír egy rövid cikket valami­ről, közölteti, és felveszi az érte járó pénzt. Egy ideig még az internátusbán lakhat, itt is étkezhet, a vizsgáját letette, joga van itt ma­radni. Nyár lesz, mire a dékáni hivatalban megtudják, hogy nem látogatja az előadásokat és a gyakorlatokat. Bozsena most felette állt és a könyvespolcról törölgette a port, térdé­vel az ágyához támaszkodott, úgy ágaskodott a polc felé. Morvái megdermedt az izgalomtól, átfogta a kék köpeny alatt az asszony lábát, a sima, hűvös bőr érintése vérhullámot lökött a homlokába, az ágyra vonta az asszonyt, ma­ga mellé. A nyakát és a vállát csókolgatta, s ki akarta gombolni a köpenyét, de az asz­­szony magához tért első meglepetéséből, és szabadulni igyekezett. — Bozsenka ... ne védekezz, bozsenka!... — Nem ... nem ... — tiltakozott az asszony, nyitva az ajtó, valaki bejön. Öltözz fel — mond­ta halkan, aztán majd csókolhatsz. A csókolózásban telhetetlen volt Bozsena, elég is lehetne már belőle... de Bozsena csak szorította a nyakát és hozzásimult. Soha nem lesz Itt az enyém, töprengett Morvái, fél a bot­ránytól. S akkor a szomszéd szárny takarító asszonya elkiáltotta magát, Bozsenát hívta, és a csőkolózás bajnoka ijedten simította Je a köpenyét, a haját igazgatta, és kifu*ott a fo­lyosóra. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents