A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-02 / 9. szám

As autóbuszmegállónál csak ketten várakoznak. Az óra kismutatója lassan a tizenkettő felé közeledik. Ilyenkor már alig kószál valaki az utcán. A buszok is ritkán járnak. Az idén még talán nem is volt ilyen csontfagyasztő hideg. A nő felhajtotta gallérját, összébb húzta magán a bundáját. A férfi idegesen topogott egyik lábáról a másikra.

— Gondold meg.

A nő felemelte tekintetét, de nem szólt egy szót sem. Aztán a távoli fák felé nézett, hogy a rajtuk levő havat még inkább oda fagyassza. Ebben a tekintetben mintha évek minden keserűsége összegyűlemlett volna. — Gondold meg.

— Késő.

— Soha sincs késő.

— Te tudod, hogy nincs későn.

— Minek kezded élőről?

A busz begördült a sarokra. Megállt. Itt rendszerint tíz-tizenöt percet pihen. Tehát még tizenöt perc — futott végig a nő agyán a gondolat. Es vége. Pontot tesz a szenvedések után. Holnap új nap kezdődik. Semmi sem kezdődik élőről. Minden csak folytatódhat. Más kulisszákkal, más szereplőkkel, de nem elölről. Az ember sohasem tagadhatja meg önmagát, sohasem búcsúzhatik el énjétől. A múlt velünk jön. Ha tetszik, ha nem. Ránk nehezedik. Kínoz bennünket. Felidézi az emlékeket. Egyszer ez az este is csak emlék lesz.

— Minden tőlem telhetői megtettem.

— Bocsáss meg.

— Nem haragszom. *

— Akkor maradj.

— Együttlétünk értelmét veszítette. Tudod mi a közöny? Az, amit most érzek. A konvenciókra meg nem adok. Amíg csak egy cseppnyi érzés voll bennem, kitartottam. Hányszor, de

OZORAI KATALIN

Utak és

hányszor figyelmeztettelek: ne játssz szerelmemmel. Emlékszel, a szemembe nevettél. Fölényes voltál és magabiztos. Ha valami olyasmit akartam mondani, ami neked nem tetszett, hallgatásra intettél és azt parancsoltad, hogy öleljelek meg. Kínom belefulladt szeretkezéseinkbe. Gyakran zokogás* ba törtem ki. Persze, te azt hitted, hogy a boldogságtól. Pedig dehogy. Fájt, hogy ismét megalkudtam. Hogy nincs bátorságom szemedbe kiáltani aljasságodat, és hogy neked nincs bátorságod végighallgatni azt. Ha csak egyetlenegyszer megértettél volna, hogy másra vágyok, hogy .. . Tudod mit, hagyjuk, igazán hagyjuk. Semmi értelme. Volt abban sok szép is. S maradjon meg ez a szép. Ne is akard, hogy maradjak . ..

— Alaptalanul vádolsz. Hisz még most is szeretlek, különben nem könyörögnék.

— Látod, most is hazudsz. Félsz. Egyszerűen félsz. Az emberektől, a magánytól, a lelkiismereíedtől. Félsz a gyengeségedtől.

Minden kimondott szó ridegen jár ta be a teret. Az asszony tekintete ismét azokat a fákat fürkészte. Valami támpontot keresett. Valami mást. Amibe bele lehet kapaszkodni. Ami megakadályozza a könnyek kibugygyanását. A piros autóbusz! Vasszekrény. Gumikerekek. Tárgy. Ambícióktól mentes, a közt szolgáló, hasznos találmány. Elmosolyodott. Az ember is egy autóbusz. Elő autóbusz. Ezreket és ezreket hord magában. Vidám

utasok

arcokat és mások bánatát is. Néhol ismeretlenek szállnak be az életedbe, aztán megérkezve a céljukhoz, kiszállnak. Gs te csak mész, haladsz a sors által kijelölt utadon. Ha letérsz, akkor nem tartod be a menetrendet. Sőt, még azt sem határoztad meg, hogy kik az utasaid.

— Kiszállsz az életemből. Én megyek tovább és te is mész tovább. Lényegében semmi sem történt.

— Értsd meg, hogy nekünk közös utunk van.

— Csak volt. Az egyik megállótól a másikig.

— Milyen furcsákat mondasz.

— Furcsákat? Dehogy. Igazat. Érdé kés, hogy ez a gondolat nem jutott előbb az eszembe. Ne haragudj, hogy nem voltam méltó útitársad. A jó szándék megvolt bennem.

