A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-02 / 9. szám
Nagy József: A gondolkodó, tusrajz TAMÁSI ARON: BOI.CSÖ ES BAGOLY A Bölcső és Bagoly 1949-ben született, és 1953-ban jelent meg első kiadása. Mint előszavában Írja „emberi útjának kezdetét", Farkaslakán töltött gyermekéveit örökíti meg. Még iskolás sorba sem ért, máris meg kellett ízlelnie a székely földmíves nehéz munkáját a szántóföldön, a réten és az erdőben, s folytatta, miután az iskola padjába került. A falusi gyerek életének és lélektanának egyedülálló remeke ez a mű. A hegyi patak üde csobogásával mesélő író tudatos elemzővé válik. Gyermekkori élményeinek feltárásával írói alkatába nyújt bepillantást, életművének gyökérzetét mutatja meg. NEMESKÜRTY ISTVÁN: EZ TÖRTÉNT MOHÁCS UTÁN Mi történt Mohács után? A legtöbben úgy képzelik, hogy „nemzeti nagylétünk nagy temetője" után egy csapásra vesztette el az ország erejét ős függetlenségét. Pedig Mohács után hat héttel már egyetlen idegen katona sem volt az ország területén, és amíg a lőfarkas török zászló „véglegesen" fölkerült a budai vár fokára — éppen tizenöt izgalmas esztendő telt el. Több történt most, mint máskor egy évszázad alatt! Az ország hirtelen két világ: a mohamedán kelet és európai monarchiák világméretű küzdelmének tengelyébe került. Világhódító hadseregek vonultak át területén. Azok az ellentmondások, melyek a középkori magyar állam bukásához vezettek, látványosan bontakoztak ki. Két király jelenik meg a történelem színpadán; először vetődik fel létkérdésként a külpolitikai orientáció kétféle koncepciója: a nyugati és a keleti; most találkozunk először az Erdély létét biztosító „hintapolitikával“; és mindez hihetetlenül látványos pikareszkregényszerü formában, ahol családok rövid évek alatt elsüllyednek vagy felemelkednek, a lovagi virtus utolsó nagy fellobbanásai váltakoznak bohózatba illő komikus jelenetekkel. FEjES ENDRE: ]Ö ESTÉT NYÁR, JÚ ESTÉT SZERELEM A „sötétkék ruhás fiú“ törve beszéli a magyart, nem csoda, hiszen „görög diplomata". Furcsa ember; félszeg és agresszív, hol érzelmes, néha brutális. Lányok rajzanak körülötte: beteljesült és elvetélt szerelmek sorjáznak. Szépek, fiatalok, kívánatosak ezek a lányok, mindegyiküket egyetlen vágy vezérli, férjül szeretnék a „görög diplomatát". így a legutolsó is, aki talán a legkívánatosabb. Utolsó ... ? Igen! Az események feltartóztathatatlanul haladnak a végkifejlődés, a gyilkosság felé. Miért? Erre válaszol a Rozsdatemető világsikerű írója. A költészet nem azért létezik, mert valakinek szüksége van rá, hanem egyszerűen azért, mert írják. Okáról, céljáról legtöbbször maguk a költők sem tudnak sokat. Talán leginkább a Csoóriverscím fejezi ki a lényegét: Menekülés a magányból. A költő feloldhatatlan magányát (feloldhatatlan, mert a feloldott magány már nem magány) saját teremtményeivel népesíti be. A költészet (a modern költészet) tehát olyan felfokozott, kétségbeesett magány-állapot, mikor a dialógusra vágyó költő képzeteit szólítja meg, s azok, mintegy megszánva a költőt, élőlényként visszaszólnak. A modern költészet tehát kollektív magány, olyan magány, amelynek megfigyelői, sőt részesei lehetünk. Kezdetben ilyen kollektív magány volt a Tteresztténység istenfogalma. A hívők szemtől-szemben az isten egyetlenségével, az élményében egyesültek. Csakhogy a kereszténységnek ez a lényege, a „kollektív ember“, olyan mértékben kezdett bomlani, amilyen arányban a kereszténység intézményeseden. (V. Mináé fejtegetett valami hasonlót nemrég Grahantm Green fogadásakor az írószövetségben). A keresztény társadalom megépülésével az ember menthetetlenül építőre [s a munkamegosztás elmélyülésével egyre inkább az építés értelmét nem látó manipulált emberre) és hívőre hasadt. S menthetetlenül építőre (közéleti költészet, társadalmi költészet) és a hívőre (belső indítékú költészet, a modern izmusok költészete) hasadt ebben a társadalomban a költő is. Goethe még egy személyben költő és közéleti ember, a diplomata Saint-John Perse (akit egyre gyakrabban mondanak a XX. század egyik legnagyobb költőjének) már hevesen tiltakozik, ha költészetét közéleti szereplésével összefüggésbe hozzák. „Nem véletlen, hogy irodalmi álnevet vettem fel, és mindig ragaszkodtam az egyéniség legszigorúbb kettéválasztásához ...“ — írta. Petőfi idejében a költészet még egy időben s természetesen közéletiséget is jelentett, sőt a magyar társadalom elmaradottságának köszönhetően még Ady műve is közélet és költészet egyszerre, de Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes költészete már egyáltalán nem az építés, nem társadalmi programok jegyében íródik. A költő ketté vált s a költészet a társadalom „mellékletévé“ lett. Csakhogy — s ez a mondanivalóm lényege — ez a „melléklet“ attól függetlenül létezik, hogy szüksége van-e rá a társadalomnak, vagy nincs. S a magány felmutatásával, kollektív élményével a darabokra hullott ember s emberiség új szintézisének a lehetőségét kínálja. S mindezt azért mondom el itt, mert a „Kettős űrben“ kötetem alapmotívuma is a „felmutatott magány“. 14 t
