A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-23 / 8. szám
a de Gaulle utáni korszak — előtt felé. A sajtóval Is hamar szót értett, az utóbbi években — de még napjainkban sincs másként! — élig Jelent meg francia képes hetilap anélkül, hogy ne adjon hírt Pompidou és elegánsan öltözött felesége megjelenéséről Itt és ott, színházi premiereken és lóversenyen, diplomáciai fogadásokon és irodalmi szalonokban ... Az 1968 május—júniusi válság idején Pompidou a háttérbe húzódott, s csak akkor jött elő, amikor megbékélést hirdetni, a rend védelmére fellépni mér kifizetővé vált. A parlamenti választások meglepő gaulleista sikerében minden bizonnyal nagy része volt. S ekkor Jött ama bizonyos váratlan fordulat: de Gaulle leváltotta. A „Köztársaság tartalékába“ helyezte. A találgatások akkoriban nem Jutottak el odáig, hogy megfejtsék a rejtélyt. De Gaulle — Macchiavelli sok évszázados tanácsai szerint — az uralkodói hálátlanság erényét gyakorolta? Vagy valóban szándéka van Pompidouval és nem akarja, hogy a kormány élén a sok népszerűtlen intézkedés hatására politikai-erkölcsi tőkéje megfogyatkozzék? ... De egyáltalán van-e módja de Gaulle tábornoknak, hogy még életében kijelölje „trónörökösét“? Akarja-e? Sokan idézik az elnök egy elejtett szavát: „Nekem ne legyen politikai özvegyem..." És felemlegetik azt is, hogy de Gaulle az utóbbi időben gyakran célzott arra: elegendő ereje van feladata ellátására, reméli, hogy meglesz a fizikai képessége s végig eleget tud majd tenni 1972-íg szóló megbízatásának. Hűvös-fagyos volt a Pompidou által Rómában robbantott „politikai bomba“ párizsi visszhangja. Az Elysée-palotában közölték, hogy nincs szó de Gaulle visszavonulásáról. Pompidou maga is helyesbített: úgy gondolta, hogy „ha egyáltalán“ a köztársasági elnöki szék megüresedik, akkor lép elő elnökjelöltként. A Vauvei Observafenr karikatúrája a francia belpolitikai jelen Szent Sebestyénjéről, Maurice Cauve de Murvllle miniszterelnökről, akinek a jobb- és baloldal nyilait éppúgy tűrnie kell, mint a tábornokelnök utasításait ás Pompidou csöndes konkurenciáját. Pompidou próféciája E sorok Írója a volt francia miniszterelnök közvetlen környezetében hallotta egyszer Pompidou próféciáját önmagáról: „Vagy köztársasági elnök leszek, vagy ellenzéki képviselő...“ Elképzelhető-e, hogy de Gaulle távozása után más politikai csoportosulás szerzi meg Franciaországban a hatalmat? (A válasz előtt hadd emlékeztessek arra, hogy legkésőbb 1972-ben kezdődhetik a „de Gaulle utáni korszak“, de a most 79. évében járó tábornokot egészségi állapota vagy egy esetleges politikai kudarca hamarabb is visszavonulásra késztetheti. Arról nem beszélve, hogy az emberi élet — véges ...) Nos, minden bizonnyal más lesz a „de Gaulle utáni korszak“ Franciaországa, mint ma. A tábornokelnök vitathatatlan tekintélye, katonás keménysége és fortélyos politikai művészete a „de Gaulle-i korszakban“ össze tudta eddig tartani a széthúzó erőket, fel tudta oldani az ellentmondásokat, amelyek még saját táborában vagy általában a francia nagytőkések soraiban is jelentkeztek. Utána űr támad. Ezt a politikai vákuumot majd az ideológia és a kézzelfogható pártprogram nélküli gaulleista párt aligha tudja kitölteni. Egy Pompidou-na'k is csupán úgy lehetnének Prangols Mitterrand, a polgári baloldal korábbi vezetője Hamletként szerepelt a Canard Knchalné hasábjain. Guy Mollet koponyája a jobbjában, a radikális párti Bllleres-6, a baljában, a kommunista Waldeck Rochet-6 a földön ... „Lenni vagy nem lenni?“ Mitterrand-Hamlet politikailag gyászos véget árt, 0 valújában már — nincs. ■esélyei, ha lepaktál a gaullelstáktól jobbra és balra elhelyezkedő csoportokkal: a konzervatív jobboldali „függetlenekkel“, az egykori kereszténydemokrata (MRPJ politikusokkal és a radikálisokkal, vagy talán még a Guy Mollet-féle szocialistákkal is. A következmény nyilvánvalóan a francia hivatalos politikának Jobbra és nyugatabbra tolódása lenne. Az „atlanti gondolat“ hívei ma is háborognak, hogy de Gaulle 1967-ben kivonta a francia fegyveres erőket a NATO katonai integrációjából és kitessékelte a francia földön volt atlanti parancsnokságokat, felszámolta az amerikai támaszpontokat... A Közös Piac tőkés integrációjának haszonélvezői kárhoztatják a tábornok politikai koncepcióját, amellyel szembehelyezkedett a nemzetek feletti Európa gondolatával s amelylyel távoltartani igyekszik ettől az Európától Nagy-Brltanniát. Az algériai háború Idején sokakban roegcsontosodott az arabgyfllölet és az 1956 októberi francia—angol—izraeli agresszió szövetséges! érzelmeket szült Izrael iránt, — az ilyen párizsi körök felhorkantak, amikor de Gaulle fegyverszállítást tilalmat rendelt el Izrael irányában és közeledni kezdett az arab országokhoz. A francia Jobboldal nem ért egyet a tábornoknak a szo-A párizsi Express gúnyrajzán Guy Mollet, a szocialista párt főtitkára Chaplin gúnyájában látható, amint fogja az SFIO motyúját ás — megy .. ctalista országokkal kapcsolatos politikájával, nosztalgiával gondol vissza „a régi szép, hidegháborús“ Időkre... Megosztó baloldal Van-e esély baloldali fordulatra de Gaulle távozása után? A felelet megfogalmazásánál a francia baloldal mai megosztottságából kell kiindulnunk. A kommunista és a nem kommunista, polgári baloldal közötti törésvonal csak markánsabb lett 1968 májusában, Júniusában. Akkor, amikor pedig egy igazi népfront kialakulása erőteljesen balra billenthette volna a francia politikai fejlődést, a Mitterrand vezette úgynevezett Baloldali Demokratikus Szocialista Szövetség nem volt hajlandó közös akcióra a kommunistákkal. Francois Mitterrand, aki 1965-ben az egész baloldal közös Jelöltjeként az elnökválasztáson de Gaulle tábornokkal szemben a szavazatok mintegy 45 százalékát volt képes megszerezni, a zűrzavart a maga egyéni ambíciói javára akarta kihasználni: elhamarkodottan és önző módon a saját elnökjelöltségét tolta előtérbe... Éppen ennek a politikai balfogásnak a következményeként a radikálisokból, kisebb baloldali „klubokból“ és a szocialistákból összeeszkábált Baloldali Demokratikus Szocialista Szövetség gyakorlatilag szét is hullott. Mitterrand pedig szinte letűnt a politikai színpadról, elnyelte a süllyesztő ... De Gaulle tábornokhoz sem kegyesek a karikaturisták. ]. Lap rajza szerint az elnök egyénisége túlságosan súlyos, amint ránehezedik a Köztársaság jelképes alakjára. Guy Mollet-nak, a szocialista párt (hivatalos nevén SFIO, Munkás Intemacionálé Francia Szekciója) főtitkárának sem volt mostanában több szerencséje. Pártja megreformálásénak kérdését vitte a kongresszus elé, de a megújhódásl igény a kongresszusi küldötteket olyannyira hatalmába kerítette, hogy a végén a főtitkár posztján Is új személyt kívántak látni. Az egykori angoltanár, a volt miniszterelnök, akinek a nevéhez az algériai háború és a szuezi agresszió fűződik, s aki húsz éve áll az SFIO élén, elkedvetlenedve a visszavonulás gondolatával foglalkozik. A szocialista párt említett kongresszusán csak kitérő választ adott a francia baloldal élet-halál kérdésére: hajlandó-e összefogni a kommunista párttal, az ország legnagyobb és legszervezettebb politikai erejével? Az FKP hosszú évek óta, kifogyhatatlan türelemmel ismétli meg ajánlatait közös baloldali akcióprogram és a jövő népfrontkormányának programja megszövegezésére. Részleges, egyegy választás idejére szóló baloldali összefogás időnként meg is született, de a döntő lépés hátra van, erre még az „atlanti“ kötöttségű, szívük mélyén szovjetellenes és antikommuntsta érzelmeket melengető szocialisták mind ez ideig nem voltak hajlandók. Sőt, számos Jel mutat arra, hogy a francia polgári baloldal örömmel látja, ha a Francia Kommunista Pártot bizonyos „lázadó“ diákcsoportok, balos és anarchista, vagy éppenséggel renegát kommunista elemek a szélsőbalról támadják. Pedig ezek az álforradalmár kalandor csoportok látványos, de meddő ágálásukkal semmire sem jutnak. Csak a gaulleista kormány malmára hajtják a vizet ma, a baloldal egységessé válását akadályozzák — bár rossz jósok lennénkl — még holnap is. Akkor, amikor pedig valóban csupán a baloldali erők összefogása teremthetne hathatós alternatívát a gaulleizmus ellenében, amikor ügy vetődik majd fel a kérdés a francia tömegek előtt: az Ötödik Köztársaságnak valamilyen Jobboldali, módosított változata érvényesüljön-e vagy a Hatodik Köztársaság, amely már a népé, a dolgozóké, a baloldali és valóban demokratikus erőké? A Hét számára írta: PÄLFY JÓZSEF