— Tudom. A szándék. Kérlek, próbáld még meg. Utoljára.

— Nem. Minden út egyszer véget ér. A mi utunk itt válik el. Ebben a téli éjszakában. Gnnél az elhagyott buszmegállónál. Prózai környn zetben, prózai tényekkel. A líra nagyon szép dolog. De fárasztó. Csak ritkán veszünk verseskötetet a kezünkbe. Egy ideig még hatása alatt élünk, de aztán jönnek a hétküzna pok. És ez is hétköznap. Tudod, mi a hétköznap? A valóság? És tudod, mi a valóság? A harc. Küzdelmünk másokkal, önmagunkkal, a látottak kai és a láthatatlannal. Ez az utóbbi mindig fájóbb. És ehhez kell több erő. Utoljára? Hányadszor? Ugye. már

te sem tudod? Életünkben ilyen utoljára már naeyon sokszor volt. Számomra utoljára volt már akkor is, amikor te azt nem is sejtetted. Aztán valami mindig közbejött. Egy tekintet, ami reményt adott. Egy influenza, ami nem engedte, hogy magadra hagyjalak. Vagy akár a kiszáradni készülő fikuszunk. De most már semmi sincs, ami visszatarthatna.

— Én kérlek.

— Ki az az én? A szerelem. Volt. Egy férfi, akiért képes lettem' volna a képtelenre. Azok az átvirrasztott éjszakák, amikor hiába vártalak? Vagy azok a szennyes ingek, anmlyeket olyan odaadással naponta tisztára mostam? Egy szürke pont a messzeségben .. .

— Értsd meg, hogy nélküled semmivé leszek. Hol keresselek? Kiben? Mihez kezdjek? Tudod, milyen tehetetlen vagyok. Még egy teát sem tudok főzni. Tudod, hogy addig nem vagyok képes elaludni, míg nem fekszel mellettem. Könyörgöm, tedd meg értem.

— Látod, ez az. Te és megint csak te. Ha azt mondtad volna, hogy ismét boldoggá teszel. Ha azt mondtad volna, hogy mosolyogni akarsz látni Ha azt mondtad volna, hogy nemsokára itt lesz a tavasz. Ha azt mondtad volna ... De nem. Te csak magadat látod. Éned féltése mindennél erősebb. Még szerelmednél is. Nekem is jogom van az élethez. Még nem tudom, hogy mihez kezdek Még nem tudom, hogy hogyan tovaob. De egyet tudok, úgy nem szabad, ahogy te csinálod. És tudd meg, hogy nekem sem könnyű. Tudd meg. hogy olyan üres vagyok, mint egy lebontásra váró ház. Hogy minden gyengédséget, minden szeretetet, minden odaadást egy gúzsba kötöttem és benned hagytam. Vége. Nincs tovább.

Megállapította, hogy szerencséje van, az Irodalom világa kedvezően fogadja. Tamás tanácsára elment a rádió szerkesztőségébe és ajánlkozott, hogy dolgozni fog nekik Egy magas, széles vállú emberrel beszélt, a belpolitikai rovat vezetőjével, aki szürke szemével jóindulatúan méregette, és azt mondta, hogy ismeri az írásait. Szavai mögött érdeklődést és megértést érzett. Egy pályáján felfelé induló fiatalember számára üdvös dolog a megértés, a jóindulatú támogatás. Hordozható magnót kapott a rovatvezetőtől, hogy készítsen egy rádióriportot.

június eleje volt, a hídon át baktatott Ligetfalu felé, barna bőrtáskában vitte vállán a hordozható magnetofont, a rádióriporterek „fegyverét“. Enyhe, meleg szél fújt az arcába, belülről diadalmas örömök feszítették. Ügy érezte, a világ nagyszerű, és élni mindenképpen érdemes. Ez a legjobb minden dolog közül a világon, jólesöen fütyörészett, fürösztötte homlokát a napsütésben, és enyhe izgalommal gondolt az elkövetkezőkre: hogyan beszél majd, mit mond ... Nézegette az apró mikrofon ezüstös rácsát, mely mögött az érzékeny membrán átveszi hangja rezgését, továbbítja az elektromos szerkezetnek, az villanásnyi Ideig tartó áramlökésekké alakítja, parányi elektromos jelekké, s ezek majd a barna celluloid szál a gon rögzítődnek.

