A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-02 / 9. szám
A rimaszombati példa A Csemadok Központi Bizottsága 1969 március elején Rimaszombatban szemináriumot rendez a járási népművelési szakbizottságok vezetői számára. A résztvevők megvitatják a népművelési munka kérdéseit és megismerkednek a Csemadok rimaszombati járási népművelési szakbizottságának tevékenységével. Ebben az egy mondatba sűrített, szürkén szűkszavú hírben nincs semmi különös. A Csemadok már többször rendezett hasonló jellegű összejöveteleket, kisebb-nagyobb eredménnyel. Csak az a felfigyeltető, hogy az önkéntes magyar népművelők éppen Rimaszombatba gyűlnek össze tapasztalatcserére. A Csemadok rimaszombati járási népművelési szakbizottsága valóban joggal érdemelte ki a megkülönböztetett érdeklődést. A járás legaktívabb magyar értelmiségiéit tömörítő társaság szakcsoportokat alkotva rendszeresen, tervszerűen dolgozik. Ismeretterjesztő előadásaikat — a közönség igényéhez igazodva — szórakoztató-nevelő műsorbetétekkel fűszerezik. Az előadói tevékenységen kívül kezdeményezően adatokat és információkat gyűjtenek a járás kulturális és gazdasági problémáiról, ezeket feldolgozzák, értékelik és a szerzett ismeretek birtokában javaslatokat dolgoznak ki, érvelnek, a tapasztalt hibák kiküszöbölésére törekednek. Nincs szándékomban részletesen ismertetni e szakbizottság munkáját, erre hivatottabbak a szakbizottság tagjai, ezt a szemináriumon meg is teszik — s később valószínűleg a sajtóban Is. A Hét különben már közölte munkaprogramjukat. Amit mégis ki kell emelni, az az említett értelmiségi csoport erkölcsi magatartása: társadalmi felelősségtudat azzal a közösséggel szemben, melynek tagjai. Sajtónkban az utóbbi években több cikk foglalkozott a népművelés eredményeivel, problémáival. Újabban az Oj Ifjúság indított vitát erről a témáról. Ezek az írások nagyjából a következőkben látják a népművelést gátló tényezőket: az értelmiség társadalmi küldetésének alábecsülése, a népművelő tevékenység nem megfelelő erkölcsi és anyagi honorálása; a csehszlovákiai magyar értelmiség alacsony száma, nem megfelelő anyanyelvi képzettsége; a népművelésre fordított összeg aránytalan elosztása; a népművelési szervek magyar dolgozóinak alacsony száma; a csehszlovákiai magyar tudományos intézet, valamint a népművelési tevékenység egészét központilag koordináló és a népmflveléselmélettel tudományosan foglalkozó magyar intézmény hiánya; a Csehszlovák Televízió magyar adásának hiánya; a dél-szlovákiai járások gazdasági lemaradása. Ezek az okok és okozatok szorosan összefüggnek egymással és hátráltatják munkánkat, tehát feltételeink nem a legkedvezőbbek. Van panaszra ok bőven, de cselekvésre annál inkább. Az említett gátló tényezők nyilván a rimaszombati járásban is hatnak, tetézve a helyi problémákkal (gazdaságilag ez az egyik legelmaradottabb járása az országnak.) Ha mégis szervezettebb és eredményesebb népművelési tevékenység folyik itt, az azoknak az érdeme, akik tétlenkedő sopánkodás helyett igyekeznek felmérni és kiaknázni az adott lehetőségeket, elhárítani az akadályokat. Semmi esetre sem könnyű feladat. Többnyire különösebb köszönet sem jár érte, csak a jól végzett munka öröme. Céltudatos kezdeményezést, szívós kitartást, önzetlenséget, néha önfeláldozást igényel. Viszonyaink között csak ilyen erkölcsi hozzáállás szülhet jelentősebb eredményeket. Ezért a rimaszombatiak kezdeményezése: példamutatás. Túlzott optimizmus lenne azt remélni, hogy egy ilyen összejövetel után a jó példa lelkesítő hatására minden járásunkban azonnal hasonló céltudatos értelmiségi csoport kezdi meg munkáját. Mégis egy lépést jelent az értelmiségünkben rejlő tartalékok mozgósítására — a cselekvés felé. Németh István „A népművelés és az anyagiak“ c. cikkében (Új Ifjúság 1969/4) megállapítja: „... a megfeszítő, szélmalomharcnak tűnő öntevékeny népművelés, népművészet — vésgő soron önfenntartó cselekedetek sorozata“. Nos igen, mindenképpen az. S hogy erre mennyire szükség van, azt fényesen bizonyítja az elmúlt húsz év sziszifuszi munkája. Éppen ezért az adott keretek között is végezni kell, egyúttal kezdeményezve a keretek bővítését. Külső erők alakító, sőt sodró erejének vagyunk kitéve. Mégis valóban „kisebbségi lelkületet“ tükröz az a felfogás, hogy külső erők határozzák meg sorsunkat. Ugyanis az áradásban háromféle ember van: aki nem tud úszni, aki tud úszni és aki mer is úszni. Hogy sorsunkba kellően beleszólhassunk, a harmadik típusú emberekre van szükségünk: akik tudnak és mernek is úszni az árban. Ha kell — a vízzel szemben. A csehszlovákiai magyar ember történelmi tapasztalatainál fogva alkalmas arra, hogy ilyenné váljék. Tanítás, nevelés, példamutatás teheti ilyenné. MÄCZA MIHÁLY •• Összetörtem a fixámat Jó lenne már végre papucsban nini a tévé képernyője előtt, békésen szemlélni kurtaszoknyás táncosnők kerek térdét, karcsú derekát; jó lenne végre kielégíteni kispolgári szenvedélyeimet (amelyeket, ellentétben e nagyvonalú korral, nem szégyenek), szeretnék békésen pipázgatni valamelyik, közepesen előkelő, kávéház teraszán, vagy kirándulni a hegyek közé, ahol termoszból ihatnám a derűt, fejem felett mindenféle madarak csicseregnének, mókusok bukfenceznének, két fiam lepkéket kergetne, a feleségem gombázna vagy szamócázna. Jó lenne elsörözgetni barátaimmal a Duna parti sörtkertben, mint afféle obsitos őrmester vagy nyugdíjas hivatalnok, borsos vicceket mondván a világról s a világ szépasszonyairól, miközben csak megjátszanánk, hogy nem vagyunk mai gyerekek, hanem olyanok, akik megéltek már néhány virághullást és kormányprogramot de nem bírnak megöregedni. Egyszóval jó lenne már valami békésebb világ, szélcsend, bárányfelhő, mifene. Jó lenne némi bizonyosság, hogy reggelre valóban inegvirrad, estére besötétedik és így tovább. Szeretném már végre „kispolgár módjára“ jól kialudni magam egy-egy vasárnapra virradó éjjel s nem azon töprengeni, mit mondott legújabban Richard Nixon, Brezsnyev, Hailé Selasié vagy Daüo Okáli kitelepítő mester. S végül: szeretném már azt érezni, hogy nincs kevesebb helyem és jogom ebben az országban, mint mondjuk a Matica Slovenská bármelyik tagjának. Mert egyelőre nem érzem ezt, bocsássa meg nekem a világ. Egyelőre szitkozódva hagyom ott esténként a tévét, amelyben sokszor az egész világ jelen van, kívülem, a csehszlovákiai magyaron kívül, káromkodva dobom félre az újságokat, amelyekből megtudom, hogy tébolyult politikusok hol az életem, hol emberi jogaim ellen vonulnak fel. A pipámat is összetörtem tegnap, amelyből pedig illatos hollandi pipadohányt szívtam. Sajnos nincs időnk békés pipázgatásra holmi teraszokon. Zs. NAGY LAJOS JOZEF PRAZMARI Nem hullanak már csillagok — Nézd csak, anyuka — leesett egy csillag! — Ha csillag esik, akkor az emberek kívánsága féltésül. — Anyuka! — Tessék? — Az a csillag ide a kertünkbe is leeshetne? — Nem tudom. Senki sem tudja, hová esnek a csillagok. — En kimegyek és megnézem. Lehet, hogy ott van a földön és nincs aki felvegye. — Ne menj ki! A lehullott csillag forró — mint az emberi vágy. Néha a vágyak is lehullanak éppen úgy, mint a csillagok. — Es azután mi lesz velük? — Semmi! Valaki felveszi a csillagot, s akkor már nem éget. Egy hideg csillogó ködarab van a kezében. Az emberek azután szép dolgokat csinálnak izekből a kövekből. — Nézd csak, anyuka — még egy csillag... Nem akarom, hogy lehulljanak a csillagok! Mert csillagok nélkül sötét és hideg az éjszaka. — Aludj! Ma biztosan teljesül a kívánságod. Hunyd le a szemed — már nem hullanak a csillagok! A fehér bot — Nagyapó, veled mehetek? — Igen, de hozd a botot. — Miért vigyem, ha tudok járni nélküle is? — Ez nem akármilyen bot — ilyen nincs mindenkinek. — Ahogyan például én sem viselhetek szoknyát... Ugye, nagyapó? — Úgy, úgy. — Es miben különbözik az én botom a többitől? — A tiéd fehér. — Mi az hogy fehér? — Ezt nem tudom neked megmagyarázni. — Es te láttál már fehér botot? — Igen, amikor olyan kicsi voltam, mint most te. — Nagyapó, meséld el, mi mindent láttál, amikor te kicsi voltál. — A legszebb, amit láttam, a napfelkelte. Majd egyszer megmutatom. Elmegyünk a város határába, korán, amikor még minden ember alszik. Meghallod majd a koránkelő madarak dalát és az első kakas kukorékolását — az arcodon érzed a nap első sugarainak símogatását — s akkor meglátod a reggelt. — Es mindenki így látja a reggelt? — Nem! Csak azok, akiknek fehér botjuk van! — Kár, szeretném, ha minden embernek fehér botja lenne és ilyen szépen láthatna! Ford.: NLE
