A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-23 / 8. szám

Akéméndl táj Ismerős számomra. Úgy gondolom, ugyanilyen Ismerősen nézne szét e tájon a bodrogközi, a gömüri, de az Ipoly-völgyi ember Is, hiszen e táj dombjai, lankát, vizel: a Garant, a Szlkince, a Sárpatak, de a szőlőhegy a pincefaluval sem lenne Ismeretlen, mondjuk, az Ipoly-mentl csábiaknak vagy a Tisza-vldékl klsgéresleknek.

Ismerős a táj, a Garam, ahogy a Duna felé siet, majd Kéméndtől Kicslndlg szinte andalog s mint a legelésző jámbor tehén hol jobbra, hol meg ballra kanyarog, szinte elvész a szelíd réten, csak a fűzfák jelzik, hol lehet. Elgondolni is nehéz, hogy a hajdani faúszttatók, a tutajosok hogyan manővereztek Itt a Garam kacskarlngőtn. Csak azt tudja elképzelni az ember, hogy mekkorát sóhajthattak, ahogy elérték a torkolatot Garamkövesdnél.

Aki régebben járt Kéménden, az ma már új jeleket is láthat belerajzolva a tájba. A falu északnyugati pólusán ott a korszerű iskola, négyszázötven gyerekkel és huszonnégy pedagógussal. A falutól délkeletnek, túl a Garamon pedig egy másfajta jel, a „Fehér Akác" — szövetkezeti! — csárda saját termésű borral és ilyenkor

Bankházy Károly tanító, Csemadok titkár, könyvtáros.

télidében disznótorral. E két pólus között kellene elhelyezkedni a kult úr háznak, kimagasodva az épülő faluból, de azt még nem fedezheti fel a kíváncsi szem. A kétezer lakosnak marad a régi falusi kocsma vagy esetenként a szomszédjában meghúzódó mozlterem, ahol néha okos rendezvények is megesnek, 'tisztes emberi gyülekezetek formájában. De tervezik már az új művelődési házat Is. Egyelőre még kérdés, hol legyen. A legnagyobb térségen, a régi vásártéren labdarugó pálya van, itt azt mondják, sporttelep. Beszélgetés közben ellesheti az ember, hogy majd bontanak valahol öreg házakat. A kíváncsi érdeklődő, ha Ismerős Is, kérdezhetné, hogy mit lehetne lebontani? A Gatyaülep utcát vagy a Boszorka-közt? Már e nevekből Ítélve Is a legrégibb része ez lehet a falunak, mert mikor jártak e vidéken boszorkák? És a gatya is régen a sublótok fenekén ráncosodik.

Tehát majd eldöntik a kultúra sorsát, ha sikerül találni ledöntésre szánt házat. Ilyen tervezgetésben is hasonló Kéménd más vidékek falujához. Sok helyen még nehezebben Jutottak dűlőre Ilyen ügyekben, majd csak sikerül itt Is. Ahogy felépült a Fehér Akác, majd csak lesz rendes közvilágítás Is, több betonjárda, és még vízvezeték, ha minden jól megy.

igaz, előbb az üzletek korszerűsítését vették tervbe, valamiféle kisebb ABC-áruház-féleséget, de egyszerre nem lehet mindent. A Garam Is lelassul itt Kéméndnél. Az Ipoly is lassan folyik. De hát lassan ballag a Rima is, a Bodrog, a Latorca, de még a kisebb folyócskák, patakok is, és a faluk sokszor hozzá igazítják magukat e sebességhez.

Valamiben mégis különbözik a kéméndl táj más vidéktől. Ez a téjnyelv, a népviselet és a bor. „Mit vésző a plzédl“ „Idés cukrot“ mondja e tájnak embere, nemcsak itt, de az Ipoly és a Garam egész torkolatvidékén, Ízes eltérésekkel, hogy: óma, szíva, kört!, szórna, kinyír, mármint hogy kenyér.

A női népviselet, amely a huszadik század második felével bevonult a sublótok mélyére, legfeljebb az immár hagyományos dal- és táncünnepélyeken kerül élő. Ennek a női öltözetnek, igaz csak a szoknyának hasonmását csak Izsán fedezhetjük fel, de ott tíz centivel rövldebb, pedig a kéméndl is elég mini, úgy térden felül egy araszra szabták. Tartását, rögzítését nem a női cslpőcsont határozza meg, hanem onnan meg egy arasszal lejjebb akasztódlk rá egy a váltból induló, farig érő pruszllk kimunkált szélére. így mégiscsak egyenlő az lzsal szoknyával, mert amennyivel a kéméndl alul hosszabb, annyival fönt rövldebb. Ehhez Járt a térdig érő csizma, a lányoknak piros, lagosszárú, ahogy mondják. Ha még van belőle valakinek, márpedig van, mert tavaly Gömbaszögön abban lépett fel a tánccsoport, úgy azt most előszedegetik talán, hogy a combig érő női csizma lett az európai divat.