Átment a parkon, elnézegette a hatalmas fák

ágain gubbasztó csókákat, a bolyhos fészkekből itt-ott kinyúló csőröket: tojásokon ültek az anyamadarak. Néhány hét múlva megélénkülnek a csókatanyák, torkos és állandóan éhes fiókák követelik majd szüleiktől az ennivalót. S a kéményseprő-tanoncok otthonának udvarán fekete ruhás fiúk vették körül, kíváncsian bámészkodtak rá, egymás között suttogtak. Mesterük, egy negyven év körüli, piros arcú férfi készségesen beszélt vele. örülnek, hogy riportot készít róluk, a munkájukról

Morvái előtt új emberi viszonylatok tárultak fel, új lehetőségek nyíltak: olyan most, mint a felfedezők, a kíváncsi és érdeklődő társadalom képviselője, feltárja mások életét és munkáját, vizsgálja problémáikat, lehetőséget adtak neki, hogy eddig ismeretlen emberek személyes dolgaiból az ő közreműködésével országos Úgy legyen. Hasonló ez a teremtéshez, mert azzal, hogy az ember felkutat s a nyilvánosság elé tár valamit, amit eddig még nem ismertek, új tényt teremt, újra alkotja az embert, megmutatja a világnak: itt van, ilyen, vegyétek tudomásul! A kéményseprők néha feltűnnek a városban, csoportosan mennek, kormosak, és láthatólag nem törődnek azzal, hogy az emberek megbámulják és megmosolyogják őket, de ki tudja, mível telik a napjuk milyen veszélyeket rejt a munkájuk?

Velünk jön? — kérdezte a mester. — Egy üzem kéményeit megyünk tisztára kaparni.

A mai az érdekesebb és nehezebb munkáink közé tartozik ...

Természetesen velük megy, haditudósító most az emberi tevékenység frontjáról, meglepetésekkel és veszélyekkel is számolnia kell. Át kell öltöznie, ha velünk jön. Keresett a számára egy vadonatúj kéményseprő öltözéket: szűk fekete nadrágot, fekete zubbonyt, bakancsot és kerek fekete sapkát.

— Kaparóvasat és seprőt nem kérek ...

— Nem is adnék... vigyázni kell magára, mert még beleesik egy gyárkéménybe ...

Nevettek. Morvái átöltözött a fekete ruhába és a tükörbe bámult; hunyorgó fiatal kéményseprő nézett vissza rá a tükörből, látszik rajta, hogy szalonkéményseprő, mert tiszta az orra, és a sapkája ügyetlenül ül a feje búbján. Ebben az öltözékben a poklok fenekére is bebúj, ha kell ... Motorkerékpáron vitte őt ki a mester az üzemhez. Útközben az embereket figyelte: nevettek és mutogattak rájuk, ahogy meglátták őket; két kéményseprő egy motoron. S amikor az üzembe érték és leszálltak a motorkerékpárról, két lány jött szembe velük olajos szerelöruhában és az egyik mosolyogva megérintette Morvái hátát, utána a másik; Szerencsét hoz nekünk? És kacagva továbbmentek. Hát még ha maga tapogatná őket, akkor hogyan kacagnának! — mondta a mester.

A gyárudvar fölé két hatvan méter magas kémény emelkedett. Felhők ültek kalapként a hegyükön. Vashágcsót nem látott az oldalukba építve, hogyan juthat fel a tetejükbe valaki?

A mester elmondta, hogy a kéményeket belülről tisztítják úgy, hogy a kéményseprő alulról mászik felfelé, a kémény belső oldalába épített vashágcsókon és közben levakarja az oldalfalakra ülepedett kormot és más égéstermékeket. Az udvaron, mintegy húsz méterre a kéményektől felnyitottak egy vas csapóajtót.

— Jöjjön... 1 Egy erős magas fiú mászott le elsőnek a lyukon, utána a mester, legvégül Morvái. A lyukban koromsötét volt, meleg és fojtó környezetben mozogtak, érezte, hogy belélegzésnél füstszagú, kesernyés levegőt nyel, apró szemcsék ütköznek az orra falának, nincs kendő az arcán... a szemcsék továbbjutnak, kaparják a torkát, köhögnie kell; ne köhögjön, mert felkavarja a kormot, és ne csapkodjon maga körül, figyelmeztették.. Hogyan kapcsolja be a magnót, ha nem lát? A mester apró zseblámpa fényét villantotta fel. A pokol tornácán voltak, a földalatti folyosó hosszú volt, messze maguk mögött látták a bejárat halvány