Tájnyelv Ide, népviselet oda, mégiscsak a bor az, ami leginkább megkülönbözteti Kéméndet más vidékektől, no meg a borhegy, az Ördöngös. „Hej az ördöngösi bor!“ — mondják a kéméndlek. „Valamikor, emberemlékezet előtt nagy híre volt annakl“ El kell hinni, mert most újra kezd hires lenni. Azt mondják, hogy harapós. Ugyanis meg kell rágni, mielőtt lenyeli az ember. De az ördöngössége leginkább abban rejlik, hogy a harmadik liter után, befelé Jövet a faluba az emberek néha a Garam hid Járói belepotyognak a folyóba, mint legutóbb Is egy traktor, majd egy autóbusz. A gyalogosokról nem hírlik semmi, csak néha nevet össze két ember, hogy: Jót estünk, ikoma, mii

De minden bajnak a híd az oka. Ezt még az Idegen is elhiszi, ha egyszer végigmegy rajta, ha csak egy liter után Is. Bár nem is a hidat, de annak klfundálóját okolják, miután e különös híd erősen lejtősre van szabva. Az Ördöngös hegy lábától a túlsó part árterületére lejt a híd. Mondják is, hogy annak a valamikori pallérnak biztosan ördöngösi bor volt a vlszlntezőjében, azért billent meg a híd. De lehet, azért, hogy ha valaki rálép, akarva-akaratlan, haza indítsa a lendület. Bár gondolhatjuk, hogy e fura cselekedet titka nem lehet egyéb, mint hogy a valamikori hídépítők csak hidat építettek, s mivel a Garant partja Itt a baloldalon az Ördöngös hegy dereka, a Jobb oldalon meg az árterület, nem gondolkodtak sokat: fölmentek a híddal a hegyre. Arra már nem volt pénze a falunak, hogy megemelje az utat öt méterrel a folyótól a faluig, pedig így a vad áradások Idején is meglátogathatnák a pincefalut. Most már késő bánat, csak egyet tehetnek, hogy a Garam áradását Jelző napon fonott üvegekkel sietnek föl a hidra, majd le a lejtőn, így vészelik át az időt, míg a víz levonul az útról.

De mindezt csak én képzelem Így, ahogy a borhegy oldaláról nézzük a falut, ahová szabad futással legurul az autónk a hídról.

Régen nem jártam Író-olvasó találkozón. Az utóbbi években bizony érezhetően alábbhagyott a kapcsolatteremtő lendület, és ez a csehszlovákiai magyar irodalom népszerűsítése szempontjából egyáltalán nem Jó. Éppen ezért ötüI- tem a kéméndlek meghívásának, hogy egy pénteki napon Gyurcsó István és Zs. Nagy Lajos kollégáimmal vegyünk részt irodalmi beszélgetésen. Bankházy barátunktól jött a levél, amely úgy szólt, hogy délután egy órakor az Alapfokú Kilencéves Iskola két utolsó osztályos tanulóival, este pedig felnőttekkel találkozunk. És a levélben a figyelmeztetés is ott volt, még véletlenül se menjünk üres kézzel: legalább negyven-negyven könyvet vigyünk magunkkal. Kollégáival, lelkes és tlgybuzgó barátaival ő majd (Bankházy) gondoskodik róla, hogy a szállítmány gazdára találjon. Tetszett az egyenes beszéd a kéméndlek részéről, bár az Igazat meghallva, komolyan féltem a százhúsz könyvtől: úristen,

mit kezdenek ilyen mennyiséggel a kéméndiek. Nos, meg kellet nyugodnom, amikor írótársaimmal helyet foglaltunk a modern, új Iskola egyik tantermében, és a gyerekek kíváncsiságból kérdezősködni kezdtek a versről, a prózáról, az Irodalomról, az írás mikéntjéről, hogyanjáról, életünkről, szülőföldünkről, olvasmányainkról stb. Kérdéseikből már ki lehetett érezni, hogy könyveink is érdekelni fogják őket. így is történt. Beszélgetős után húsz-húsz könyvet kellett dedikálnunk legalább, Iányok-fiúk sorakoztak az asztalunknál, s ml alig győztük írni, hogy sok szeretettel... Ami kellemes meglepetés volt, és talpig pedagógusra vall, hogy maguk a tanítók jártak elöl Jó példával, Bankházy, a szervező és előkészítő, Kicslndi igazgató és a többiek. Az iskola egyébként huszonnégy tanerős, 446 tanulóval. Tavaly ősszel irodalmi kört alakítottak, harminc lány és fiú akar többet tudni a csehszlovákiai, a magyar és a világirodalomról, mint amennyit a tanterv megkövetel tőlük. Az irodalmi kör termékeny hatása érezhető volt a találkozás során is. Jól sikerült a tanulóifjúsággal történt beszélgetés, bizakodva vártuk a felnőttekkel való találkozást. Ké-